A Magyar Képzőművészeti Egyetem 2021. november 6. és december 4. között nyitva tartó kiállítása a képzőművészet és a művészképzés olyan szereplőire koncentrált, akikkel nem szokás foglalkozni, pedig évszázadok óta folyamatosan szem előtt vannak mind a művekben, mind a művészeti akadémiákon. A modellekről van szó. Az emberi test tanulmányozása Európában a reneszánsz óta alapja a képzőművészetnek, arról azonban kevés szó esik, hogy kik is azok, akik a „testüket adják” ehhez. A Bojtos Anikó és Albert Ádám kurátori vezetésével létrejött kiállítás a modelleket állította központba, és kulturális, társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt vizsgálta a Képzőművészeti Egyetem 150 éves történetét.

Szobrok és élő emberek
A természet utáni, azaz az élő modellek megfigyelésével való rajzgyakorlás nem rögtön következett, amint belépett valaki az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde kapuján. Az 1871-ben megalakult intézmény hallgatóinak először mintalapokról kellett síkbeli formákat másolniuk, majd gipszöntvényeket rajzoltak le. Ekkor már azzal is meg kellett birkózniuk, hogy az öntvények térbeliségét visszaadják a papírlap kétdimenziós felületén, megfigyelve a fény-árnyék viszonyokat. Az egyre bonyolultabb gipszöntvények egy idő után emberalakot is ábrázoltak, a festő- és grafikustanoncok előtt klasszikus művek gipszmásolatai ácsorogtak megnyugtatóan mozdulatlanul. Így a gyakorlás közben az esztétikai érzék, ízlés is finomodhatott a 19. századi módszertan szerint, amely alapjaiban véve ma is érvényes a művészképzésben. A szobormásolatok és az emberi testről készült direktöntvények után következhettek az élő modellek, először csak fejek, majd teljes aktok, mozdulatlanul, később mozgásban is. A végső cél a sokalakos kompozíciók készítése volt.

Így volt ez a magyar Mintarajztanodában, de ugyanígy zajlott más országokban is. A felsorolt tanulási fázisokat mutatják a francia festő, Charles Bargue 1868–1873 között kiadott Rajzleckéi is. A csaknem 200 lapból álló litográfiasorozat első része a gipszöntvények másolásához, a második a művészettörténeti klasszikusok megismeréséhez, a harmadik rész pedig az élő modell után való rajzoláshoz nyújtott segítséget. A Modellállítás tárlata is mutatott be Bargue-mintalapot, és látszott rajta, hogy a magyar diákok is intenzíven használták a tanuláshoz, nem csak Franciaországban volt népszerű. Érdekes tény, hogy a nagy holland posztimpresszionista festő, Vincent van Gogh önszorgalomból lemásolta a Rajzlecke mind a 197 lapját.

Festészeti boncalaktan
Az emberi test külső megfigyelése mellett az anatómia mélyebb megismerése is a festők képzéséhez tartozott – pontosabban csak a férfi festőkéhez a Mintarajztanoda első évtizedeiben. A második évben a „festészeti bonczalaktan” előadásai strukturálisan és funkcionálisan mutatták be a csontokat és izomzatot. A test felépítésén túl a mozgástörvényekkel is foglalkozó előadást 1876–77-től kezdődően nem más tartotta, mint a nagyszabású történelmi festményeiről híres Székely Bertalan, aki élete második felében mindinkább a festészetpedagógia felé fordult. A hallgatók szerencséjére Székely nemcsak kimagaslóan művelt mester volt: technikai, esztétikai, elméleti felkészültsége mellett kiváló tanári érzékkel is bírt. Nem csoda, hogy 1902-re már igazgatója is lett a Mintarajztanodának. A tanítás mellett elméleti és pedagógiai munkákat is írt, az ő előadásain alapult az első magyar nyelvű művészeti anatómiakönyv is.

Miben volt úttörő Székely Bertalan anatómiatanítása? Az, hogy a leendő képzőművészek ne csak a rajzteremben figyeljék meg az emberi testet, hanem száraz preparátumokon és boncolásokon is, nem volt újdonság, hozzátartozott a 17–18. századtól intézményesülő művészetoktatáshoz. A Mintarajztanoda hallgatói is már az intézmény alapításától kezdve jártak boncolásokra az Anatómiai Intézetbe (Üllői út), ahol orvosok tanították őket. Székely Bertalan azonban, amikor átvette a tárgy oktatását, összekötötte az elméletet a gyakorlattal. Az előadásai alapján készült Festészeti boncztan (amely digitalizálva elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban) anatómiai ismeretek festészeti/grafikai alkalmazását szemléltető rajzokat is tartalmaz.

A Modellállítás tárlata betekintést nyújtott ebbe az oktatási gyakorlatba, amely a 20. században is folytatódott. Míg Székely Bertalan neve hallatán ma kevesen asszociálnak boncolásokra, Barcsay Jenő híres az anatómiai atlaszáról. A konstruktivista festő 1945-ben lett a Képzőművészeti Főiskola tanára, és 1953-ban megbízást kapott, hogy hozzon létre egy olyan anatómiai művet, amely a szocialista realizmus alkotói számára megfelelő tudást nyújt. Barcsay atlasza azonban sem formailag, sem ideológiailag nem rezonált a korszak hívó szavára, inkább klasszicista szellemben foglalkozik a szakmai kérdésekkel. Pedagógiai munkájában Barcsay az emberi test megismerését szabályos geometriai testek rajzolásával közötte össze. A biológiai test bonyolult formáinak megértését segíti az elvont geometrikus alakzatokba való beleillesztésük.

Női osztály, feminista Székely Bertalan
Említettük korábban, hogy az emberi test feltáró anatómiájával eleinte csak a férfi hallgatók ismerkedhettek. Aktmodellek is csak férfiak lehettek az első évtizedekben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nők ne vettek volna részt a képzőművészeti felsőoktatásban. Modellként fejmodellek lehettek, és hallgatóként is jelentkezhettek a Mintarajztanodába. Ez nagy szónak számított, mivel ez volt az egyik első olyan intézmény az országban, ahol nők is tanulhattak. 1876-tól indult el az elkülönülten dolgozó „női osztály”, akik hivatalosan rajztanárrá képezték magukat, többen azonban festőművészi ambíciókat tápláltak közülük. Csakhogy a professzionális festővé válás útja számukra rögösebb volt az 1800-as évek második felében, mint egy férfinak, hiszen a családi hátterük és a társadalmi normák egyaránt más irányba terelhették a nőket. A feminizmussal is rokonszenvező Székely Bertalan azonban komolyan vette a képzésüket, és a Modellállítás tárlaton kiállított két festmény is arról tanúskodott, hogy az első női hallgatók közé tartozó Vörös Erzsi és Guttmann Mária tehetséges és szorgalmas festőnövedékek voltak. Kár, hogy a Képzőművészeti Egyetemen nem maradt fenn több, nők által készített kép a korai időszakból.

A Modellállítással egy időben, egy emelettel lejjebb látható volt a Képzőművészeti Egyetem másik kiállítása, ahol mai női hallgatók állították ki az intézmény 150 éves történelmére is reflektáló munkáikat. Jakab Borbála Róza ennek kapcsán ceruzával felírta a falra az 1871 óta az egyetemre járt nők nevét, évfolyamonként. A falon körbefutó névsorok személyes benyomást keltő grafikonként mutatták a női hallgatók számának oszcillálását, lassú, de folyamatos növekedését.

Az akt, az vajon meztelen?
Ha azt mondjuk, akt, sokan egyértelműen női testre gondolnak. Ez a Modellállítás tárlat kísérőszövege szerint azonban nem mai, hanem 19. századi fejlemény. Akkor vált elterjedtté, hogy a ruhátlan női test nyilvános képzőművészeti téma, míg a férfi meztelenség inkább a művészetoktatáshoz tartozik hozzá. A tárlat kísérőfüzete idézte Kenneth Clark brit művészettörténész 1956-ban leírt gondolatát, mely szerint „az akt egy-egy korszak eszményét jeleníti meg, a meztelenség valóságával szemben”. Clark a teljes meztelenség ókori görögökre jellemző kultuszában az eredendő bűn tagadását látta, a szellem és a test egységét, amelyből levezethető az absztrakt eszmék emberformájú megjelenítése is.

Az mindenesetre biztos, hogy mást jelent egy felöltözött portré, mint egy ruhátlan; a meztelen test többnyire valamilyen személyiségtől független „lényegről” beszél. De az emberi test képi ábrázolása amúgy is gyakran telítődik ideológiai jelentéssel, és erre is hangsúlyosan felhívta a figyelmet a Modellállítás. A mai ember számára is ismerős példa a 20. század történetéből a német nemzetiszocializmus vizualitásának kisportolt férfiaktja, vagy éppen a szocialista művészet izmos munkásai és munkásnői, akik szintén az „új embert” voltak hivatottak megjeleníteni, egy társadalmi osztályt is szimbolizálva. De tudták ugyanilyen tipizáló módon használni az emberi testet a korábbi évszázadok is, gondoljunk csak a 19. század nőallegóriáira, amelyeket a monumentális műveken ma is láthatunk mint a nemzeteszme megjelenítőit.

A vásznon nagyszabású eszmék öltenek testet, szó szerint, de mi van azokkal az emberekkel, akik a testüket adták ehhez? Ha Budapest középületeinek freskóit nézzük, van olyan aktmodell, akinek lehet tudni a nevét. Lotz Károly freskóin ugyanis meglepően sokszor szerepel a nevelt lánya, Lotz Cornélia, akinek úrihölgy volta ellenére többé-kevésbé elnézték az aktmodellséget. Egy-egy ilyen különleges eset azonban kivétel, nem szabály. A művészetoktatásban dolgozó modellek jellemzően alacsony társadalmi státuszú emberek voltak, akik kényszerből választották a képesítést nem igénylő, fizikai munkát, amelynek mind a javadalmazása, mind a presztízse igen alacsony volt, és a meztelenség miatt némi morális elítélés is körüllebegte.

Egyetemtörténet új perspektívából
Ha 150 éves jubileumot ünnepel egy egyetem, sokféleképpen fel lehet dolgozni a történetét. A Modellállítás tárlat tudományosan és művészileg is termékeny és becsülendő gesztusa volt, hogy nem az ismert és reprezentatív „nagy egészet” próbálta bemutatni, hanem egy vakfoltra nyitotta rá a szemünket, hogy közelebb kerülhessünk az egyetem valódi történetéhez. Középpontba állította a modelleket, és ezzel olyan szempontot emelt be, amely az intézménytörténetet, a művészetoktatás gyakorlatát, a társadalmi kontextust és a test képzőművészeti esztétikáját egyaránt játékba hozza. Ezt az intelligens és intenzív hatású koncepciót a tárlaton szereplő műalkotások sokfélesége és nívója is tükrözte. Vibrálóan izgalmas volt a kiállítás különleges, „átlátásra” komponált terében egymás mellett látni a különböző korszakokból származó műveket, Vaszary Jánostól Kondor Béláig, Bortnyik Sándortól Birkás Ákosig, a ma már ismeretlen egykori hallgatók munkáitól a festői szemléletet megalapozó pedagógiai művekig.

Mindeközben pedig a tárlat tett egy fontos emberi gesztust is, amely része az egyetem máig tartó emancipációs folyamatának. A modellek végre megkapták a személyüknek járó figyelmet és tiszteletet, nem mint a képzőművészet „tárgyai”, hanem mint munkatársak. A kiállítás becsületesen számot vetett azzal is, hogy bár a Képzőművészeti Egyetem fennállásának évtizedei alatt erkölcsi szempontból igyekezett megvédeni a modelleket, fix fizetést nem tudtak biztosítani nekik, hiába hangzott el ez újra és újra javaslatként. A nevük sem maradt fenn, kevés kivételtől eltekintve.

A tárlaton látható volt két rajz, amelyek ugyanarról a cigány származású férfi modellről készültek, körülbelül tíz év különbséggel. A két portré egymás mellé helyezésével megkapóan kirajzolódott egy ismeretlen ember története. Bár ezt a történetet valójában senki sem akarta megörökíteni, mégis eltagadhatatlanul megjelent azon a két rajzon, és valószínűleg még sok másikon.

A cikk a kiállítás kísérőszövegeinek felhasználásával készült. Bővebb információ a kiállítás honlapján olvasható. A tárlatba bepillantást enged a kiállítás trailere, és érdemes meghallgatni egy beszélgetést a kiállítás egyik kurátorával, Albert Ádámmal.