2021-ben látszólag nem invenció a betegség, a járvány témája köré szervezni egy tudományos rendezvényt. Azonban a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézete már évek óta tervezett egy betegség/egészség témájú konferenciát, amely végül idén szeptemberben tudott megvalósulni. Azt, hogy ez a téma nem csupán az utcán hever, hanem kultúratudományi szempontból is igen termékeny, a négynapos konferencia sokszínű programja bizonyította, a filológia és az irodalomtörténet mellett tudomány- és társadalomtörténeti (pl. várostörténeti), antropológiai, eszmetörténeti és teológiai szempontokat is megszólaltatva. Szövegek kívülről és belülről Ha az irodalomtörténeti forrásszövegek és az orvoslástörténet, az egészségkultúra közötti kapcsolódás a kérdés, akkor kétféle megközelítés kínálja magát. Az egyik az, ha a szövegekből kiindulva a korabeli kontextust igyekszik megragadni a kutató, és nem irodalmi forrásokat is bevonva térképezi fel a szöveg megszületésének körülményeit. Hogyan jelenik meg például a Mária Terézia által bevezetett egészségügyi főszabályzat a korabeli magyar irodalomban? Milyen orvosi és alkimista forrásokat olvasott egy 17. századi művelt orvos? A középosztály növekvő életszínvonala hogyan alakította az egészséges testről vallott nézeteket, és hogyan hatott ez esztétikatörténeti szempontból? Az előbbi, inkább interdiszciplináris megközelítés mellett a másik lehetséges irány a szövegimmanens vizsgálat: a szövegek saját jelentésrétegeiben keresni a betegség/egészség témájának egyedi kibontását. Milyen például az a retorika, amely orvosi analógiákat használ? Hogyan válik szervező motívummá a melankólia „betegsége” több költőnél, vagy éppen hogyan jelenik meg az érvágás a kalendáriumokban? Hogyan parentálja el egy felvidéki lelkész a járványokban meghalt gyermekeit a naplójában, és fájdalmas önkifejezése miben tér el a családi érzések korabeli reprezentációjától? A „Betegség és egészség a kora újkori magyar irodalomban” konferencia mindkét megközelítésre gazdagon mutatott példát. A sokféleség a vizsgált szövegekben is megmutatkozott: ahogy a konferencia zárszavában is elhangzott, az egészség témája mindenkit érint, így éppúgy része az elit-, mint a populáris és a népi kultúrának. A konferencia a szépirodalom mellett bőven hozott példákat korabeli szakszövegekből, a házi gyógyítást bemutató feljegyzésekből, levelekből, naplókból, kalendáriumokból, passiójátékokból, imádságokból vagy éppen törvényrendeletekből is. Széteső, majd újraegyesülő ország Az előadók a kora újkor tágan vett időszakából választottak szerzőket és műveket: 1450 és 1760 volt a két határévszám. Ez volt az a korszak, amikor csírázni kezdett az a nyelvi, nemzeti és társadalmi identitás, amely a mai világlátásunknak is alapja, ekkor kezdtek témává válni a magyarság és a magyar nyelvűség kérdései. Ha a történelmi hátteret nézzük, a kora újkor Magyarországon a 16–18. század politikai, társadalmi és gazdasági átalakulásokkal terhes időszaka. A vesztes mohácsi csata után 15 évvel az oszmán hadsereg elfoglalta Budát, és az ország három részre szakadt. A szétszakítottság egészen a 17–18. század fordulójáig fennállt, csak akkor sikerült újra egyesíteni a Kárpát-medencét a Habsburg-ház vezetése alatt. Majd az oszmán hódoltságból felszabadulva, a 18. század első évtizedében lezajlott a Rákóczi-szabadságharc, az erősödő Habsburg-abszolutizmussal szembeni első függetlenedési próbálkozás. Bár a török uralta területeken a népsűrűség lecsökkent és a korábbi fejlődés megtorpant, a nyugati és keleti területeken jelentősen fejlődött a magyarországi kultúra: nőtt az írni-olvasni tudók száma, terjedni kezdett a magyar nyelvű szépirodalom, és az első olyan magyar egyetem is ekkor alapult meg, amely máig működik. A reformáció, majd az ellenreformáció kibontakozása egyaránt komoly hatást gyakorolt az oktatásra és az írásbeliségre. A protestantizmus Habsburg-ellenes politikai színezetet is kapott, és a 16. század végére a magyar lakosság körülbelül 90%-a protestáns lett. A 17. században azonban az ellenreformáció hatékonyan hódította vissza a híveket, főleg Dunántúlon, és lökésszerű hatást gyakorolt az irodalomban, a képzőművészetben és az egyházi építészetben is. Ez a korszak volt a háttér a négynapos konferenciához, a hívószó pedig: betegség, gyógyulás és gyógyítás. A 34 előadás átfogó bemutatására itt nem vállalkozhatunk, helyette néhány érdekességet emelünk ki. „Bármiképp tégy, én elviselem” A pestis tarolt a 6. és 14. században, de a kora újkorban is többször visszatért Európába, komoly pusztítást végezve. Önálló közegészségügyi intézmény még a 18. században sem létezett sem a Habsburg-birodalomban, sem a magyar királyság területén, azonban a vármegyék vezetőinek foglalkozniuk kellett járványügyi kérdésekkel is. Így Orczy Lőrinc tábornok-költőnek is, amikor Abaúj vármegye főispánja lett. Az orosz–török háború után fellángoló pestisjárvánnyal szembeni védekezés hivatalos regulái részben megegyeztek a mai rendelkezésekkel. A karantén, az országhatáron kiépülő vesztegzárak, egyes cikkek behozatalának tilalma napi téma lehetett Orczy Lőrinc hivatali idejében, ám irodalmi műveiben érdekes módon a járványnál nagyobb nyomot hagyott az akkoriban zajló folyamszabályozás. Egyik versében Orczy mégis megemlíti, hogy megmászta a „Carpathus”-t, hogy ellenőrizze a vesztegzárat. Máshol emlékezetből idézi a járványrendeletben felsorolt, karanténköteles élvezeti cikkeket, de a versében szimbólumokká teszi őket: „o Dohány! o Nádméz! o Coffé, s Indigó! / Szaszafrasza, Gyömbér, Bors, Myrha, Kakáó. / Értetek száll sok nép idegen partokra: / Értetek ember vér árad patakokra…” Azonban ahogy ma is akadnak, akik nem hiszik el vagy elbagatellizálják a Covid-járvány súlyosságát, úgy a pestisjárvány idején is voltak kételkedők. Egy kapitány levele szerint például a pestisesek nem is betegek, hanem eltorzult testű vámpírok. Mások, ha magát a kórt nem is tagadták, a ragályosságát igen. A betegség isteni próbatételként, elrendelésként való elfogadása is olyan mélyen gyökerezett a korszak lelkiségében, hogy a gondolat gyógyító hivatású szerzők írásaiban is meghatározó volt. Csanaki Máté a 17. század elején, bár Paracelsus csodálója volt, a humorálpatológia keretei közt gyógyított, és a pestisjárványról biblikus szellemben írt: szerinte nem érdemes elfutni a betegség elől, és a karanténnal sem értett egyet. Isten büntetése a pestis a 17–18. században élő Pápai Páriz Ferenc számára is, akinek a műveiben szimbiózist alkottak a korszak természettudományos ismeretei és a valláserkölcsi tanítások. Az elméleti és gyakorlati orvostannal is foglalkozó Pápai Páriz, aki többek között a diftéria és a Parkinson-kór tüneteit is leírta, a pestis gyógyítását elsősorban Isten kezébe helyezte − de azért javasolt rá gyógymódokat, amelyek közül mai szemmel nézve a gyógynövényi alapúak egy része segíthetett enyhíteni a tüneteket. (A Pax Corporis javaslatai között szereplő „vén szarvas szeme szögletén összeaszott” csipa valószínűleg nem.) A magyar nyelv használata szempontjából egyébként érdekes adalék, hogy Pápai Páriz Ferenc a rábízott gyógyulni vágyókat betegeknek nevezte, azaz anyanyelvi kifejezést használt rájuk, nem pedig az egyébként elterjedt, latin patiens („szenvedő”) szóval hivatkozott rájuk. Pápai Páriz Ferenc szótára alapján pedig a „pestis” szó metaforikus értelmet is nyert a köznapi és irodalmi szóhasználatban „halálos veszedelem, rontás” jelentésben, akár politikai/társadalmi károkról szólva. A „járvány” szó maga amúgy nyelvújításkori találmány, a kora újkorban még nem használatos. Az orvoslás forradalmán innen és túl A pestis isteni büntetésként való elfogadása nem jelenti azt, hogy ne találna a kutató nagyszámú korabeli javaslatot a pestis gyógyítására a korabeli szakirodalomban. A javasolt gyógymódok egy része a beteg „megtisztításának” szándékán alapult, míg mások a tüneti kezelést célozták, például kelevénylágyító szerekkel. A hánytatás, hashajtás, érvágás mind a felhalmozott méreganyagokat volt hivatott eltávolítani – a pestiskezelő eljárások egy része konkrétan egyezett a mérgezések esetére javasolt eljárásokkal. A házi orvoslást segítő könyvekben időnként a hivatalos pestisregulák is felbukkantak, így a füstölés, a gyógyfüvek fogyasztása vagy testen hordása. A terjék és ruták mellett az obskúrusabb növényi és állati alapú szerek is megjelennek a gyógyító iratokban: a skorpióolajtól a szarvasszívcsontig, sőt a múmiaporos flastromig. A drágakövek ókori eredetű alkalmazása egyre ritkul a kora újkor során, ahogy a szent tárgyaké is. S. Sárdi Margit megvizsgálta a babonás (például távhatáson, helyettesítésen vagy analógián alapuló) javallatok előfordulását is 17–18. századi gyógyító kéziratokban, és úgy találta, hogy komoly arányban jelen vannak, de sok esetben valószínűleg már inkább „hátha jó lesz valamire” alapon. A házi gyógyító kalauzokban egyébként a test gyógyítása mellett a mindennapi élet más területeire nézvést is előfordultak receptek. Az állatgondozás, növénytermesztés, puskatartás, halászat vagy az időjárás befolyásolásán túl vágyteljesítő praktikák is bőven akadtak, és ezekben jól megfigyelhetők az életmód változásai. Míg akár csak pár évtizeddel korábban a fogság vagy az ellenség elleni „gyógymódok” voltak népszerűek, a kora újkor végi vágyteljesítő praktikák pergyőzelmet, játékban való nyerést, asszony szerelmét, kincstalálást vagy jó bevételt hozó italmérést ígértek. A konferencia több előadása is vizsgálta azt, hogy a kora újkorban hogyan élt párhuzamosan az antik-középkori nedvkórtan, a paracelsusi iskola, a jatrokémia és jatrofizika az orvosi forrásokban, és hogy az egyetemek által közvetített akadémikus tudás (például mikroanatómia) mennyire lassan terjedt el a gyógyítás széles körű gyakorlatában. A középkori, kora újkori házi orvoslásnak is csak az 1700-as évek közepének közegészségügyi rendelkezéseivel kezd majd bealkonyulni. Gyakorlatok az egészséges testért és lélekért A korszak emberképében komoly szerepe volt a mentális kiegyensúlyozottságra való törekvésnek, és a lelki jóllét a testi harmóniával, teljességgel is összekapcsolódott. A test és lélek egységének megélésére szép példa az a történet, amely a 16. századi angol prózaíróról, Sir Philip Sidney-ről maradt fenn. Amikor harcban súlyosan megsérült a combcsontján, nem a felcserben bízott igazán, hanem írt egy verset a törött combcsonthoz, és megkért egy francia lantost, hogy dalolja el. A melankólia, a „gondolkodó betegség” kezelésére a 17–18. századi gyógyító kéziratok jó szívvel ajánlották a fűszeres bort, a cukros sült almát vagy éppen a szennalevelet szilvalében (a hasmenés tagadhatatlanul megakasztja az embert a bánatos töprengésben). Azonban az egyszerű testi kezelésnél jóval elvontabb, az életvitel egészére programot mutató mentális technikák is léteztek. A versírás önterápia volt a 16. századi Vathay Ferenc és a 17–18. századi Koháry István költő esetében, ahogyan Laczházy Gyula előadása bemutatta. A költészet gyógyír a lelket megtámadó szenvedélyekkel és szenvedésekkel szemben, artikulálja a fájdalmat, lecsillapítja a sors ellen zúgolódó lelket. Míg Vathay versei gyötrődőbbek, drámaiabbak, dialogikus szembeállításokra alapoznak, addig Koháry versei csendesen állapotleíróak, passzívabban figyelik meg és fogadják el a testi-lelki megpróbáltatásokat. De közös ezekben a „gyógyító” versekben, hogy a költő és az olvasó is képessé válik végül a vers retorikáját követve a belső megosztottság meghaladására és önmaga megerősítésére. Hernády Judit előadása azzal foglalkozott, hogy Koháry számára hogyan vált a versszerzés a melankólia tevékeny ellenszerévé: „elme henyélése… ördögnek párnája…” Koháry esetében az oly gazdag kultúrtörténetű melankólia-fogalom nem mentális betegséget, karaktertípust vagy testi tüneteket jelölt, hanem az életében bekövetkezett nehézségek és csapások (rabság, komoly sérülés, öregség) lelki terheit. Verseit a kényszerű tétlenség ellenében írta, börtönköltészetében fikciók segítségével próbálta pótolni azt a tevékenykedést (negotium), ami a bánattal való küzdelmet segíti. A tétlenség ellentéte a mozgás, önmagunk fizikai cselekvésre késztetése is. A testedzés hasznosíthatósága az ókor óta foglalkoztatta a filozófiát és a medicinát mint „éntechnológia” (Foucault kifejezésével), testet és szellemet egyszerre formáló egészségmegőrző és lelkigyakorlat. Csuka Botond izgalmas előadása abba a folyamatba engedett betekintést, ahogyan az angol középosztály egyre jobb körülmények között élhetett, azonban a 17. század nagy természettudományi felfedezései még nem fordítódtak le a hétköznapi orvoslás gyakorlatára. Így egyre becsesebbnek és közben egyre törékenyebbnek tűnt az egészség. A megőrzésére irányuló kísérletekben a testmozgás is komoly szerepet kapott, azonban olyan módon, hogy az egyre inkább elkényelmesedő, ülő életformát élő középosztály a testgyakorlás idejére ne váljon hasonlatossá a fizikai munkásokhoz. A testmozgások közül a séta és a nemes lovaglás kiemelt szerepet kapott a kor egészségmegőrző ajánlásai között, de Edison melegen ajánlotta például az árnyékbokszolást, a kocsin való zötykölődést, a hideg fürdőket és a bőr kefékkel való dörzsölését is. Ebben az időszakban a teleologikus természetfelfogás még bőven tetten érhető az egészséggel kapcsolatos írásokban, többek között az az elképzelés, hogy a természetnél nincsen tökéletesebb orvos. A test mozgásba hozása, „zötyögtetése” is azért hasznos, mert ezek során a természet könnyít önmagán, a testben jobban eloszlanak a fluidumok. Az idegek jobban kitágulnak, több animális szellemet áramoltatnak, az életszellemek izgatása pedig elűzi a betegséget, a hisztériát, a melankóliát. Az egészséges, illetve beteg testre az adott korszak morális, politikai és esztétikai képletei is rávésődtek. Míg a középkorban a betegség többnyire nem volt negatív konnotációjú, a 17–18. század Angliájában az egészség megőrzése már morális kérdéssé vált. A beteg ember dologtalan, haszontalan, és az isteni adományokat sem tudja élvezni; az egészséges test teszi lehetővé az élet örömeit és minden társadalmilag hasznos cselekvést. Terjedelmi okokból az érdekességek bemutatását nem folytathatjuk, de szívből ajánljuk legalább egy-két előadás megtekintését a konferencia dokumentációjából. Milyen betegségek kapcsolódnak a csíksomlyói passiójátékban egy-egy főbűnhöz? Milyen testi-lelki bajait tárgyalja ki Janus Pannonius, Pannónia első „panaszkodó költője”? Miért lett napjainkra a televízió védőszentje Assisi Szent Klára, aki a betegsége miatt nem tudott elmenni a karácsonyi misére, és milyen imaginációs gyakorlattal vándorolt Tar Lőrinc Krisztus sebeiben? Aki kedvet kapott, annak csak kattintania kell, ugyanis az előadások elérhetők a Bölcsészettudományi Kutatóközpont videótárában: https://mtabtk.videotorium.hu/hu/channels/5274 Cziglényi Boglárka