József Attiláról annyit minden bizonnyal mindenki tud, hogy rövid élete alatt sokat szenvedett, problémás karakter volt, folyton lázadozó, „deviáns” személyiségnek tartották kortársai, s élete utolsó szakaszában lappangó, később egy csapásra manifesztálódó skizofréniát diagnosztizáltak nála, s végül, saját akaratából véget vetett életének. De mi van akkor, ha mindebből semmi nem igaz? Ha a hangulati labilitás a túlélőtechnika, a hányattatásokhoz való alkalmazkodás része volt, ha egy tapasztalatlan analitikus és maga a tudományos szakág fejletlensége diagnosztizálta félre a költő baját, akin halála után jóvátehetetlenül rajtamaradt az elmebetegség stigmája, és mi van, ha csak a várakozást elunó türelmetlen és a vasúti menetrendet nem ismerő utas balesete volt a tragikus vég? A legújabb kutatások ebbe az irányba mutatnak. 1937 után állították fel borderline-szindróma tünetegyüttesét, melynek egyes elemei néha a skizofréniára is hasonlíthatnak, ám a szakértők szerint egészen másféle okokra, elsősorban kisgyermekkori anya-gyerek traumákra, ambivalens szülői viselkedésre vezethető vissza a kórtörténet. Ma számos szerző kísérli meg ebbe az irányba terelni a József Attila személyiségzavaráról szóló értelmezések menetét. Az eredeti vészjósló patográfia a kóros jegyek és betegségünetek leírásával dr. Bak Róbert tollából ered, aki a Szép Szóban 1938. január-februári emlékszámában tette közzé a megkomponált, személyes meggyőződésből fakadó kórképét, melynek borús megállapításain aztán nemzedékek sora nőtt fel. Ebben fejti ki, hogy a költő gyógyíthatatlanul hasadásos elmezavarban szenvedett, és öngyilkossága is ebből következik. Viselkedésében fölfedezhető a gyermeki mágikus szemlélet, mely vakon hisz a szavak erejében, és ezzel a képességgel, a versek erejével mintegy föl is fegyverzi magát az életének hányattatásai és kétségbeejtően kaotikus volta ellen. Verseiben a modern kor parancsának engedelmeskedve a tudat működésének titkait fürkészte és dokumentálta. Azt az érvényesülési stratégiát választotta, hogy ifjú költő minden baját, árvaságát, szegénységét, munkahelyi konfliktusait az egész világ elé tárta a baráti újságírók tolla által. Ezt írta Vágó Mártának: „Pedig igazán régen eltemettek volna már, ha nem neveltem volna ki magamban azt a bizonyos és sokat fölhányt öncsodálatot. Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul.” A kortársak nem is aggódtak érte, különc viselkedése, hangulati labilitása belefért az érzékeny, egzaltált költői idegrendszerről alkotott közkeletű képbe. Lírai költőtől senki sem várja, hogy „teljesen normális” legyen… A korabeli dokumentáció alapján mondhatjuk, hogy pszichoanalízisével fordultak igazán rosszra a dolgok. a pszichoanalízisben sokat tanult az álmok nyelvéről, ami a köznapi tudat számára elérhetetlen tartományokba kalauzolta a fejlődni vágyó elhivatott költőt, és olyan eszköztárat adott az álomszimbólumok révén a kezébe, mellyel újabb szintre fejleszthette költészetét. Ugyanakkor egyfajta új szerepet is elsajátított, a pszichiátriai betegét, minthogy József Attila a pszichiátriai klinikára járt, igazi betegek közé, pszichoanalitikus kezelésre. "Egy beteg világ rámkényszerít egy vallhatatlan beteges világfölfogást és aztán azt mondja rám, hogy beteg vagyok. Megoldhatatlan helyzetbe kerget, és aztán azt mondja, hogy infantilis vagyok, mert nem tudom a saját belső problémámat megoldani"- írta dr. Rapaport Samunak 1934-ben. A Gyömrői Edit vezette terápiában a költő előtt a lírai témák és eszközök lehetőségeinek új tárháza nyílott meg, és szélsőséges viselkedésével a végsőkig kifacsarta, amit ebből a helyzetből lehetett, az áttételes anyaszerelem szerepjátékával riogatva orvosát. Élete utolsó szakaszában Kozmucza Flóra dokumentálta viselkedését. Sajnos följegyzéseit csak jóval később, ötven évvel József Attila halála után adta közzé. Ebben kifejti, hogy József Attila "gyakran használt jelképeket; homályos, összefüggéstelennek látszó volt a beszéde. De egyre inkább kezdtem rájönni különleges eszejárására. Kezdtem megfejteni tudni azt a rejtett jelrendszert, ami a tudat alatti mélyben zseniális logikájával összefogta a széthulló, bizarrnak tetsző gondolatait. Ami kifejezhetetlen mondandóinak kulcsa volt: a lényeget." Versei önmagukért beszélnek: a tudat peremvidékeiről tudósítanak páratlan összeszedettséggel és kristálytiszta logikával. A költő útja nem más, mint a nagy felfedezőké, csupa veszély. NZS