„Mentális egészséggyakorlatok. A művészet közösségi helyzetekbe terelése.” Saját munkáiról szólva fogalmaz így Kis Judit képzőművész, akinek az önreflexióra építő művei önmagunkkal és másokkal egyaránt interakcióra hívnak. Kis Judit 2020-ban kapta meg az ACAX_Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, akkor, amikor a Covid-járvány globális szinten ébresztett rá mindannyiunk kiszolgáltatottságára, gyengeségeinkre és erősségeinkre. A rangos képzőművészeti díj nemzetközi zsűrije szerint Kis Judit munkái arra a lehetőségre hívják fel a figyelmet, hogy „úgy hagyjuk majd magunk mögött a jelenlegi helyzetet, hogy közben újra felfedezzük képességünket az empátiára és a törődésre”. A fiatal képzőművésszel sebezhetőségről, egyéni és közösségi gyógyulásról beszélgettünk.

Az ACAX_Leopold Bloom Képzőművészeti Díj három hónapos New York-i tartózkodással jár együtt, a járvány azonban közbeszólt, egy időre bezárultak a határok. Mikor jutottál ki végül New Yorkba?
Kis Judit: 2021 májusától augusztusig töltöttem az ösztöndíjas időszakot New Yorkban, de már április közepén kimentem, mivel az akkori szabályozás szerint az USA-ba való beutazás előtt két hetet el kellett töltenem egy nem shengeni országban. Mivel Amerikában az őslakosok művészetét és a növényi gyógymódokat terveztem kutatni, Mexikót választottam. Az ott töltött tranzitidőszak rengeteg pluszinformációval szolgált, nagymértékben befolyásolta azt a munkát és kiállítást, amit végül New Yorkban létrehoztam.


Kis Judit, Surrender/ Kahan Art Space Vienna fotó: © Manuel Carreon Lopez

Miért döntöttél úgy, hogy az őslakosok művészetét és alternatív gyógymódokat kutatsz az ösztöndíj keretében?
KJ: Távolabbról az indította el a kutatást, hogy érdekelt az őslakos kultúrák művészeti kánonból kihagyott, inkább csak antropológiai múzeumokban bemutatott művészete – pontosabban az, hogy a kortárs helyzetben miként jelennek meg, és hogyan változtatott a helyzeten az, hogy elkezdődött ezeknek a művészeknek a margóról való bevonása. A „Black Lives Matter” politikai hulláma segítette ezt, de már jó ideje kezdik bevonni az etnikai hátterű művészeket a kulturális intézményekbe. Vezető vonal a New York-i galériákban, múzeumokban, hogy latin-amerikai, natív amerikai, afrikai amerikai alkotókat állítanak ki. Mára kezd látszani a folyamat hatása, de még nem rendelkeznek erős háttérrel ezek a művészetek. Úgy vettem észre, hogy azok tudnak érvényesülni közülük, akik használják a kortárs nyelvezetet, a mainstream esztétikát, és azon keresztül kommunikálják azt, amit szeretnének. Ahhoz, hogy minél több autentikus művész munkáit is megismerjük, meg kell várni, amíg a művészeti oktatás is megreformálódik.

Tehát eredendően az őslakos kultúrák művészete érdekelt, azonban végül nem művészeti alkotásokat, hanem a gyógyító rítusokat kezdted kutatni Mexikóban, majd Amerikában. Miért?
Személyes oka van. Számomra a pandémia korábban kezdődött, 2017-ben, amikor édesanyámat daganatos betegséggel diagnosztizálták és kiderült, hogy az ezzel összefüggő válságot kell megoldani. Az ő mostani állapota kapcsán kezdtem keresni azt, hogy a nyugati orvoslás lehetőségeinek igénybevétele mellett mi segíthet menedzselni a betegséggel együtt járó szorongást. Pszichológusi konzultációk elérhetőek a kezelései kapcsán, csakhogy édesanyám generációjával és egy többgyermekes anyával nehéz megértetni, hogy igenis nagyon fontos, hogy önmagával foglalkozzon, rendszeresen szakítson időt a saját jóllétére. Számomra releváns feltételezés, hogy a betegségeknek vannak lelki okai, és hogy a traumák okozhatnak testi elváltozásokat. Tapasztaltam sok erre mutató jelet saját magamon is.

A szorongás kezelése kapcsán jutottál el a különböző tanító növényekhez és az azokhoz kapcsolódó rítusokhoz?
Az Ayahuasca szertartásokról egyre több felől hallottam, majd egy barátnőm mesélt személyesen az élményeiről, valamint arról, hogyan vonta be a szüleit is a gyógyulásba. Művészeti projekt szinten akkor kezdtem el vele foglalkozni, amikor az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) archívumát kutatta egy fiatal képzőművészet-elmélet szakos hallgatócsapat. Amikor behívtak a diplomaprojektjükbe, találtam egy cikket arról, hogy az 50-es években egy fiatal orvos, Szára István szintetizálta a DMT-t a lipótmezei klinikán, és az volt a célja vele, hogy orvosolja a pszichiátriai betegeket. Az ötvenes évek közepén erre nem volt lehetősége, ezért egymáson és saját magukon próbálták ki a szereket. Szára a kísérleteket dokumentálta, és pont ezeknek hála, ’56-ban azonnal el tudott menekülni, először Svájcba, majd egy amerikai kutatóközpontba. A hallucinogének érdekelni kezdték a pszichiátereket és a neurológusorvosokat, de a 60-as, 70-es évek Amerikájában kialakult pszichedelikus éra során illegalizálták őket az LSD problematikus használata miatt. A további kísérletek titokban zajlottak, vagy olyan klinikákon, ahol nem ez volt a fő irányvonal. Ma ezeknek a szereknek a használata illegális a legtöbb országban, kivéve vallási ceremóniák keretében, vagy olyan klinikákon, ahol van átjárás az orvoslás és az alternatív orvoslás között. Peruban az utóbbi 20 évben terjedt el az Ayahuasca-turizmus helyi tradíciók szerinti, szertartásos keretek között, ami 2019-re évi 3 millió látogatót eredményezett.


Kis Judit, Surrender/ Kahan Art Space Vienna fotó: © Bíró Dávid

A tanító növényekhez kapcsolódó rítusok tehát képzőművészként is érdekelni kezdtek?
A natív kultúrákban ma is élő, tradicionális szertartások segítenek meglátni, hogy milyen kicsi az a buborék, amibe bele tudunk feszülni vagy záródni. A legtöbb munkám arról szól, hogy a saját korlátaimat feszegetem. A határaim átlépése azonban nagyon nehéz volt számomra abban a helyzetben, amiben az ösztöndíj kezdete előtt voltam. Minden dőlt, borult körülöttem, a járvány miatt is; azt sem tudtam, hogy mehetek-e Amerikába, vagy hogy szabad-e hónapokra elszakadnom a családomtól. Ilyenkor különösen fontos, hogy az ember megtalálja magában az erőt, biztonságot, bizalmat. Nekem a tanító növényekkel való találkozások segítettek abban, hogy el tudjak szakadni az akkori valóságomtól egy időre, és újra alkotni tudjak.

Csak elméleti kutatásokat végeztél, vagy a kint tartózkodásod alatt részt is vettél közösségi szertartásokon?
Mexikóvárosban közvetlenül is kutathattam különféle tradicionális rítusokat, amelyekről három videomunkában beszéltem utána. Hosszú folyamat volt, amíg a benyomásaimat fel tudtam dolgozni és szavakba tudtam önteni. A videókhoz természeti helyeket kerestem, amelyekbe belehelyeztem a testemet – vagy beleillett, vagy nem. Mexikóban a videókhoz három kristályköveket is készíttettem. Kulturális értéke van annak, hogy évezredek óta különböző hatásokat tulajdonítanak az egyes köveknek, függetlenül attól, hogy ebből ki mit hisz el. A videóim tartalmát és a kristályok feltételezett értékét szavakba öntöttem, és a szavakat rágravíroztattam a kövekre. A művészeti díjhoz kapcsolódó New York-i kiállításon végül ezeket a videómunkákat mutattam be, és a három követ.

Mi volt az a három szó, amivel a tapasztalataidat összegezted?
Az első: „abundance”, azaz bőség. Ez egy zöld színű aventurinkövön szerepel. A második kő fekete, obszidián: a „surrender”, azaz „önmegadás” szó áll rajta. A rózsakvarc téglára pedig, amelyet a szeretettel asszociálnak, egy maya kifejezés, az „In Lak'ech Ala K'in” került. Ez egy üdvözlés, azt jelenti, hogy látom magamat benned, és látlak magamban téged. A bőségtéglához tengerparton felvett, lebegő videojelenet tartozott. Az obszidiántéglához az amazonasi kultúrák egyik központi szertartására reflektáló videó kapcsolódik, amelyet napfelkeltekor vettem fel, egy beton hullámtörőkkel teli partszakaszon. A rózsakvarc szeretettéglához pedig a mexikói kutatásaim és tapasztalataim tartoznak, és egy videó, amelyet homokban vettem fel, megidézve a sivatagi szárazságot. Az a videó főleg az apához és férfiakhoz fűződő kapcsolódásról szól.


Kis Judit, Surrender/ Kahan Art Space Vienna fotó: © Manuel Carreon Lopez

A törzsi kultúrák gyógyító rítusait nem csak a személyes okokból tartod megismerésre érdekesnek, gondolom. Mások számára is fontos tanulságuk van?
Ha a natív kultúrákat nézzük, érdemes belegondolni abba, hány ezer éve gyakorolják a közösségi, egymással törődő, egymást gyógyító kultúrájukat és rituáléikat, ellenállóbban, mint az európai kultúrák… Fenn tudtak maradni minden irtás és kényszerített integráció ellenére, akár érintetlenül. A tanító növények tradicionális használata is közösségi esemény: testen és tudaton túli állapot, de senki sincs egyedül benne, mivel egy egymást tisztelő közösségben történik, és van tapasztalt vezető is.
Az őslakos kultúrák arról beszélnek, hogy spirituális mélyszegénységben élünk. Nem ismerjük önmagunkat, a korlátainkat, nem tudjuk a saját testünket navigálni az életben, ezért válunk természetromboló társadalommá, amely tiszteletlenül bánik mindennel, ami a legfontosabb érték lenne, például a levegő és az ivóvíz. Ennek az elismerése nagymértékben függ attól, hogy lelkileg mennyire van kifejlődve valaki. A világban szerintem a legfontosabb probléma, hogy az őslakos aktivisták, akik csupán a létfontosságú természeti kincseinket védik, naponta esnek áldozatul erőszaknak és gyilkosságnak kizsákmányoló gazdasági és politikai érdekek miatt.

Említetted az ásványokból formált téglákat. A különböző anyagokból készült téglák már évek óta fontos szerepet játszanak a munkáidban. Miért pont tégla? Mit jelképez?
2012-ben volt egy videomunkám, amelyben hungarocellszerű anyagból készült, gipsszel bevont téglák szerepeltek, ezekből építettem falat, majd ledöntöttem. A videón a téglák ismétlődő mintákat szimbolizáltak, amelyeket hordozunk, amelyekből falakat építünk magunk köré, de valójában ezek újra és újra rendezhető, időszakos konstrukciók.

A téglákat később ismét elővettem, szavakat írtam rájuk, úgy építettem belőlük installációkat. Inspirált az építészetteória, az, hogy különböző anyagokat használjak, és ennek kapcsán együtt dolgozzak másokkal. Anyagkutatás, anyagkísérletek indultak el. Az első téglák különféle kerámiából készültek, illetve márványból, gránitból, gyantából, méhviaszból, fából, fémből. Az anyagok minőségére mint személyiségjegyekre is gondoltam. A fa például könnyen sérül, a felületét is könnyű bántani, mint anyag mégis erős. A fából készült téglámra a „sebezhetőség” szót írtam, és a fatégla meg is repedt utóbb. De a sebezhetőség vajon gyengeség vagy erő? Hasonlóan érdekes történés volt, amikor a „levegő” feliratú kerámiatéglám a kiégetés során „levegőt vett”, nyílt rajta több járat... A szándék és a végeredmény között történnek a legérdekesebb mozzanatok.


Kis Judit, Surrender/ Kahan Art Space Vienna fotó: © Manuel Carreon Lopez

Ezek szerint a téglákkal kiléptél a térbe, és tárgyi kiegészítői lettek a videomunkáidnak?
Hat évig nem volt „kézzelfogható” tárgyi munkám, és azt hittem, hogy ennek ellenére is tudok majd érvényesülni. Azt tapasztaltam viszont, hogy nagyon sok helyzetben szükség van a konkrét műtárgyakra, és azt szerettem volna, ha minél többen értenék a munkáimat. Másrészt a szavak is végtelen lehetőséget hordoznak magukban, és az anyag is. Az ilyen korlátlan helyzetek pedig nagyon inspirálnak. Téglakészítéskor az anyagok belekényszerülnek egy formába, de úgy, hogy megtanulom közben, hogy mire van szükségük ehhez. Együtt kell dolgoznom olyanokkal, akik nem értik ugyan, hogy miért van szükségem arra, hogy fából, kőből tégla készüljön, de az együttműködés során rábízom magam az ő kézműves tudásukra.
A mesterségek fontos részei a társadalomnak. Rengeteg tárgyat használunk, de nem tudjuk, hogyan készültek. Régebben a kézművesség révén sok embernek lehetősége volt az önkifejezésre, gondoljunk a szövésre vagy faragásra, egy tisztaszoba díszeire. Ma már ez a fajta önkifejezés, önmegélés nem jellemző, ezért is próbálom sokszor bevonni a közönséget az alkotásba. Nem úgy, mint a mesterembereket, hogy készítsenek el egy adott tárgyat, hanem amikor bemutatom a munkáimat, akkor mások is elmondhatják az adott témához kapcsolódó élményeiket, és sokszor együtt is alkotunk.

A New York-i ösztöndíjad alatt is szerveztél közös programot az ottani közönségnek?
New Yorkban felkérést kaptam egy egynapos kiállításon való részvételre, ahol az agyag volt a téma és a föld, mindez egy tetőteraszon… Általános építési téglákat vittem, és papírokba csomagoltam őket, amelyekre idézetek voltak írva, főleg feminizmussal, testtel, a test korlátaival kapcsolatban. Négy szöveget felolvastam, a többit a közönség csomagolta ki, és ők olvasták fel a többi szöveget. Azok voltak az első napok, amikor újra lehetett közösségbe menni a járvány során, közel lehetett lenni egymáshoz. Mindenki szívesen szerepelt, és amúgy is könnyebb a kinti közeget aktivizálni. Ki-ki megnézhette, értelmezhette a szövegeket, beszélhetett róluk, aztán pedig befesthették a téglákat, együtt létrehoztunk saját műtárgyakat. Olyanok is együtt alkottak, akik korábban nem ismerték egymást. A megfestett téglákat kiállítottam, majd hazavitték őket, és kaptam fotókat arról, hogy hogyan helyezték el a saját környezetükben.


Kis Judit, Surrender/ Kahan Art Space Vienna fotó: © Manuel Carreon Lopez

Ilyen helyzetekben az alkotás önmagunk újraalkotására hív, a műbefogadás befelé irányuló figyelembe fordul. Hogyan tudod aktív bekapcsolódásra bírni a közönséget?
Ezek mentális gyakorlatok, amelyek a művészetet közösségi helyzetekbe terelik. Nem kellenek erős témák ehhez, hanem személyes beszélgetések, reakciók mentén alakul olyanná, amilyenné az adott közeg szeretné és alkalmasnak találja. A szabadság nagyon fontos, mert szerintem érdektelenné válik, ha a résztvevő nem tudja benne magát felfedezni. Az aktivitásban és az együtt alkotásban pedig az a legfontosabb szempont, hogy képes egyénileg és közösségi szinten is önbizalmat adni.

A videóid hogyan váltanak ki aktív reakciót az emberekből?
A videóim beszélnek: párkapcsolati traumáról, érzelmi abúzusról, arról, hogy hogyan építed a saját identitásodat, milyen személyiségeid vannak, milyen az az érzelmi állapot, ahova szeretnél eljutni… A videók kapcsán ezekről a témákról tudtam beszélgetni olyan emberekkel, akiket nem ismertem előtte. Sokszor persze nem látom a reakciót a közzétett, kiállított videóimra, de volt olyan is, hogy valaki belépett a térbe, megütötte egy elhangzó mondat, és elsírta magát.
Kaptam olyan visszajelzést is, amire egyáltalán nem számítottam. Egy videómban egyszer arról beszéltem, hogy egy természetgyógyász hogyan lépett túl bizonyos testi határokat kezelés közben. A kiállítás után egy lány úgy reagált, hogy mivel őt gyerekkorában szexuális abúzus érte, ő nem tudta volna így kezelni ezt a helyzetet, mert soha nem tudná megengedni valakinek, akit nem ismer, hogy hozzáérjen. Addig azt gondoltam, hogy azzal, hogy képes vagyok sebezhetővé válni, segíthetek másoknak abban, hogy ők is merjenek gyengék lenni – de előfordul, hogy valaki rosszul éli meg azt, ha ő erre nem képes, és ettől a munkám frusztrálóvá válik. A lány, akit említettem, végül arra jutott, hogy foglalkozni akar ezzel a problémával, mert ez olyan trauma az életében, amit gyógyítani kell. Nem gondolom azt, hogy a videó billentette át, de az is egy impulzus volt számára.
Azt gondolom, hogy az öngyógyítás itt válik társadalmivá, közösségivé, amikor érzékeny dolgokat megmutatsz, feltársz vagy kitárulkozol. Remélem, ez segít másoknak abban, hogy önmagukkal többet foglalkozzanak. De azt se bánom, ha elsőre csak szokatlan, nem hétköznapi élményt jelent egy munkám. Mert hiába vált ki most értetlenkedést, lehet, hogy valakiben évek múlva hirtelen mégis relevánssá válik.

Kis Judit 2022.március 5-ig Budapesten látható kiállítása a budapesti Kahan Art Space-ben, ahol a tanító növényekkel foglalkozó munkái is láthatóak lesznek: https://evakahanfoundation.org/hu/hu/kahan-art-space-budapest/exhibition/surrender-1

Cziglényi Boglárka