Péterfy Gergely regénye a 2015-ös év legjobb magyar regénye volt, legalábbis az Aegon-díj tanúsága szerint. Ez már önmagában feltüzeli minden irodalomkedvelő ember kíváncsiságát, de a regény az orvostudomány iránt érdeklődők számára külön is tartogat érdekességeket. Ritka az olyan irodalmi szöveg, amely ennyire a testi létezés valóságából indulna ki. Mély kultúrtörténeti érdeklődéssel és beleélőkészséggel fordul az egyes testi állapotok felé. A test milyenségéből, biológiai és kulturális meghatározottságából adódó élmények adják az elbeszélés anyagát – szó szerint anyagát. A regény a 18. század második felétől a 19. század közepéig tartó időszakot fogja át, és három létező történelmi személy erőterében játszódik: Kazinczy Ferenc, Angelo Soliman és Török Sophie személyes történeteiből és egymáshoz való viszonyulásából áll össze a történet. Kazinczy Ferenc, a magyar nyelvújítás vezéralakja és a felvilágosodás ízlésdiktátora mindenki számára ismert. Török Sophie kiléte is köztudott: ő volt Kazinczy felesége, testi-lelki-szellemi társa. Angelo Soliman pedig a bécsi udvari kultúra egyik kuriózuma volt: egy nigériai származású férfi, aki kifinomult műveltséggel forgott a legmagasabb bécsi körökben, napi kapcsolatot tartott például II. Józseffel és Mozarttal, pedig eredetileg rabszolgaként került Európába. Egyszerre volt befogadott és idegen a saját közegében, egzotikus látványosság az emberek többségének és titkos bajtárs az új eszmék képviselőinek, a szabadkőműveseknek. Halála után a teste kiállítási darab lett a bécsi Természettudományi Múzeumban: tíz éven át volt megtekinthető két másik afrikai származású ember preparátumával és struccal, tapírral, más afrikai állatokkal együtt. Az ízlés és az ember antropológiai szemléletének változása miatt 1806-ban a kitömött ember bekerült a raktárba, végül az 1848-as harcok során megsemmisült. Kazinczyt és Solimant lelkes és mély barátság fűzte egymáshoz, a korkülönbség és a tapasztalataik eltérése miatt Soliman Kazinczy mesterévé is vált. A regény árnyaltan tárja elénk Kazinczy személyiségét, helyzetének minden feszültségét. Vidéki középnemesi család sarjaként akarta önnön „barbár”, elmaradott voltát meghaladni a szellem magasabb teljesítményeinek segítségével, országszerte ható kulturális változásra, felvirágzásra törekedve. „Úgy akartunk élni, ahogy előttünk Magyarországon még senki – de tudtuk és akartuk ezt az elkülönülést, és tisztában voltunk avval, hogy mitől és mennyiben fogunk különbözni.” Ez az ambíciója az osztrák fensőbbség elleni harc is volt. Életét meghatározta, hogy szabadkőműves kapcsolatai miatt a Martinovics-per vádlottja lett, Spielbergben, Kufsteinben és Munkácson ült börtönben hat és fél évig. Szabadulásakor kiderült, hogy a családja kisemmizte a vagyonából. Török Sophie a rózsakeresztes, szabadkőműves Török Lajos lánya volt – Török Lajos volt Kazinczy első főmestere a szervezetben – így fontos, bár kétes öröksége volt az alkimizmus világlátása. Péterfy Gergely őt választotta a regény elbeszélőjéül. A női elbeszélő mai hangon szólal meg, a 19. század elejének fogalmaiból és kérdésfeltevéseiből kiindulva. Péterfy Gergely tíz éven keresztül kutatta Angelo Soliman történetét és a korszakét,. amelyben élt. Regénye apró részleteiben is tükrözi az elmélyült kutatásokat, amelyeket a művelődéstörténet, az egykori bécsi hétköznapok, a korabeli természettudományok vagy a szabadkőművesség témájában végzett. Orvostörténeti szempontból három vonulata is izgalmas a regénynek. Az első az 1831-es kolerajárvány, amely Észak-Magyarországon söpört végig. Ez a járvány adja az elbeszélés keretét: minden esemény, a Kazinczy-családot érintő lassú anyagi, szociális és pszichés romlás ebbe az irányba tart. (Az elbeszélő Török Sophie a férje halála utáni krízisben és felszabadulásban mondja el a regény nagy történetét, mintegy lezárva közös életüket.) A kolerajárvány mint orvosi, társadalmi és egyéni probléma nagy teret kap a szövegben, Péterfy Gergely gondot fordított arra, hogy az olvasó megismerje azt a felfordulást, amit a járvány közösségi és egyéni szinten okozott. Ma már tudjuk, hogy az 1830-as európai kolerajárvány annak a következménye, hogy 1830-ban a lengyel felkelést I. Miklós cár részben ázsiai hadtestekkel fékezte meg. A messzi Ázsiából érkező katonák ugyanis a kolerát is behurcolták, így az 1830-as év végén járvány tört ki Lengyelországban. Egy ideig elkerülte Magyarországot a betegség, a Kárpátok-beli átkelők lezárásának köszönhetően, de a határzárat túl korán feloldották 1831 tavaszán, és a kolera májusban már országunkban is pusztított. „Hiába zárták le hermetikusan a határt (…), a járványt sem a Dunánál, sem távolabb nem bírták megállítani. (…) Ebben az ellenségben az volt a legfélelmetesebb, hogy láthatatlan és megragadhatatlan maradt. Csak a tünetein keresztül mutatkozott, de akkor már késő volt felvenni ellene a harcot. Akkor volt leginkább jelen, amikor már továbblépett a testből, amelyet elragadott. Így aztán a gyógymódok csak a szenvedést fokozták, miközben érintetlenül hagyták a betegséget magát.” A regényben olvashatunk az egyes feltételezésekről, amelyek a kolerajárvány felismerését megelőzték (pl. tömeges mérgezések vagy cári propaganda), és arról, ahogy a kolera híre fokozatosan bekerült a köztudatba. Akkor a föld káros kigőzölgéseivel terjedő miazmákat tartották a legvalószínűbb magyarázatnak, de a hivatalos elképzelés mellett számtalan babonás feltételezés terjedt. A regény részletesen kitér a kolera lefolyására, a veszélyeztetett csoportokra és a védekezésre – a korabeli értelmiség bizonytalan ismeretein keresztül nézve. Leírja a különféle megelőzési és gyógymódokat, amelyeket a járvány egyes szakaszaiban alkalmaztak (pl. bizmutpor vagy rozmaringos-ecetes átdörzsölés). Mindeközben pontos keresztmetszetet mutat a társadalomról, a hatalmon lévők és a parasztság viszonyáról is. „A parasztok úgy cselekedtek, amilyenné tettük őket: vadak voltak és kegyetlenek, mint a gyerekek. Borzalmas meséik gomolyogtak bennük, és ők úgy viselkedtek, mint a meséik szereplői. (…) eltántoríthatatlanul biztosak voltak abban, hogy a járványt kútmérgező zsidók, az urak és az orvosok okozták. (…) A járvány önmagában nem volt elég csapás: ahogy a gyógymódok, úgy a magyarázatok is nagyobb bajt okoztak, mint maga a betegség. Az állam szemében a szegénység és a vele járó mocsok volt a bűnös, végső soron tehát mégiscsak maga a paraszt: a paraszt szemében pedig az állam volt a bűnös, és mindaz, ami vele járt: a katonák, a nemesek, a hivatalok, a papírok, a könyvek, az orvosok és az idegenek.” A kolerajárvány által kiváltott hatás, a baj elhárítására tett kísérlet modellé is válik a regényben, allegóriává. „Az állam magára vállalta a védekezést, hiszen megtámadták, és az ellenséggel szemben az egyetlen rendelkezésre álló fegyverét vetette be, a hadsereget. Ezzel az ellenséggel szemben azonban a legjobb szervezés és taktika is eredménytelen maradt. (…) Végig az motoszkált az eszemben, hogy mindez negyven évvel ezelőtt is megtörtént, csak akkor a járványnak más volt a természete – Ferenc ifjúkorában a királyságot és az egyházat fenyegette halálos veszély, melynek kórokozóját ugyanilyen kétségbeesett eredménytelenséggel próbálták legyőzni. Elégették a könyveket és betiltották a szabadkőműves páholyokat és levágták a fejeket, amivel csak azt tették nyilvánvalóvá, hogy semmit sem értenek a gondolatok terjedésének természetéből.” A második vissza-visszatérő téma, amely orvosi szemszögből is értékessé teszi a szöveget, a korabeli természettudományos műveltség és orvoslás bemutatása. Az alkimista világképbe és a modern természettudományok felismeréseibe egyaránt betekintést nyer az olvasó, és tájékozódhat a korabeli orvosi felismerésekről. Joseph Barth, Joseph Gall, Karl Eberle és Andreas Stütz fontos mellékszereplői a regénynek, így például a frenológia, az ember jellemvonásait az anatómiai adottságokból „kiolvasó” koponyatan is megjelenik. A regény világa az az időszak, amikor az emberről való filozófiai gondolkodásban egyre nagyobb szerepet kapott az orvosi antropológia, ez minden szinten tükröződik is benne. „És a nyilvános boncolások az álmos és közönyös orvostanhallgatók kötelező közönségén túl innentől kezdve nemcsak a bizarr látványosságra éhes kiégett élvhajhászokat vonzották, (…) hanem filozófusokat, zenészeket, jogászokat, költőket és természettudósokat, akik az emberről alkotott megváltozott és újszerű képre voltak kíváncsiak.” A harmadik motívum az előbbiekben leírt szemléletváltás lecsapódása az egyénen: a „barbár kitömése”, az egzotikus fekete test boncolásának és preparálásának története, ami az eljárás hosszas leírását is magában foglalja. Mind tényszerűségeiben, mind az általa felvetett kérdésekben komoly provokációt jelent a megszokott, hétköznapi emberképünk számára. „Hajnalig minden lezajlott, ami az elképzelhetetlen birodalmában tartozik.” Ez a boncolás és preparálás, amely szó szerint áthágja, átmetszi azokat a határokat, ahogyan az emberről és az egyes emberről gondolkodunk, nagyszabású metaforaként lesz a regény központi tengelye. A boncolás elmossa Solimannak mint egyénnek a határait, fekete bőrének lehúzása elemeli a rassztól is, ahova addig tartozott. Ingerlő határhelyzet a test felnyitása és „feldolgozása”: megismerésvágy, elidegenedés és közelítés, a tudatosság egy új formája és mély kiszolgáltatottság keveredik ebben a motívumban. Angelo Soliman a regényben mindent tudni akar a saját teste működéséről még életében, halálában pedig a hatalom által rákényszerített preparálást – amelyről még halála előtt tájékoztatták – performansszá teszi azáltal, hogy egy barátját abba a helyzetbe hozza, hogy végig kelljen néznie. A boncolást-preparálást néző Kazinczy és a preparált testet a Természettudományi Múzeumban meglátogató Török Sophie olyan tudás birtokába jutnak, ami rákényszeríti őket arra, hogy kívülről tekintsenek mindarra, ami velük történik. A regény emiatt a rálátás miatt elgondolkodtató és aktuális igazán – egy olyan korszak irodalmi preparátuma, amelynek a kérdései még mindig megválaszolásra várnak. Cziglényi Boglárka eLitMed.hu 2016. október