Bódy Gábor szerint ő volt az első magyar viszonylatban, aki a filmművészet sajátos, önálló képi nyelvezetét, költészetét használta volna gondolatközlésre. Annyi biztos, hogy első jelentősebb alkotása után már nem lehetett az addigi módon filmet készíteni, a mű megkerülhetetlen lett, s egycsapásra negyven évvel hajtotta előre az idő kerekét, a filmes történetmesélésből a modern képi törekvésekig. Ma már legenda az a nyilvános vetítés 1966-ban, amelyen opusát, az Elégiát bemutatták. Az Egy Szöszi szerelme című Forman film után vetítették a megrendült és értetlenségében füttykoncertben kitörő közönségnek. Nagy László költeménye, a Búcsúzik a lovacska, korabeli és poézisbeli párja az Elégiának: Fölszántott égi parlagok sürgetik halálomat égen és földön az ítélet betűit vetik elém hideg a törvény ablaka hiába leheli tüdőm sok pára-bárányom dér-koloncként ott függ a párkányokon soha nem old el végzetemtől szerelmem, irtózatom emlék, se ábránd óvásra szívem ereje kevés a törvény kemény e pörben aludtvér-kokárda a szám Fejemet szöggel televeritek viselek vádkoronát én, a kínok királya kivigyorgom félelmetek féregnek engem címeztetek csillagok férgei, ti fogaimtól féltek, mohók féltitek a rétet, reményt minden klorofilt az élet leveles pilléreit porontyaitok haját magvatok sudaras fonalait minden gyököt ami véretek pírjában él Riadalmatok engem nagyra nevelt föl: pukkadozok olyan esztelen vízió lettem nem hittem volna soha fiú-arcomból irtó apokalipszis-pofát bűvöltetek, arany mosolyomból kolerás rongycafatot láttok a magasban: repegetik inaim a zöld levegőt sarló-nyakam lesarabol minden csillagba tartó fohászt fogaim sárga bércein laskaként ropog a nyári ég bóbiskolva is hollókat pillogat rátok szemem délibábotok térdemen zajtalan tündérkedik dobbantok és alkonyi sáv lesz a patám alatt. A filmköltemény persze korántsem a lovakról szól; hanem csakúgy, mint Német László költeménye, a magyar parasztság kifosztásáról, az elmúlásról, az értékvesztésről, áldozattá válásról és áldozatvállalásról. A szeretet, az áldozathozatal és feláldozhatóság: a gonosz és a jó apoteózisáról. Huszárik meghasonlott alkotó, igazi őstehetség, akinek képzőművészeti érdeklődése és népművészetre való fogékonysága együttesen hozta létre a filmes avantgárd berkein belül a gondolatiságában és megrázó erejében is egyaránt páratlan alkotást. Parasztcsaládból származott, kétéves volt, amikor apja meghalt. Mire 1965-ben Huszárik lediplomázott, már harminc éves elmúlt, a család nyolc hold földje miatt a főiskoláról kulákként eltávolított árva fiú addigra megjárta a kor szokásos bugyrait a segédmunkásságtól kezdve különböző vállalatoknál és szakterületen kallódott. A Balázs Béla Stúdió nyújtotta lehetőséggel élve azonban 1965-ben leforgatta filmetűdjét, mely egycsapásra hallatlan sikert aratott és örökre beírta nevét a magyar filmtörténetbe. Pályája azonban ettől sem lett kevésbé göröngyös, Huszárikot saját bevallása szerint is izgatta a filmes költői kifejezésmód sokoldalúsága. Nem alkotott nagyívű pályát, még két gyöngyszemre futotta a lélek igaz tükrét tartva a néző elé: ennyit engedélyezett számára az adott közeg, a Szindbád című filmjét és a sokat ostorozott Csontváryt, mely után végülis belehalt a gúnyos kritikákba. „A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit.”- írja Huszárik Zoltán.