A hipochondriát manapság a szomatoform zavarok között tartják számon. A hipochondriasistól szenvedő beteget állandó félelem gyötri, hogy életveszélyes betegsége van, vagy bármikor bekövetkezhet. Hiába vizsgálják ki alaposan, hiába a sok negatív lelet, szorongása nem csökken, és tapasztalja magán a betegség tüneteit. Testi élményeit, jelenségeit folyamatosan figyeli és félreértelmezi. A betegség „beképzelése” azonban nem olyan mértékű, hogy téveszmének legyen mondható, más mentális zavar sem magyarázza. Kialakulását a különböző pszichológiai megközelítések eltérően magyarázzák. Tanult mintaként gyermekkorból származhat, különösen, ha a gyermek nem fejezhette ki az érzelmeit, a teste jelzéseire azonban gondot fordítottak a szülei. Így a félelmei, szenvedései a testén keresztül kerültek kifejeződésre, és a szeretet és elfogadás iránti igényét a későbbiekben is testnyelven fejezi ki. Korai halálesetek is megrendíthették a hipochondriás képzetekkel élő ember biztonságérzetét, vagy a szülők túlféltő magatartása. A gyötrődés öntudatlan módon előnyökkel is jár: elismerést ad, késlelteti a negatív visszajelzéseket, és eltereli a figyelmet a külső vagy belső konfliktusokról. A betegség – feltehetően az interneten könnyen hozzáférhető kórleírások miatt is – ma egyre nagyobb számban jelentkezik. De ha valaki a 19. század elején született irodalom személyesebb hangú szövegeit, tehát a naplókat és leveleket lapozgatja, meglepődve tapasztalhatja, hogy szinte minden érzékenyebb ember a saját bevallása és mások ítélete szerint is hipochondriában szenvedett. Ilyen sokan aggódtak volna az egészségükért? A szövegek értelmezésével és a kor testről és pszichéről alkotott felfogásának ismeretében azonban hamar világossá válik, hogy nem ugyanazt értették hipochondria alatt, mint amire ma gondolunk. Berzsenyi 1820. december 13-án többek között ezeket a sorokat írta Kazinczynak: Nem látogatád meg haldokló barátodat; íme annak árnyéka meglátogat Téged! Árnyéka, mondom, mert az a' lélek, mellyel Te valaha annyit vesződtél, többé nints. - Igenis, Tisztelt Férjfiú, én még élni kezdek ugyan újra, de lelkem régen megholt, 's annak helyét egy uj ismeretlen lélek szállotta meg, melly sötét és hideg, mint az éj, 's nyugott, mint a' sír. Azon irtóztató zavarnak, melly egész természetemet fenékkel felforgatta, nem lehetett egyéb következése, mint ez a' félhalál. S mivel ez a' félhalál könnyen egésszé válhat, 's mivel főm' zúgása most is gyakran zengeti a' halál' harangját fülembe, nem akartam ugy elveszni, mint képzelt ellenséged, hanem tudtodra kívántam azt adni, hogy valamit tettem ellened, azt mind a' legmélyebb hypochondriában tettem. Ugyan azért szánj vagy nevess, a' mint tetszik, de ne gyűlölj, hanem tulajdoníts mindent kegyetlen nyavalámnak, melly engem gyakran félbolonddá 's féldühössé tett. (Honoré Daumier: Der eingebildete Kranke, 1861) Aggasztó állapotot vázol Berzsenyi levele, de az nem világos, hogy testi vagy pszichés betegségen ment-e keresztül, ahogy az sem, hogy valóban veszélyeztette-e az életét ez a krízis. Az mindenképpen feltűnő a szövegben, hogy nem választja szét a test és lélek két dimenzióját. A betegség – az utazás mellett – a 18. század tudományos és hétköznapi szellemi életének fontos témája volt. Az orvostudomány akkor kapta meg mai helyét a társadalomban, és meghatározóvá vált az ember orvosi szemlélete. A 18. század második felében lendült fel az orvosi antropológia, nagy számban születtek antropológiai nozológiák, létrejött a mai fogalmaink szerinti klinikai orvoslás. Ennek az időszaknak a filozófiai antropológiák jó részét is orvosok írták. Megjelent a mindenki számára, tehát laikusoknak is hozzáférhető, részben anyanyelvi orvosi ismeretterjesztő irodalom. A felvirágzott orvosi tudományokban nem volt egységes definíciója a hipochondriának, de a szakirodalom jelentékeny részét tette ki a vele való foglalkozás. A magyar orvosi nyelvben rásztként, ritkán havasságként is említett hipochondria mindenesetre sokáig összefonódott a melankóliával. Mai fogalmakkal talán depressziónak, neuraszténiának neveznénk, de több más mai kórképet is érintenek a korabeli leírások. A testnedvek elmélete (humorálpatológia) köztudomásúan nagy hatással volt az európai orvoslás történetére, Galénosz pedig a has felső részének megbetegedéséből eredeztette a melankóliát – görögül hypochondrion, latinul hypochondrium a hasüregnek a rekeszizom boltozatai által lezárt jobb és bal oldali része. A 18. század elejéig az értelem betegségeit ezzel a testtájjal kötötték össze. Az érzékenységnek a 18. század második és a 19. század első felében kialakult kultusza a felvilágosodás egyik „változata” volt az európai ember megújítására. A racionalizmussal ellentétben az érzékenység kultusza (vitatott kifejezéssel: a szentimentalizmus) a tapasztalatokra, egyéni benyomásokra tette a hangsúlyt. A világot az emberi lélekben kiváltott hatása alapján tartotta megismerhetőnek. Erősen individualista eszmei irányzat volt, mintegy azt kutatta, hogy a társadalommal összeütközésbe került, az ész mindenhatóságában kételkedő egyénnek milyen tapasztalatai és lehetőségei vannak. Az érzelmek szabadságharcát vívta – ami az irodalmi fikciókban többnyire szomorú elbukásban, testi-lelki „elsorvadásban” végződött. Jellegzetes témája volt az ebben a szellemben írott regényeknek például az érdekházasság elutasítása a szerelem érdekében, tipikus hősei pedig mélyérzésűek, hűségesek az érzelmeikhez, de tehetetlenek. A korszak még nem választotta szét úgy a testet és pszichét, ahogy ma tesszük. Az érzékenység révén felfedezett lelki élet, a pszichés rezdülések átélése a test azonnali és heves reakciójával kapcsolódott össze, betegségek formájában. A test mintegy „segített” az érzékenység megélésében és kifejezésében. (Kármán József Fanni hagyományai című művében Fanni a leírt tünetek alapján három különböző betegségben hal meg; halálának oka a lelki összeroppanás.) A lélek szenvedései közvetlen kihatással voltak a test működésére. A gyomor és a bélrendszer számított a test legérzékenyebb részének, így ezek voltak kitéve a félelem vagy harag közvetlen hatásának. A nehéz érzelmekkel egyidőben a korszak testképe szerint görcsök, torlaszok, akadályok jöttek létre a testen belül, gátlódott a nedvek keringése. A 19. század során a melankólia és a hipochondria szétvált, elkezdték elkülöníteni a nem testi alapú, csak lelki folyamatokból származó betegségeket. A hisztéria, a század végének nagy felfedezése a neurológiai magyarázatok mellett már a beteg szubjektív testképéből és tudattalanjából indult ki. Az érzékenység empirikus világmegismerése és társadalmilag is elismert testi-lelki krízise helyett a hipochondria a téves képzelődésben kifejeződő szorongás betegségévé vált. Cziglényi Boglárka eLitMed.hu Források: Vaderna Gábor: Torlódások. Diskurzusok összjátéka Berzsenyi Dániel egyik levelében Benedek István: Berzsenyi búskomorsága Kapronczay Katalin: Orvosi és egészségügyi felvilágosító irodalom a 18. századi Magyarországon Kapronczay Katalin: Kováts Mihály érdemei az orvoslás és más természettudományok magyar nyelvűvé tétele érdekében