Szentendrei művészcsaládban jöttek a világra, Ferenczy Károly, a 20. századi magyar festészet egyik meghatározó alakja és Fialka Olga festőművész gyermekeiként. Béni kétszeres Kossuth-díjas szobrász- és éremművész, grafikus, a 20. századi magyar plasztika egyik legnagyobb mestere, Noémi Kossuth-díjas gobelinművész, a hazai kárpitművészet megújítója lett. Ferenczy Bénit 1907-től Iványi-Grünwald Béla és Réti István tanította a nagybányai festőiskolában. 1908-1909-ben a firenzei Scuola Libera, 1910-1911-ben a müncheni Akadémia növendéke volt. 1912-1913-ban Párizsban folytatta tanulmányait, 1914-ben tért haza. 1919-ben részt vett a Tanácsköztársaság kulturális életében, tagja volt a Múzeumi és Művészeti Direktóriumnak. A bukás után emigrálnia kellett, Nagybányán, Pozsonyban és Rózsahegyen lakott. 1921-ben érkezett Bécsbe, itt nősült meg először, majd Berlinben és Potsdamban élt. 1932-ben Moszkvába költözött, ahol másodszor is megnősült, (itthon csak Erzsikének ismert felesége orosz volt). Rövid bécsi kitérővel 1938-ban, az Anschluss után tért haza Budapestre. A második világháború alatt feleségével zsidó származású menekülteket mentett, amiért 1990-ben a Jad Vasem posztumusz a Világ Igaza címmel tüntette ki őket. 1945 és 1950 között a Képzőművészeti Főiskola tanáraként dolgozott, 1948-ban kapta meg első Kossuth-díját, de egy évvel később a dogmatikus kultúrpolitika kényszernyugdíjazta. 1956-ban jobb oldala megbénult, de megtanult ballal festeni és mintázni. 1956-ban érdemes, 1958-ban kiváló művész lett, 1965-ben másodszor is megkapta a Kossuth-díjat. Pályája kezdetén közel állt hozzá a kubizmus és a szecesszió, szobrászatában később a letisztult, klasszicista stílus volt a meghatározó. Szobrai, kisplasztikái kiegyensúlyozottak, erőteljesek, az archaikus görög szobrok világát idézik. Alkotásai az emberi testszerkezet hangsúlyozására és a mértani idomok kidomborítására épülnek, portréi lírai hangulatot árasztanak, érzelmeket sugároznak. Szobraiból árad a dinamizmus, kompozíciói szerkezetileg szigorúan felépítettek. Fiatal férfi című 1919-es lírai faszobra kontraposztos beállítású, portréin (Wilde János, Noémi) a személyiség jellegzetességeit hangsúlyozta. 1923-as Térdelő férfi című plasztikáján a törzsi művészet és az expresszionista irányzatok hatása érződik. 1928-ban Egon Schiele síremlékét formázta meg Bécsben. Moszkvában akvarelleket és plaketteket készített, köztük a konstruktivista Pjatiletkát (Ötéves terv). A nagybeteg Ady című érme után számos művészről mintázott plakettet. Éremművészeti munkássága előtti tisztelgésül róla nevezték el az Országos Érembiennále nagydíját. Írás és kép címmel 1961-ben jelentek meg összegyűjtött írásai. 1967. június 2-án Budapesten halt meg, a Kerepesi temetőben nyugszik. Ikertestvére, Noémi is gyakran megfordult a nagybányai művésztelepen, a művészettel apja itteni műtermében kezdett ismerkedni. 1911-ben Párizsba ment, a Manufacture des Gobelins-ben tanulta ki a falikárpitszövés technikáját, de jórészt autodidakta volt. Alkotásait az általános gyakorlattal ellentétben nem csupán megtervezte, hanem saját maga készítette. Kartonra tervezett festményeit növényi festékkel saját maga által színezett gyapjúfonalakból szőtte. A modern magyar gobelinművészet megteremtőjének kárpitjai erősen dekoratív hatásúak, síkszerűek, képein egyformán fontos a figura és a természet. Első nagyméretű munkája és korai, részletező stílusának fő alkotása a Nagybányán 1913-ban készült Teremtés. Hasonló műve a Menekülés Egyiptomba (1917) is. Első kiállítása 1916-ban az Ernst Múzeumban volt apjával és testvéreivel, hét gobelinje mellett rajzait és festményeit is bemutatta. A Tanácsköztársaság idején ő is aktív volt, ezért a bukás után Bécsbe kellett emigrálnia. Az 1920-as években eltávolodott a gobelin klasszikus hagyományaitól, Raffaello és Rubens kartonjainak stílusától, a dolgozó ember került művészete központjába: Ásó ember, Fahordó nő, Gereblyéző, Zsindelyező. Ezek a művei egyalakosak, egyszerű színek, világos formák jellemzik őket. Később fejeket is készített (Parasztfej kaszával, Szövő nő), majd lírai tájakat jelenített meg: Tavasz, Erdő. 1924-ben egyedüli magyarként őt hívták meg a bécsi Nemzetközi Kiállításra. Nemzetközi sikerei révén művei Európa számos múzeumába eljutottak. Munkásmozgalmi kötődése egész pályáján érződött, más iparművészeti ágakkal, kerámiával, üvegfestéssel, hímzéssel is kísérletezett. Kései alkotásain szakított a teljes felület kitöltésével, szűkebb képteret, semleges hátteret alkalmazott, és dekoratív elrendezéssel hangsúlyozta kárpitjai műfaji tisztaságát. Felvonulás című műve reliefhatásra épül, azonos jellegű figurái szabályos rendben sorakoznak egymás mellett és fölött. Stílusa Bernáth Aurélhoz és Szőnyi Istvánhoz áll közel. 1932-ben Budapesten telepedett le. 1945-től tanított a Magyar Iparművészeti Főiskolán. 1948-ban Kossuth-díjat, 1952-ben érdemes művész címet kapott. 1957. december 20-án halt meg Budapesten, ő is a Kerepesi temetőben nyugszik.