________________________________________ LAM 2000;10 (6): 528-533. ________________________________________ A kutatási eredmények megmutatták, hogy a negatív érzelmi állapot, negatív affektusok konzekvensen korrelálnak az egészségi állapot önmegítélésére vonatkozó skálákkal, vagyis a szubjektív egészségi állapotra vonatkozó mérések tükrözik a személy fizikai és emocionális tüneteit, szenzációit (1, 2). A negatív érzelmi állapotot vagy mint tulajdonságot fogják fel, amely a személyt hosszan tartóan jellemzi (például tartós rossz hangulat), vagy mint aktuális állapotot, amely átmenetileg jellemzi az egyént. A negatív emocionális állapot (distressz) egy sor jellemzőt foglal magában: idegesség, harag, depresszió, szorongás stb., ami meghatározza a személy tárgyi és szociális környezetéhez, valamint saját testéhez való beállítódását is. A szakirodalmi adatok egyik vonulatának eredménye, hogy a negatív emocionális állapot erősen korrelál az egészségi állapot önmegítélésével, szubjektív tünetlistákkal, de nem vagy csak csekély mértékben mutat kapcsolatot az objektívebb egészségi indikátorokkal, mint a hospitalizáció, háziorvos fölkeresésének gyakorisága, táppénzes napok száma stb. (3). A kutatások másik vonulata rávilágított az egészség-betegség laikus percepciójának jelentőségére, a pszichoszociális tényezők, életesemények, depresszió és stressz szerepére az egészségi állapot alakulásában, minősítésében (4-6). A kutatások arra engednek következtetni, hogy az egészségi állapot önmegítélése szoros kapcsolatban áll az objektív morbiditási és mortalitási mutatókkal. Az elmúlt 20-25 évben ugyanis számos olyan tanulmány jelent meg, amely az egészségi állapot önminősítését felhasználta a tényleges egészségi állapot értékelésére és a mortalitás előrejelzésére. Néhány tanulmány a kérdezettek egészség-önbesorolása mellett orvosi vizsgálatokat is tartalmazott (7), számos kutatás pedig kiegészült az egészségügyi rendszer igénybevételének objektívebb adataival is (orvoshoz fordulás, gyógyszerszedés, kórházi kezelés stb.). A vizsgálatok azt mutatták, hogy az egészség önértékelése az egészségi állapot független indikátora és a negatív egészség-önértékelés a mortalitásnak, morbiditásnak jó előrejelzője. Az egészség önbesorolása és az orvosi vizsgálati módszerekkel gyűjtött információk nem mindig felelnek meg egymásnak, és úgy találták, hogy az eltérések társadalmi és demográfiai változókkal is szoros kapcsolatban állnak. Fontos szerepet kapnak az orvoshoz fordulási szokásokban, egészség-magatartásban, az egészségi állapot önmegítélésében az olyan tényezők, mint a nem, életkor, iskolai végzettség, jövedelmi viszonyok (8, 9). Krónikus betegség fennállása vezethet szorongáshoz, depresszióhoz, de a krónikus betegek túlnyomó része idővel alkalmazkodik betegségéhez. Ugyanakkor a negatív emocionális állapot a fizikai állapot fokozott megfigyeléséhez, a fájdalomküszöb csökkenéséhez és egyéb tünetek fokozódásához vezethet (8), akár teljesen negatív organikus státus mellett is, amint ezt a pszichiátriai betegségekkel gyakran társuló fizikai tünetek is bizonyítják, például a depresszió, és főleg az úgynevezett szomatoform zavarok esetében. A dohányzás, alkohol- és drogfüggőség (10, 11), obesitas komoly rizikótényezők, amelyeknek hátterében gyakran föltárható az individuum negatív érzelmi állapota, és e magatartásformák egyben visszahatnak a szubjektív és objektív egészségi állapotra, miközben e rizikó-magatartások pszichológiai és szociális konzekvenciái sem elhanyagolhatóak. Összefoglalva: a kutatások azt jelzik, hogy mind a negatív emocionális állapot, mind az objektív egészségi állapot komplex és bonyolult ok-okozati kapcsolatban áll az önmegítélésen alapuló egészségi állapottal. A distressz-szint és az egészségi állapot önmegítélése a betegség emocionális hatásainak vagy funkcionális egészségromlásnak tulajdonítható, és a tünetészlelésben bekövetkező változások kapcsolatban állnak a magasabb distressz-szinttel vagy mindkettővel. E tanulmányban a negatív emocionális állapot jelzéseként tekintettük a vizsgált mintában az öngyilkossági kísérlet előfordulása mellett az öngyilkossági gondolat jelenlétét, akkor is, ha a személynek élete során öngyilkossági kísérlete még nem volt. Habár az öngyilkossági gondolat jelentőségével, szerepével a nem pszichiátriai osztályon kezelt populációban nem sok tanulmány foglalkozik, néhány felmérés arra utal, hogy az öngyilkossági gondolat jelentős rizikófaktor, mert a pszichoszociális stresszorok erősebb jelenlétével, a drogfogyasztás, a zilált családi helyzet nagyobb gyakoriságával társul serdülőkorúaknál (12). Zurilla és munkatársai középiskolás korú fiatalok mintáján vizsgálták a suicid rizikót az öngyilkossági gondolat és kísérlet összefüggésében, és azt a szociális problémamegoldás deficitjeiben, a reményvesztettségben és depresszió jelenlétében fogalmazták meg (13). Kérdésfeltevések Magyarországon a suicidium miatt bekövetkező halálozások, az utóbbi években bekövetkező csökkenés ellenére is, rangos helyen állnak a halálozási okok között. Az öngyilkossági kísérletek számát csak becsülni tudjuk, mivel országos adat nem áll rendelkezésünkre. A különböző helyi adatbázisokra alapozott becslések szerint számuk akár ötszöröse is lehet a halálos kimenetelű öngyilkosságoknak (14). Az öngyilkossági kísérletek a fiatalabb korosztályokat érintik, és női dominanciát mutatnak. Kutatásunk, amely a fiatal női korosztály (15-24 év) országos reprezentatív mintáján alapul, az egészségi állapot, a negatív emocionális állapot, a rizikó-magatartás, az öngyilkossági magatartás és az egészségügyi ellátás igénybevétele közötti összefüggést vizsgálja. Hipotézisünk szerint a vizsgált személyek előtörténetében az öngyilkossági gondolat és az öngyilkossági kísérlet előfordulása, mint az öngyilkossági magatartás különböző súlyossági fokai, az általunk vizsgált jellemzőkben is tükröződnek. E két csoport a pszichés labilitás (szorongás, depresszió), az egészségi állapot önbesorolása, a pszichoszomatikus tünetek és bizonyos rizikó-magatartások (alkohol, dohányzás, droghasználat) előfordulása tekintetében jól elkülöníthető, továbbá állapotuk és viselkedésük szignifikáns módon tér el a fiatalok azon csoportjától, akikre az öngyilkossági magatartás egyik formája sem jellemző. A minta bemutatása 1998-99-ben a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete országos reprezentatív vizsgálatot végzett 15-24 éves fiatal nők körében. A mintanagyság 3615 fő volt. A felvétel kérdőíves módszerrel történt. A minta az egyes életkori csoportokra, iskolatípusra, a személyek iskolai végzettségére és Magyarország egyes régióira reprezentatív. A kérdőív 188 főkérdés és számos alkérdés alapján mérte föl a vizsgált személyek különféle irányú magatartás-jellemzőit, szociodemográfiai helyzetét. A teljes minta 55 százaléka (1974 fő) még nappali tagozatos hallgató, 45 százalékuk (1641 fő) pedig már nem vesz részt nappali tagozatos képzésben. 1. ábránk a tanulók iskolatípus szerinti, a 2. ábra pedig a már nem tanulók iskolai végzettség szerinti megoszlását mutatja be. 1. ábra. Nappali tagozatos hallgatók iskolatípus szerinti megoszlása 2. ábra. Nappali tagozatos tanulmányokat nem folytató személyek iskolai végzettség szerinti megoszlása A vizsgált jellemzők Az egészségi állapot önbesorolása egy ötfokú skála segítségével történt, amelynek alsó értéke (1) a "nagyon rossz", felső értéke (5) pedig a "kiváló" jelentéssel bírt. Az egészségi állapot leírására az önbesoroláson kívül az úgynevezett biomedikális mutatókat alkalmaztuk, amelyek az orvoshoz fordulás, a hosszabban tartó (egy héten túli) betegségek és a kórházi kezelés gyakoriságán, a betegségmintázaton, valamint a rendszeres gyógyszerszedésen alapultak. Pszichoszomatikus tünetnek tekintettük a gyakori megfázást, a gyakori fejfájást, a fáradékonyságot, az étvágytalanságot, a gyomor-bél panaszokat és az erős menstruációs görcsök előfordulását. A pszichés állapot leírására egyrészt a Beck-féle depresszió-kérdőív (BDI) rövidített (9 itemes) változatát használtuk, másrészt a félelem, szorongás előfordulására vonatkozó kérdést ("Érez-e indokolatlan félelmet, szorongást?"), amelyet a kérdezettek az érzés előfordulásának gyakorisága szerint (soha, ritkán, gyakran) minősíthettek. A Beck-féle kérdőív alapján számított pontszámokat az alábbi értékhatárok szerint kategorizáltuk: 10 alatt normális, 10-18 enyhe, 19-25 közepes, 26 felett súlyos. Az egyes kategóriák a depressziós tünetegyüttes súlyosságának fokozatait jelölik. A rizikó-magatartások közül az alkoholizálást, a dohányzást és a droghasználatot vizsgáltuk. Az alkoholizálás esetében a nagymérvű alkoholfogyasztást vettük figyelembe, amelyet a részegség előfordulásával és gyakoriságával jellemeztünk. A dohányzásnál csak azt vizsgáltuk, hogy az illető személy dohányzik-e vagy sem, a droghasználat esetében pedig a gyakori és rendszeres használatot tekintettük rizikótényezőnek. Az öngyilkossági magatartás elemzésekor a vizsgált személyek előtörténetében az öngyilkossági gondolat ("Foglalkoztatták-e valaha öngyilkossági gondolatok?") és az öngyilkossági kísérlet előfordulását ("Volt-e élete során öngyilkossági kísérlete?"), mint az öngyilkossági magatartás különböző súlyossági fokainak megnyilvánulását vizsgáltuk. Eredmények Az eredmények ismertetésénél kutatási hipotézisünk gondolatmenetét követjük, vagyis a vizsgált egészségi, hangulati állapotjellemzőket, a rizikó-magatartások jellegzetességeit és az egészségügyi ellátás igénybevételét az öngyilkossági problematika függvényében mutatjuk be. A vizsgálatban részt vevő fiatal nők közel egynegyedét (24%) foglalkoztatták már öngyilkossági gondolatok, és öt százalékuk jelezte, hogy már volt öngyilkossági kísérlete (1. táblázat). Az öngyilkosságot megkísérlők öt százalékának pedig már több kísérlete volt élete során. Az öngyilkossági kísérlettel összefüggésben az érintettek két százaléka részesült orvosi kezelésben. 1. táblázat. Az öngyilkossági probléma százalékos és abszolút gyakorisága a mintában Hiányzó adat: 224 A 2. táblázat az öngyilkossági probléma fokozatai szerint mutatja be az egészségi állapot alakulását. 2. táblázat. Az egészségi állapot önbesorolása az öngyilkossági probléma megjelenése szerint (százalékban) (khi2=171,1, df=4, p<0,001) Az öngyilkossági problémától mentes csoport egészségi állapotát lényegesen kedvezőbben ítéli meg, mint a másik két csoport. A problémamentes fiatalok háromnegyed része (75%) alapvetően jónak és csak két százalékuk tartja rossznak egészségi állapotát. Az öngyilkossági problémában érintettek az érintettség fokozatai szerint vélekednek egészségükről. A kísérleten átesett személyek szignifikáns mértékben rosszabbnak (khi2=20, 74 df=4 p<0,001) tartják állapotukat, mint azok, akikre csak az öngyilkosság ideációja jellemző. Az egészségi állapot általános megítélésén kívül bizonyos tünetek, panaszok előfordulására is rákérdeztünk, mivel a serdülők, fiatalok esetében a praesuicidalis tünetek általában pszichoszomatikus tünetek és/vagy magatartás-változás formájában jelentkeznek. A 3. táblázatunk ezeknek a tüneteknek előfordulási gyakoriságát mutatja be az öngyilkossági probléma függvényében. 3. táblázat. Pszichoszomatikus panaszok előfordulásának százalékos gyakorisága az öngyilkossági probléma megjelenése szerint * Felületes, szakaszos alvás, gyakori felébredés. Figyelemre méltó, hogy a fiatal nők igen magas arányban panaszkodtak fáradékonyságról, még az úgynevezett problémamentes csoportban is a megkérdezetteknek több mint a fele (59%) említette ezt a tünetet. Azon fiatalok körében pedig, ahol megjelenik az öngyilkossági probléma, közel 80 százalék a fáradékonyságról panaszkodók aránya. A felsorolt panaszok, tünetek közül az étvágytalanság említése a legritkább. Valamennyi felsorolt panasz jelentősen gyakrabban fordul elő az öngyilkossági problémával jellemzett két csoportban. A fiatalok pszichés, hangulati állapotát a depresszivitás és a félelem, szorongás előfordulásával jellemeztük. 4. táblázatunk az öngyilkossági probléma függvényében mutatja be az egyes csoportoknál előforduló depressziós tünetegyüttes megjelenését annak súlyossága szerint. 4. táblázat. A Beck-féle depresszivitás (BDI) fokozatainak megoszlása az öngyilkossági probléma megjelenése szerint (százalékban) (khi2=61,7, df=3, p<0,001) A depresszivitás fokozatai szerint szignifikáns eltérés mutatkozott az egyes csoportok között. A legrosszabb pszichés állapot a kísérletesek csoportjára jellemző. A két öngyilkossági problémával jellemezhető csoport között is eltérést (c2=9,43, df=3, p<0,05) tapasztaltunk. 5. táblázat. Indokolatlan félelem, szorongás említésének százalékos gyakorisága az öngyilkossági probléma megjelenése szerint (khi2=363,6, df=2, p<0,001) Az 5. táblázat az indokolatlan félelem és szorongás érzésének megjelenési gyakoriságát mutatja be az öngyilkossági probléma szempontjából vizsgált csoportok szerint. A depresszív tünetegyütteshez hasonlóan a szorongás és a félelem érzésének előfordulása a két öngyilkossági problémával jellemzett csoportnál gyakoribb. A kísérletezők pszichés állapota az öngyilkossági gondolattal jelzett csoportnál is lényegesen rosszabbnak (khi2=14,61, df=2, p<0,001) tekinthető. Az egészségi állapot szubjektív megítélése, a szomatikus tünetek és a hangulati, pszichés állapotjellemzők leírása után a fiatalok egészség-magatartását vizsgáljuk. Az úgynevezett rizikó-magatartások közül a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a droghasználat tekintetében hasonlítottuk össze az egyes csoportokat. Az alkoholfogyasztásnál a részegség állapotát emeltük ki, a droghasználat esetében pedig az egyszeri kipróbálást és a rendszeres droghasználatot is figyelembe vettük az elemzés során. A szerek között tiltott és legális (altató-nyugtató) szerek is szerepeltek. 6. táblázat. Rizikó-magatartások százalékos előfordulása az öngyilkossági probléma megjelenése szerint * Dohányzik. ** Több alkalommal volt már részeg. *** Egy- vagy többféle szert is kipróbált. A vizsgált rizikó-magatartások mindegyikénél szignifikáns különbség tapasztalható az egyes csoportok viselkedése között (6. táblázat). Az öngyilkosságot megkísérelt fiatal nők 56 százaléka dohányzik, közel egynegyedük (24%) már többször volt részeg élete során, több mint egyharmaduk (36%) kipróbált valamilyen legális vagy tiltott szert, négy százalékuk pedig rendszeres droghasználatról számolt be. A teljes vizsgált populációra jellemző, hogy az egyszeri kipróbálás kritériumát figyelembe véve a legális szerek használata a leggyakoribb. A fiatalok nyolc százaléka jelezte, hogy altatót, nyugtatót használt és további négy százalékuk pedig alkohollal kombinálva próbálta ki a szer hatását. Külön vizsgáltuk az egyes csoportokban a balesetek előfordulását, amely gyakran olyan veszélyes aktivitást, kockáztató magatartást rejt, amely nem tudatos formában jelenítheti meg az öngyilkossági szándékot. Az öngyilkosságot megkíséreltek 62 százaléka, az öngyilkossági gondolatról beszámolók 54 százaléka jelezte, hogy volt már balesete. Ezzel szemben az öngyilkossági problémától mentes csoportban csak 44 százalék volt a balesetet szenvedők aránya. A csoportok közötti eltérés szignifikáns (khi2=44,1, p<0,001). Az eddig bemutatott eredmények alapján az öngyilkossági probléma megjelenése szerint az egyes csoportok mind az egészségi állapot, mind pedig az úgynevezett rizikó-magatartások különböző mutatóinak tekintetében jellegzetesen eltérnek egymástól. Az öngyilkossági kísérlet "felé haladva" egyre kedvezőtlenebb az egészségi állapot megítélése, a pszichoszomatikus tünetek előfordulása, a depresszív tünetegyüttes, a szorongás és félelem megjelenése egyre gyakoribb, és mindezekhez az állapotjellemzőkhöz fokozottabb egészségkárosító magatartás társul. A rizikó-magatartások gyakoribb előfordulásának egyik lehetséges magyarázata, hogy ezek a fiatalok a felmerülő problémák, feszültségek esetén vagy akár a nehéz élethelyzetekben rágyújtanak, alkoholt fogyasztanak vagy valamilyen szert alkalmaznak, vagyis egy azonnal ható, de következményeiben káros és negatív problémamegoldási stratégiát választanak. A továbbiakban azt vizsgáltuk, hogy ez a hárító magatartás megjelenik-e az egészségi állapottal kapcsolatban is vagy sem. Az egészségügyi ellátás igénybevételére vonatkozóan az orvoshoz fordulás gyakoriságát, a kórházi kezelés igénybevételét és a betegség miatti rendszeres gyógyszerhasználatot elemeztük. Az öngyilkossági probléma megjelenésével és súlyosságával párhuzamosan növekszik az egészségügyi ellátás fokozottabb igénybevétele. Ezt mutatja a gyakori orvoshoz fordulás, a kórházi kezelések és a rendszeres gyógyszerszedés arányának szignifikáns növekedése. A kórházban töltött napok számát illetően a három csoport nem különült el egymástól. Az egyes konkrét betegségek előfordulását vizsgálva pedig csak az allergiás megbetegedések tekintetében találtunk szignifikáns eltérést (7. táblázat). (A tünetek, panaszok előfordulásán kívül a konkrét betegségek előfordulását is vizsgáltuk az öngyilkossági probléma megjelenése szerint. A betegségeket a BNO szerint csoportosítottuk.) 7. táblázat. Egészségügyi ellátás igénybevétele az öngyilkossági probléma megjelenése szerint (százalékban) * Az elmúlt évben több mint 10 alkalommal fordult orvoshoz. ** Az elmúlt évben több mint egy hétig volt fekvő beteg. *** Betegség miatti rendszeres gyógyszerhasználat Az öngyilkosság szempontjából veszélyeztetett fiatalokra tehát nemcsak a fokozottabb tünetképzés, hanem az egészségügyi ellátás gyakoribb használata is jellemző. Figyelembe véve a vizsgált minta korösszetételét (16-24 év), megkockáztatjuk azt a feltevést, hogy a kedvezőtlen egészségi állapot praesuicidalis tünetnek is tekinthető, mivel az egészségi állapotban mért deficit nem a konkrét betegségek, hanem a hangulati, pszichés állapot és a pszichoszomatikus tünetek terén mutatkozott. Így esetükben az egészségügyi ellátás fokozott mérvű használata pozitív copingként is értelmezhető, illetve felfogható a "cry for help", azaz a segélykérés speciális formájának. Kérdés azonban, hogy az orvosok számára mennyire felismerhető a panaszok mögötti öngyilkossági veszély, illetve hogy az orvosi ellátás szokásos formáját mennyire tekintik az érintettek adekvát segítségnek. E kérdést közvetett módon tudtuk vizsgálni, mivel a kérdőív csak azokra a tényezőkre vonatkozóan nyújt információt, amelyek meggátolhatják a fiatalokat abban, hogy problémáikkal orvoshoz forduljanak, amikor saját megítélésük szerint erre szükségük lenne. 8. táblázat. Az orvoshoz fordulást gátló tényezők az öngyilkossági probléma megjelenése szerint (százalékban) A 8. táblázat az orvoshoz fordulástól visszatartó tényezők közül azokat mutatja be, ahol szignifikáns különbséget tapasztaltunk az öngyilkossági probléma megjelenése szerint. A táblázat egy érdekes jelenségre hívja fel a figyelmünket. Az egészségügyi intézmény használatának elemzésekor kimutattuk, hogy a veszélyeztett fiatalok sokkal gyakrabban fordulnak orvoshoz, mint nem veszélyeztetett társaik, itt viszont azt látjuk, hogy tartózkodó magatartásukkal is elkülönülnek a többiektől. Ami egyrészt arra utal, hogy jóval nagyobb lenne az igényük az orvosi kezelésre, de különböző okok miatt mégis hárítják az orvoshoz fordulást. Ezek közül az időhiányra való hivatkozás a leggyakoribb. A legfontosabb üzenet azonban az, hogy az öngyilkossági veszélyeztetettség mértékével jelentősen növekszik azoknak az aránya, akik úgy vélik, hogy az orvos nem foglalkozik komolyan a panaszaikkal. Ez a választípus az orvosi ellátással kapcsolatos negatív tapasztalatokat tükröz, amely arra utalhat, hogy az orvosok nem ismerik fel a tünetek mögötti öngyilkossági veszélyeztetettséget, következésképpen az orvosi beavatkozás nem jelent megoldást a segítségkérő számára. Megbeszélés A tartós stressz, negatív emocionális állapot közvetlenül a vegetatív labilitás következményei útján, és közvetve - a különféle megbetegedéseket elősegítő, rizikótényezőt jelentő magatartás-problémákkal való ötvöződése révén (például dohányzás, alkoholizálás) - számos szomatikus panaszhoz és az egészségügy fokozott igénybevételéhez vezethet. A mintában a suicid csoport szignifikánsan rosszabb hangulati állapotot mutat, több szorongást él át, kitűnik a csoport a dohányzás és alkoholfogyasztás nagyobb mértékével, ami a fizikai-szellemi közérzet további romlását idézheti elő. Felmerülhet a kérdés, hogy az öngyilkossági kérdésekben érintett személyek betegebbek-e szomatikus értelemben az öngyilkossági problémáktól mentes csoportnál, ami kézenfekvően indokolhatná az orvoshoz fordulás nagyobb gyakoriságát. Az orvoshoz fordulás, rendszeres gyógyszerszedés indokaként felsorolt betegségek közül azonban a veszélyeztetett csoportok csak bizonyos allergiás megbetegedések (asztma és ekcéma) szignifikánsan nagyobb gyakoriságával tűnnek fel. Ez az adat erősíteni látszik az asthma bronchiale etiológiájának és patogenezisének multifaktoriális felfogását, amely az infekció, az endokrin, immunológiai, genetikai, szociális és pszichológiai faktorok hatását egyaránt feltételezi a kórkép kialakulásában és lefolyásában, jóllehet ezek részvételének mértéke erősen vitatott (15-17). Úgy látszik tehát, hogy a két, öngyilkossági kérdésekben érintett csoport, és különösen a suicid kísérleten már átesett személyek gyakori orvoshoz fordulásának indoka inkább a negatív emocionális állapot, ami egyrészt a szomatikus panaszok fokozódása révén e személyekben a betegség élményét és észlelését kelti, másrészt felfogható a "cry for help", azaz a segélykérés speciális formájának is. A jelenség felhívja a figyelmet arra, hogy: 1. az orvoshoz fordulásban kifejeződik a suicid problémával küzdő személyek részéről a problémamegoldás iránti igény; 2. a segítségkérésnek inadekvát módja valósul meg, amikor szomatikus panaszaik alapján keresik fel az orvost, és az emocionális tényezők lehetséges szerepe nem tisztázódik a tünetek kialakulásában és észlelésében; 3. az orvosnak negatív szomatikus státus esetében is foglalkoznia kellene bizonyos határok között a betegségtünetek esetleges pszichés hátterével az adekvát ellátás, betegirányítás érdekében, mert ez a suicidprevenció egy fontos eszköze lehet a családorvosok és egyéb szakorvosok kezében. Az adatok elemzéséből összefoglalóan úgy tűnik, hogy az orvoshoz fordulás extrém mértéke alapvetően nem szomatikus, hanem inkább pszichés megalapozottságú szomatizációs tünetekből ered, és emiatt az adekvát (pszichológiai-pszichiátriai) ellátásból e személyek kimaradnak, és kezelésük inadekvát módon valósul meg. Irodalom 1. Costa PT, McCrage RR. Hypochondriasis, neuroticism and aging. When are somatic complaints unfounded? Am Psychologist 1985;40:19-28. 2. Vassend O, Serondal A. The role of negative affectivity in self-assessment of health. J Health Psychol 1999;4(4):465-82. 3. Watson D, Pennebaker JW. Health complaints, stress and distress. Exploring the central role of negative affectivity. Psychol Review 1989;96:234-54. 4. Verbugge LM, Ascione FJ. Exploring the iceberg: Common symptoms and how people care for them. Medical Care 1987;6: 539-69. 5. Appels A, Bosma H, Grabauskas V, Gostautas A, Sturmans F. Self-rated health and mortality in a lithunian and a dutch population. Social Science and Medicine 1996;42:681-9. 6. Kopp M, Skrabski Á. Magyar lelkiállapot. Budapest: Végeken Alapítvány, 1992. 7. Pijls LT, Feskens E, Kromhout D. Self-rated health, mortality and chronic diseases on elderly men: The Zuthpen Study 1985-1990. Am J Epidem 1993;138:840-48. 8. Vassend O. Negative affectivity, subjective somatic complaints, and objective health indicators. Mind and body still separated? International view of health psychol. 1994;3:97-118. 9. Angel R, Thoits P. The impact of culture on the cognitive structure of illness. Culture, Medicine and Psychiatry 1987;12:1229-38. 10. Elekes Zs, Paksi B. Adalékok a magyarországi drogfogyasztás alakulásához. In: Moksony F.-Münnich I. (szerk.). Devianciák Magyarországon. Budapest: Közélet Kiadó, 1994. 11. Elekes, Zs, Paksi B. Fiatalok szenvedélyei?! Századvég 1999;13:53-73. 12. Thompson EA, Moddy KA, Eggert LL. Discriminating suicide ideation among high-risk youth. J Scholl Health 1994;64(9)361-7. 13. Zurilla TJ, Chang EC, Nottingham EJ. Social problem-solving deficits and hopelessness, depression and suicidal riks in college students and psychiatric inpatients. J Clin Psychol 1998;54(8):1091-107. 14. László K, Susánszky É. Budapesti munkanélküliek öngyilkossági kísérletei. Lege Artis Med 1993;3. 15. Hermann JM, Schüffel W, Uexküll T. Asthma bronchiale. 616-625. In: Lehrbuch der Psychosomatischen Medizin, Hg.: Uexküll T, Urban-Schwarzenberg, München-Wien, 1979. 16. Miltner W. Asthma bronchiale, 269-278, In.: Verhaltensmedizin, Hrg.: Miltner W, Birbaumer W, Gerber D. Springer, Berlin-Heidelgebr-New York, 1986. 17. Miltner W. Hauterkrankungen und Verbrennungen, 355-372, Hrg.: Miltner W, Birbaumer W, Gerber D. Berlin-Heidelgebr-New York: Springer, 1986.