Eperjesi Ágnes az egyik jelentősebb hazai alkotónk. Rendszeresen kiállít fontos hazai, és külföldi intézményekben, 2011 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszékének oktatója. Számos műfajban és technikával dolgozik, a fotográfiától a fotogramon és installációkon át videókig, művészkönyvekig, performanszokig. Témái között tudományos igényű szín- és formavizsgálatok, a vizuális kultúránk jellemzői, társadalmi kérdések, művészeti problémák egyaránt szerepelnek, ráadásul ezek nem egyszer együttesen alkotják meg a teljes művet. S amitől mindennek nyomán erőteljes, különleges projektek és műalkotások születnek, az az alapvető attitűd, ami Eperjesit jellemzi: kíváncsisága, az igazán közel lépés a választott tárgyhoz, és az az egészen elképesztő pontosság, ahogy megalkotja azt a szövetet (művet), amely a leginkább adekvát és komplex módon világít rá az éppen górcső alá vett jelenségre.

Ez az attitűd működött benne akkor is, amikor létrehozta a D.365 napja című projektjét . A mű alapját talált tárgyak adták: egy baráti család 37 éves, súlyosan autista fiának szappandarabjai. Ezeket naponta együtt vásárolják meg a szülők Dáviddal, aki aztán körmével vájja, kaparja, dolgozza meg azokat. Általában naponta egyet. A tevékenység, talán a szappan illata is megnyugtatóan hatnak a fiúra, akivel szinte egyáltalán nem lehet kommunikálni. Eperjesi egy látogatása alkalmával kérte el a családtól az éppen felgyűlt adagot, amely így nem került egy autizmussal élőket ápoló otthonba, rendeltetésszerű felhasználásra. Féltő gonddal, szakszerűen, egy régész/restaurátor gesztusaival vizsgálta meg a darabokat, mint Dávid mindennapjaiból származó leleteket. Egyenként vette kézbe, tisztította meg a szappanokat. Beszámozta őket és fekete-fehér tárgyfotókat készített róluk. Azután kvázi begyógyította őket: betonnal öntötte ki a hiányzó részeiket. Munkája alámerülés volt, aprólékos, sok időt igénylő. Azt fogta, amit Dávid, olyan közelről és perspektívából nézte a hiányokat, a változatos utakat-gödröket-karcolásokat, mint ő, és kicsit tovább dolgozta a vájatokat, amelyeket Dávid hozott létre.

Azon az egyetlen csatornán kapcsolódott hozzá , amelyen ez lehetséges volt. Ráadásul a betonnal való pótlás gyönyörű (1) metaforája annak, hogy a két világ valójában egyáltalán nem tud egymásba nyílni: a két anyag ugyanis nem kompatibilis, a vájatokat kötőanyaggal kellett lekenni, hogy a betont beléjük lehessen önteni. A szappan illatos, oldódó, lágy, elillanó. A beton kemény, ipari jellegű, és egészen más léptékben használatos (2). A betonnal rendkívül tartóssá, kvázi örökkévalóvá teszi a szappan anyagából és szokásos használatából is következő efemer mivoltát, és a hiányt, Dávid tevékenységének lenyomatát. Mintegy az ismétlődésben időtlenné váló szokás emlékművét hozza létre. Ezt az érzetünket erősíti meg azzal, ahogyan kiállította a darabokat a projektet bemutató Inda galériában A lakásgaléria három szobájában három aspektusból tekinthettünk rá a tárgyakra. Kettő virtuális volt (amely szépen jelképezte azt is, hogy Dávid eredeti szappanjait mi, nézők tényleg nem láthatjuk, még ennyire sem kerülhetünk közelségbe sem azokkal, s így Dáviddal még jelképesen sem). Az tárgyfotók az egyik teremben egy csíkban futottak körbe a falon, amely mint különleges időszalag értelmezhető: a mértékegységet rajta a szappanok adják, nincs eleje, nincs vége, csak jelen ideje (amely az autizmussal élők világot megélésének egyik jellemzője). A második teremben egy egyedi, egyszeri, speciálisan ide készített, hatalmas betonasztalt (az asztal Bene Tamás munkája) találhattunk, amely így anyagában is az emlékműjelleget erősítette.

A hagyományos asztaloknál magasabb, egybeöntött lapon sorakoztak mértani pontossággal, mint valami szabályos rácsszerkezet/hálózat feszítő pontjai, a kiegészített szappanok – ahogy Dávid napjainak alapvető struktúráját is adták az eredetik. És nem csak a szappanok elhelyezése, hanem az asztal mérete is egy újabb gyomorszorítóan erős és szép metafora: a szobát szinte teljesen kitöltő installáció épp annyi helyet hagyott, hogy a falak mentén oldalazva tudott csak a néző körbemenni, a magasság miatt pedig csak oldalról/lapos szögben, azaz csak részben lehetett rálátni a szappanokra. Éppen úgy, ahogy Dávid és családja élethelyzetéhez, Dávid világban való létezésének lényegéhez: sem nem férhetünk hozzá (3), sem nem láthatunk rá a maga teljességében (2). A harmadik teremben egy körtárcsás diavetítő sorolta a fotókat óriási méretben a szoba egyik falára. A képek teljesen uralták a teret (ahogy bizonyos értelemben Dávid mindennapjait is kitölti a velük való foglakozás): sokszoros nagyításban láthattuk egészen közelről a szappanokat, vájataik kráter nagyságúra tágultak. Egészen közel léptetett minket a művész, a Dávid által létrehozott hiányokat irreális közelségből tudtuk megvizsgálni, elmélyedni azokban. Egészen a (bizonyos idő után idegtépő) kattanásig, amikor is újabb fotóra váltott a vetítés, amelynek körkörössége ismét a tevékenység időtlenségét szimbolizálta, ám itt a kattanások adtak mértéket hozzá. A zajok, amelyekről tudjuk, hogy mennyire zavaróak és felkavaróak tudnak lenni egy autista számára.

Eperjesi alkotásaira jellemző, hogy valamilyen módon bekapcsolja azokat az élet hétköznapi, megragadható dimenziójába. Ad egy olyan csatornát (szöveget, látványt, formát), amelynek mentén a legelvontabb témát is a mindennapi valóságunk részeként tudjuk azt értelmezni. Most sem történt ez másként: a tárlat az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karával együttműködésben fundraising kampányt kezdeményezett egy autizmussal kapcsolatos tudományos projekt javára. Konkrét tettekre sarkallt hát az a mélységes empátia, amellyel Eperjesi a szappanok, tehát Dávid és családja felé fordult, s amely a művészi cselekvés által létrejött tárgyakban öltött testet. Eperjesi alámerült abba a világba, amelyről csak intuíciói lehetnek, ahol az eredeti tárgyak és tevékenységek a felszín alatt lüktető megannyi fájdalomról tudósítanak.

Somogyi Zsófia

Irodalomjegyzék
(1) Rényi András: A lét terepasztala. Eperjesi Ágnes installációja az Inda Galériában. Revizor online. 2017. 10. 19.
(2) Cséka György: Nincs ismétlés. Fotóművészet, 2017/4
(3) Révész Emese: 365 idegen tárgy megtisztítása. Art Magazin, 2017. szeptember.