Magyarországon ugyan csökken az öngyilkosságok száma, de még mindig az élmezőnyben vagyunk. Társadalmi beágyazódás, a magyar virtus, vagy a tabuk felelősek a rossz statisztikákért? Megannyi oka van annak, hogy miért állunk még mindig ennyire rosszul. Pedig az öngyilkosság megelőzhető, ezt vallja Oriold Károly, a 11 éve működő Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány alapítója, aki minden lehetőséget megragad, hogy ledöntse a tabukat és közbeszéd tárgyává tegye ezt az ügyet.

Sokkoló és egészen rendhagyó téma díjazásával nyúlt hozzá idén az alapítvány az öngyilkossághoz. A rendőrség archívumából kiválasztott képekkel nyerte el ugyanis Szilágyi Lenke fotóművész az elismerést. Egy újabb utat keresve a társadalom megszólításához, a figyelemfelkeltéshez és ahhoz: merjenek az érintettek segítséget kérni, a hozzátartozók pedig vegyék komolyan az árulkodó jeleket. Mert az öngyilkosságig vezető út többnyire hosszú és nagyon is észlelhető folyamat. Ez egy rendkívül komplex probléma. Egyszerre orvosi és társadalmi szintű, amelyben egymásra vetül az önpusztító életmódhoz és az erőszakossághoz való viszonyunk, a viszony a betegekhez és betegségekhez, illetve megjelenik a társadalmi bizalom kérdése is, mit kezd a társadalom a segítségkéréssel egyéni és társadalmi szinten. Megtanítja az embereket arra, hogy bízni lehet, vagy pedig azt üzeni, hogy a bajodban csak magadra számíthatsz, másra nem?

Oriold Károly 2007-ben gondolta úgy, társadalmi kezdeményezéssel indít harcot az öngyilkossággal szemben, s megkeresi szövetségeseit. Fontos útmutatót kapjanak a téma kommunikációjához az újságírók, ne címkézzék az esetet a médiában, hanem az áldozat és a hozzátartozók méltóságát becsülve ne adjanak egyszerű magyarázatokat. A „csődbe ment”, „elhagyták”, „beteg” címszavak nem csak hogy nem igazak, hiszen a cikkíró ezt nem tudhatja, de a veszélyben levő honfitársainknak hamis problémamegoldási módot is sugallhat.

„Bár sok mindenben előre léptünk, sok mindenben továbbra is kullogunk, s a javuló statisztikák ellenére Európában még mindig nálunk van az egyik legmagasabb öngyilkossági halálozás: napi 4 főt veszítünk el. Ma Szlovénia mellett Magyarországon a legalacsonyabb az antidepresszánst szedők száma, amiről gondolhatnánk, hogy jó hír, de nem. Ez éppen azt jelzi, hogy nem kérünk segítséget, ha érezzük, baj van. Pedig a depressziós betegeknek pontosan úgy kell gyógyszert szedniük, mint a cukorbetegeknek. Az öngyilkosság, önpusztítás persze sokszor egy tudattalan dolog, egy társadalmi szerződés része. Amikor ezekről beszélünk, fel kell tenni a kérdéseket: szeretjük-e megfelelően a gyerekeinket, ha úgy érzi, bajban van, hogyan, kinek kommunikálja ezt és hogyan kérj segítséget. Fontos beszélni az öngyilkosságok okairól, a veszélyeztetett csoportokról és a kezelési lehetőségekről is. A befejezett öngyilkosságok száma szerencsére nagyon kevés a 20 év alattiaknál, de ennél a korosztályánál még így is ez a második leggyakoribb halálok a balesetek után, de az attitűdöt visszük felnőttkorunkba is tovább. Az öngyilkosságról rosszul gondolkodunk. Ez többnyire nem egy pillanatnyi zavar, hanem egy hosszú folyamat vége”—mondja az alapító, aki azon dolgozik, hogy minél többet beszéljünk a kérdésről, de ne a bulvár szintjén.



„Meg kell érteni, hogy ha azt sugalljuk, hogy ez megoldás a rossz, kilátástalan élethelyzetekre, vagy a betegség eltitkolása vezet ide, az mind nagyon rossz üzenet. És már csak azért is szükség lenne a tabuk ledöntésére, a pszichés problémák stigmatizációjának felszámolására és a jó kommunikációra, mert, ha valaki bármilyen szinten is, de már megkísérelt egy öngyilkosságot, annál tízszeres a kockázata annak, hogy később így fog meghalni. Ráadásul egy-egy ilyen eset akár járványszerű folyamatot indíthat el. Sokan gondolják, hogy egy-egy ember csak a figyelemfelkeltés miatt kísérel meg öngyilkosságot, azonban az ő szenvedésüket sem szabad elbagatellizálni, mert ők is i bajban vannak, még akkor is, ha semmilyen pszichiátriai zavar nem áll a háttérben. Ha valaki súlyos problémával szembesül és egy megoldatlan konfliktus miatt öngyilkosságot kísérel meg, az egyfelől fatális is lehet, másfelől esélye van annak, hogy a következő megoldatlan konfliktusnál is ugyanígy fog tenni”—folytatja Oriold Károly, aki szerint nagyon fontos, hogy az emberek merjenek segítséget kérni, megfelelő pszichiátriai diagnózist kapjanak, majd ennek megfelelő terápiát. Fontos tudniuk: egyrészt ez nem egy stigma, hogy ők bajban vannak, ahogy azt is: nem ez a megoldása. Aki öngyilkos akar lenni, az bár küld jelzéseket, de nem feltétlenül beszél róla. A szakemberek tapasztalatai szerint is gyakori tévhit, hogy ha rákérdeznek egy betegnél, hogy volt-e már öngyilkos gondolata, és hogyan akar meghalni, azzal elősegítik az öngyilkosságot. Jó, ha elindul egy párbeszéd, s közelebb jutnak a megoldáshoz, hiszen eszközöket kaphatnak a kezükbe, amely segítségével megküzdési stratégiákat dolgozhatnak ki, természetesen a szakember segítségével. Ha nem jut ilyen lehetőséghez, akkor újra és újra ugyanabban a helyzetben találhatja majd magát, ahol egyszer már félresiklott a megoldási módszer”—mondja az alapító.

A statisztikák szerint a kezeletlen depressziós betegek 15 százaléka hal meg öngyilkosság miatt, a kezelteknél 3 százalék. Ahogy erről Dr. Németh Attila pszichiáter, az Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet igazgatója korábban beszélt, nyilván nincsen öngyilkosság elleni szer, de gyógyszeres terápiával egyensúlyban lehet tartani a hangulatzavart, így nem kerülnek olyan mélypontokra, ahol a beteg tényleg annyira beszűkül, hogy nem lát más kiutat. Az idős embereknél leginkább a szociális ellátásnak van szerepe, mintsem a pszichiátriainak, az ő halálozási arányuk csökken a legkevésbé. Az elmagányosodás és a krónikus testi betegségek kialakulása depresszióhoz vezethet. Míg a fiataloknál sokkal gyakoribb a próbálkozás, mint a befejezett öngyilkosság, ez a hetven év fölöttieknél már máshogy néz ki: ott két próbálkozásból egy halállal végződik. Míg a befejezett öngyilkosságokról nagyjából pontos adataink vannak, a kísérletekről már alig-alig: sokan ugyanis nem kerülnek be a mentőszolgálat látókörébe. Ahhoz, hogy megkapjuk a kísérletek számát, minimum tízzel-hússzal kell megszorozni a befejezett öngyilkosságokét. A pszichiátriának leginkább a középkorosztállyal van dolga. Az öngyilkosságok hátterében általában a kezeletlen depresszió, a szenvedélybetegségek, valamilyen krízishelyzet vagy egyéb pszichiátriai betegség áll, valamint ezek kombinációi. Míg a befejezett öngyilkosságnál három az egyhez a férfi túlsúly, a kísérlet sokkal gyakoribb a nők körében.

De mit tehetünk akkor, ha aggódunk valakiért? Egy-egy öngyilkossági kísérletnek számos jele lehet, például a társas kapcsolatok hanyagolása, az érzelmi beszűkültség, a gyakori hangulatváltozások. Fontos, hogy ilyenkor megértéssel, együttérzéssel forduljunk a veszélyeztetett társunk felé. Kit könnyebben, kit nehezebben, de mindenkit meg lehet valahogy közelíteni. Fontos lenne az is, hogy mielőbb szakemberhez irányítsuk azt, akiről úgy gondoljuk, bajban lehet. Ha már megtörtént az öngyilkossági kísérlet, erre a környezet hol dühösen, hol megértően és rajongó szeretettel reagál. A terápiás munka része felkészíteni arra a beteget, hogy lehet, hogy ez most éppen megoldódott, de nézzük meg, mi volt a háttérben, mit kellett volna másképp csinálni, és mi van, ha újra ebben a helyzetben találja magát. Nemcsak a problémamegoldó készségeit kell fejlesztenünk, hanem azt is, hogyan birkózzon meg legközelebb egy krízissel. Az öngyilkos nem meghalni, hanem másképp élni akar.

Az alapítvány minden lehetőséget megragad, hogy segítő kezet nyújtson. És ne csak a betegeknek, de hozzátartozóknak, családtagoknak is. Jogsegélyszolgálat működtet, amely az érdekvédelmi tevékenységen túl kiterjed a munkaügyi viták és a családjogi problémák rendezésére, a szociális támogatásokkal kapcsolatos felvilágosításra, gyógyítással kapcsolatos jogi kérdések tisztázására. Van depresszióval küzdők klubja, ahol a hasonló problémákkal küzdő emberek közösségéhez tartozás élménye hozzájárulhat az önbizalom és a kapcsolatokban megélt biztonságérzet megerősödéséhez. A klubtevékenység tematizált, minden találkozás egy téma köré szerveződik, amely a kiindulási pontját képezi a beszélgetéseknek. A klubfoglalkozások nem pszichoterápiás jellegűek, ugyanakkor az előadások, az önfeltárás, a beszélgetések, a visszajelzések nyomán születő belátások elvezethetnek a pszichés tünetek kialakulásában játszott személyes felelősség felismeréséhez és vállalásához. Megannyi programja mellett weboldalt működtet, ahol a legtöbb olvasói hozzászólás a skizofrénia, a pánikbetegség, a depresszió, a betegjogok, és az ehhez kapcsolható munkavállalási problémák köré csoportosul. Népszerű a „Hová fordulhat” rovat, amely egy folyamatosan frissített adattár, konkrét elérhetőségekkel szolgál az ország addiktológiai és pszichiátriai ellátásaira vonatkozóan.


A Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány idén Szilágyi Lenkének az Open Society Archives (OSA) munkatársának adja a díjat. A Magyar Rendőrség helyszínelési fotóarchívuma az OSA-hoz került, s a kiállításon öngyilkossági helyszínelési képeket állítanak ki, felhívva a figyelmet arra, hogy Magyarországon a lelki egészség továbbra sincs helyén kezelve. Nincs országos program az öngyilkosság megelőzésére, az öngyilkossági tragédiában érintett hozzátartozók és kollégák (még az elhunytak kiskorú gyermekei sem, a kollégákról, barátokról nem beszélve) nem kapnak a tragédia után semmilyen szakszerű segítséget, krízisintervenciót. A fotóművész, akit, nem tagadja, lelkileg nagyon is megviselt a munka, harminc év anyagát dolgozta föl, 1956 és 1986 történt halálesetek dokumentációját. Ahogy ő látta, ez egyben egy történelmi időutazás, de alapvetően a nyomor és az elkeseredettség a fő motivációja annak, hogy valaki maga ellen forduljon és véget vessen az életének. Míg korábban ennek legfőbb eszköze az akasztás, a fegyver és a gáz voltak, később inkább a gyógyszerek, a vonat elé ugrás, vagy a vízbe fulladás a leggyakrabban alkalmazott módszerek.

Kun J. Viktória
eLitMed.hu
2018. október 4.