1813. május 5-én született Koppenhágában. Vallásos, bűntudattól gyötört apja szegény vidéki béreslegényből vált dúsgazdag polgárrá, és még nyomorúságos ifjúkorában megátkozta Istent. Emiatt később úgy érezte, hogy szerencsétlenségre kárhoztatott ő is, utódai is. Apja ösztökélésére 1830-ban teológiára iratkozott be, de érdeklődése hamarosan a filozófia és az esztétika felé fordult. Végül otthagyta az egyetemet, és az aranyifjak kicsapongó életét élte. 1834-ben, anyja halála után kezdte el írni Naplóját. Amikor 1838-ban apja is meghalt, felhagyott a bohém élettel. Folytatta teológiai tanulmányait, 1840-ben ledoktorált, és még ugyanebben az évben eljegyezte Regine Olsent, egy államtanácsos leányát. A közvélemény teljes elképedésére és felháborodására azonban egy év múlva, mondvacsinált ürüggyel felbontotta az eljegyzést. Berlinbe ment, hogy Schelling filozófiai előadásait hallgassa. Hazatérve, 1841-ben Koppenhágában teológiai doktori címet szerzett. Teljes elszigeteltségben élt, szédületes iramban dolgozott. Négy év alatt nyolc jelentős művet írt, amelyeket álnéven, saját kiadásban jelentetett meg. Legnagyobb hatású műve, a Vagy-vagy (1843) napló-, levél- és elbeszélésbetétekkel tarkított nagyesszé, amely az esztétikai és az etikai életfelfogás közti választás szükségességéről szól. Ezzel a művével ugyanazon a napon jelent meg a hit és az áldozathozatal kérdésével foglalkozó Félelem és reszketés, amely az erkölcsöt és a hitet állította szembe az ótestamentumi Ábrahám történetében. A szorongás fogalma (1843) című a félelemmel szembeállított, tárgy nélküli szorongás kérdéskörét járta körül. Úgy vélte, hogy a filozófiának egyszer s mindenkorra le kell mondania az objektivitás általános igényéről, elsődleges feladata az egyéni lét vizsgálata. Az élet értelmetlen, a lét kérdései csak irracionálisan, vallásos megközelítésből vizsgálhatók és oldhatók meg. Nézetei szerint az emberi létezés az esztétikai (spontaneitás és szabadosság), az etikai (jó lelkiismeret) és a vallási ("végtelen rezignáció") stádiumokon halad keresztül. Az 1840-es évek második felétől Kierkegaardban egyre erősödött a hit, hogy Isten különleges szerepet szánt neki, hogy az ő feladata a kereszténység valós természetének feltárása kortársai előtt. A vallás a lét legfelsőbb állapota - vélekedett - a "kereszténység pedig nem tan, hanem egzisztenciális üzenet". Az egyházat ostorozó írásait a papság és a polgárság felháborodottan utasította vissza. Az állandó feszültséget, a felfokozott lelkiállapotot Kierkegaard szervezete nem bírta elviselni. Alig 42 évesen, 1855 októberében az utcán agyvérzést kapott és kórházba került. Itt halt meg november 11-én, vagyona maradékát volt jegyesére, Regine Olsenre hagyta. A filozófiatörténet Kierkegaard munkásságát tekinti az egzisztencializmus első megnyilvánulásának. Gondolatai nagy hatással voltak a protestáns teológiára és a realista regényírásra, sokat merített belőle Ibsenen és Strindbergen kívül Kafka, Sartre és Camus.