A lepra, pestis, fekete himlő, tuberkulózis és a kolera – az emberiség öt nagy ostora – az ókortól kezdve újra és újra hatalmas járványokat okozott, míg a kórokozók az epidémiák közötti szünetekben endémiás területeken lappangtak tovább. Azonban soha az emberiség történetében nem volt olyan betegség, amely az orvoslást, a társadalom szociális szerkezetét és a túlvilág képzetét döntőbben determinálta volna, mint a bélpoklosság (lepra) és a pestis (a fekete halál). E két gyógyíthatatlannak tartott járvány okairól, megelőzéséről és leküzdéséről vallott felfogás egyesítette a középkor két jellemvonását: a könyörületességet és a kegyetlenséget. (A mai olvasó talán az afrikai AIDS-áldozatok sorsán képzelheti el legjobban a kor hangulatát, a társadalmi rend és a vallásos élet megrendülését). Nem véletlenül foglalkozott a középkor embere, különösen a drámai eseményekben oly gazdag 14. században a halál képével, az „enyészetnek indult emberi szépség látványával” (Huizinga), mely emléke a haláltánc (danse macabré) balladáiban (Chastellain, Villon) és a pisai Camposanto döbbenetes erejű freskóiban maradt fenn. A középkor alkonyát beárnyékolja a memento mori figyelmezetése, a bibliai Lázár rettegése, akinek még egyszer át kellett mennie a pokol kapuján. A leprát először →Celsus és Kappadókai Aretaeus említi; Celsus 250, Paulosz Aeginata 2000, Theodorich a 13 században már 5280 szóban számol be a betegségről. Leprás betegek elvétve előfordultak az 5–6. században is az atlanti partvidéken, de az epidémia csak a keresztes háborúk után fenyegette a nyugati civilizációt. Mivel az arab országokban a lepra soha sem terjedt el európai méretekben, a járvány kitörésének oka és elterjedése a 11–13. században máig megoldatlan kérdés. Stefan Winkle feltételezi (1997), hogy a lepra (a „bélpoklosság”) elterjedésében a keresztes háborúk idején divatba jött tetoválás lehetett az átvitel fő forrása. (Az olvasóban önkéntelenül felmerül az AIDS és a korunkban általános divattá vált tetoválás oki kapcsolatának lehetősége!) Ugyanígy tisztázatlan a lepraepidémia gyors eltűnése is az első nagy európai pestisjárványok és a tuberkulózis tömeges fellépése idején, 1350 körül. A középkorban Hieronymus Vulgata-fordítása óta a görög eredetű lepra kifejezése Szent Lázár szegényeinek stigmája lett. Már a lyoni zsinat (583) és Rothari longobárd király 644-es ediktuma is korlátozta a leprásokkal való érintkezést. Felismerve az akkor gyógyíthatatlan betegség fertőző (kontagiosus) természetét, a 12. századtól addig példátlan következetességgel izolálták a betegeket és szabályozták az élelmiszerek árusítását. Erre annál inkább szükség volt, mert a 12. században bekövetkező „demográfiai robbanás” és a városi higiéne nyomorúságos volta, az élénkülő kereskedelem szintén kedvezett a járvány elterjedésének. A lepra bőrtünetei (lepra tuberosa, lepromák, facies leonina, elephantiasis), a spontán végperccsonkolások (lepra mutilans) és a vörös, érzéketlen foltok az idegtörzsek beszűrődései (lepra nervorum) következtében megkönnyítették a betegség korai felismerését a városi magisztrátus laikus bírái számára. A késő középkorban ezt a törvényszéki feladatot többnyire a városi physicus látta el. A leprás beteget a társadalom kiközösítette; egy halotti mise és egy szimbolikus temetési szertartás után (mely nem ritkán a temetési ritust pontosan utánozta) a szerencsétlen fejére fekete kámzsát húztak, kezébe adták a bélpoklosok kereplőjét és a legszükségesebb használati tárgyakkal felszerelve a városfalon kívül épített leprosoriumba kísérték, ahol kényszerű izolációban – társaival a kolostorokra vagy céhekre emlékeztető közösségben, de a társadalomból végérvényesen kitaszítva –, mint „élő halott”, akár évtizedekig élhetett. Vagyonával nem rendelkezett, nem örökölhetett, a misét csak egy oltárra tekintő nyíláson (vagy a leprosorium kápolnájában) hallgathatta. Ha meghalt, mindenét elégették, a városi temetőbe nem kerülhetett.

Egy fogadalmi (ex voto) tábla a pestis nyilainak és a pestis ellen védelmet nyújtó Szűzanya ábrázolásával (Hans Leinberger alkotása 1515-ből a bajor moosburgi plébánia-templomban (a szerző felvétele)

A lepra okát illetően a középkor véleménye megoszlott: a kórt egyrészt a túlzott érzékiséget követő isteni büntetésnek, nemi érintkezéssel terjedő betegségnek tartotta, másrészt a stigmatizált, kiközösített betegben Krisztus szenvedésének megtestesülését is látta. Már a Földön is purgatóriumban élve, a bélpoklos csak Istennek szolgálhatott, remélve, hogy túlvilági büntetésének idejét ezzel lerövidítheti. A keresztény egyház ambivalenciája tükröződött a laikusok és az orvosok magatartásában is. Orvos soha nem lépte át a leprosorium küszöbét. Szent Ferenc, Sziénai Katalin és Szent Lajos király példája, akik a leprást csókkal illették és ápolni merték – érthetően – alig talált követőkre. De az irtózatot eltakarta a szomorú, alázatos életük felett érzett szánalom és tisztelet, azok iránt, akiket már földi életükben „az Isten mindenkinél jobban próbára tett”. A leprások gondozásáról a Szentföldön a 12. században alapított Szent Lázár rendje, a lazaristák gondoskodtak. Marcellus és az 1510-1522 között a Nyulak szigetén élt dömés apáca, Ráskai Rea által feljegyzett legendáink megemlékeznek arról is, hogy Árpád-házi Szent Margit különös gyengédséggel ápolta a leprás betegeket. Szt. Erzsébet legendái, Marburgi Konrád "Summa vitae" c. műve (1232), a „Vita sanctae Elisabeth” (1238-1239) krónikája és a négy apáca vallomása után feljegyzett „Libellus de dictis quattor ancillarum” (1241), továbbá a kassai Dóm és a szmrecsányi templom oltárképei is megemlékeznek arról, hogyan kezelte Erzsébet a leprás betegeket. A bélpoklosok „gyógyítása” enyhítő kénes fürdőkre szorítkozott, vagy a leprás férfiak kasztrációjából állott, akik felfokozott nemi ösztönük révén különös veszélyt jelentettek a közösségre. A 11. századtól kezdve egyre több izoláló állomást építettek a leprás betegek számára. 1226-ban Franciaországban még csak 2000 ilyen leprosoriumot találunk; 1325-ben azonban Európában már 19.000-et! Azután 1350 körül a lepra lassan eltűnik a nyugati országokból. Ebben az 1495 után futótűzként terjedő szifilisztjárványok mellett a Mycobacterium leprae és a Mycobacterium tuberculosis közötti keresztimmunitás is szerepet játszott. A lepránál fertőzőbb tbc így lassan kiszorította a bélpoklosságot. A 16. században a legtöbb izolálót bezárják, vagy azokat feltöltik a szifiliszjárvány áldozataival. Nem egy leprosorium később városi kórháznak vagy a vagyontalan nemesek és rokkant katonák menhelyének ad helyet. Az egykori leprosoriumok helyén ma városrészeket találunk (Párizs: St. Lazere, Bologna, Parma és Piacenza: San Lazzaro). (Az első kolostori vezetés alatt álló Szt. Lázár házat Názáretben alapították; ebből keletkezett később a „lazaretto” (lazarett) elnevezés.) Az egyik utolsó híres leprás beteg, Marquis de Pombal, a lisszaboni földrengés (1755) után a város újjáépítője, 1782-ben halt meg. A lepra 1716 után is előfordult Európában (Finnország, Görögország); az utolsó lepratelepeket, így a Kréta melletti lepra-szigeten (Spinalonga) még 1950 előtt is mintegy 1000 leprás élt életfogytig tartó izolációban. Armauer Hansen a Mycobacterium leprae kórokozóját éppen egy norvég lepratelepen izolálta 1871-ben. A lepra hatásos antibakteriális gyógyítása 1953 után lehetővé tette az európai telepek felszámolását. Spinalonga erődtelepét 1961-ben bezárták, de Oroszországban még 2002-ben is működött négy leprosorium. A WHO 1984-ben közölte, hogy a lepra gyógyítható betegség. Paradox módon a leprás betegek izolálásával egyidőben felélénkült az európai fürdőélet is. A keresztes vitézek a gyakori frissítő fürdők élvezetét Keleten megismerve annak gyakori használatától a fertőzések elkerülését remélték. A középkor alkonya (1350–1500) idején azonban a városi fürdők egyre inkább a bordélyok feladatait látták el. A nagy pestisjárvány után a felfokozott életösztön kedvezett a nemi kicsapongásnak, különösen, mert „Ámor nyila” ekkor még nem volt olyan mérgezett, mint a szifiliszjárvány idején 1495–1500 után. Egyetlen más betegség vagy járvány sem tizedelte úgy az emberiségét, mint a „fekete halál” (pestis bubonica, pestilentia, mors nigra vagy döghalál) a középkor folyamán. Nem tudjuk biztosan, hogy az ókor Thukydides által leírt „pestisjárványait” valóban a Yersinia pestis vagy esetleg tömeges ételmérgezés, ill. az 1998-as ásatások szerint hastífusz okozta-e. A járvány (görögül loimos) nyomai kimutathatók Sophokles drámáiban is (Ödipusz király, Trachisi nők). Prokopius, Belizár krónikásának beszámolójából azonban képet alkothatunk a bizánci birodalomban 542 és 594 között kitört ún. Justinianus-i pestisepidémia iszonyatos pusztításairól, amelyet valószínűleg gabonaszállító hajók hurcoltak be Egyiptomból. Konstantinápolyt a hatalmas járvány teljesen felkészületlenül érte. Az antik gyógyhelyek és templomok vagyonát már Theodosius elkoboztatta 389-ben. A pogány és zsidó orvosokat, a filozófusokat elüldözték, az athéni és az alexandriai neoplatonikus iskolákat bezárták. A közben államvallássá emelt kereszténység transzcendentális és eszkatologikus törekvései csírájában elfojtották a természettudományos és a világi kutatást. Nem az orvosoktól, hanem az imától várták a betegségek gyógyítását. Különösen hiányoztak a seborvosok, akik a gennyedő pestises nyirokcsomókat megnyitva az ún. bubós pestises betegek egy részét megmenthették volna. A pestis másik formája, a tüdőpestis minden esetben egy nap alatt végzett áldozatával. A bizánci pestisjárvány négy hónapig dúlt a birodalomban. Prokopius krónikája szerint eleinte csak ötezren, a járvány vége felé naponta tízezren estek áldozatul, de ezeket az adatokat kritikával kell fogadnunk. A járvány áldozatainak számát a kortársi beszámolók mindig és mindenhol eltúlozták. Leírhatatlan hullabűz árasztotta el az elárvult városrészeket, megszűnt a termelés, a kézműipar, a kereskedelem, felbomlott a társadalmi rend, széthullottak a családi és a szociális kapcsolatok. Pestisjárvány gyengítette a keleti gótok olasz uralmát is; helyüket 571-ben elfoglalják Pannóniából az avarok elől menekülő longobárdok. Végül 589-ben megjelent a pestis Rómában is. Imák és a könyörgő körmenetek itt sem hatottak, sokkal inkább a tömeges fertőzést segítették. 628-ban a pestis a mezopotámiai Szasszanida királyságot tizedelte; Damaszkusz ellenállás nélkül az arab hódítók prédája lett (637). A „hét” keresztes háború idején is tovább pusztított a járvány; jórészt ennek köszönhető a jeruzsálemi latin királyság összeomlása. 100 ezer lovagról 21 ezerre apadt keresztes hadsereg a Szent Városban a hívő zsidókra rágyújtotta a zsinagógákat és borzalmas brutalitással kiirtotta az egész muszlim és héber lakosságot. A pestisjárványok elterjedését elősegítették az áldatlan, primitív városi higiénés viszonyok, a friss ivóvíz és a csatornázás hiánya, az általános disznótartás és a szűk lakásviszonyok, amelyek kedveztek a patkányok és más élősködők (a bolha) elszaporodásának. Avicennának köszönhetjük a pestises tünetek pontos leírását. Megfigyelése később igaznak bizonyult, mely szerint a gennyes, de nem nekrotizáló bubók (ágyéki és hónalji nyirokcsomók) kórjóslata kedvezőbb. Az 1348 és 1350 között dúló európai pánepidémia ezúttal nem Közel-Keletről, hanem Kínából érkezett hozzánk, ahol a tömeges halál a gátak és a földművelés elhanyagolásával árvizekkel és éhínséggel párosult, és véget vetett a mongolok uralmának a Mennyei Birodalomban. Innen a Selyemút kereskedőkaravánjai, a krími tatárok, majd a génuai kereskedőhajók révén terjedt el a pestis a nyugati országokban. Szicília elnéptelenedése után Nápoly következett, ahol hamarosan 60 ezren (más feljegyzések szerint 120.000-en!) meghaltak, köztük Fiametta, Bocaccio szerelme is a járvány áldozata lett. Génua kikötőjében a fertőzött hajókat tüzes nyilakkal kergették el, s amikor ezek Marseillesbe menekültek, az ottani lakosság gyanútlanul beengedte a matrózokat. A városi hatóságok az első eseteket többnyire eltitkolták, ami a megelőző intézkedések foganatosítását késleltetve kedvezett a járvány kitörésének. Hamarosan már Avignonban is pusztít a járvány, és a 60 ezer halott között ott találjuk a legtöbb kardinálist is. A tömegsírok elégtelennek bizonyultak, így a halottakat egyszerűen a Rhőne vízébe dobták. Mivel az orvosok a járvánnyal szemben tehetetlenek voltak, a rég bevált tanács („fuge, fuge cito, longe, tarde”) szerint hosszabb időre, s a lehető leggyorsabban messzire menekültek. Csak Guy de Chauliac és Sziénai Katalin maradt a pápai városban. A Földközi-tengeren számtalan hajó egész legénysége elpusztult; ezek a „kísértethajók” valahol partot érve tovább terjesztették a járványt. Buffalmacco nagy temetői freskói a pisai Camposanto kerengőjében elkészültek még a nagy pestisjárvány előtt, 1338-ban, de az olasz próza első nagy alkotása, Bocaccio „Decameron”-ja már a pestis hatása alatt született egy Firenze melletti falusi villában átélt világi örömök után. A pestis örök értékű irodalmi alkotásai közül megemlítjük még Daniel Defoe beszámolóját az 1664–1665. évi nagy londoni járványról, Alessandro Manzoni hatalmas történelmi tablóját a 17. századi lombardiai pestisről és Albert Camus regényét az észak-afrikai Oránból. Bár a betegség csíráinak rendkívüli patogenitását, a kór ragályosságát hamar felismerték, képtelen és szánalmasan primitív elméletek születtek a pestis aetiológiájáról. Az egyház mindebben Isten büntetését látta, aki nyilait küldi a bűnös emberiségre. Ezt szimbolizálta a pestis védőszentjének, Szent Sebestyénnek a kultusza, akinek tisztelete már a kora középkorban összefonódott Apolló mítoszával és szentélyeivel (Róma: Chiesa S. Sebastiano al Palatino). A skolasztikus orvoslás, így a párizsi fakultás szakértői véleménye szerint a rossz, miazmás levegő, ártalmas kigőzölgések, nedves-fullasztó hőség és romlott ételek voltak a betegség kiváltó tényezői, melynek elterjedését egyrészt a galenosi négy kardinális testnedv kóros keveredése (diszkráziája), másfelől előnytelen csillagászati konstellációk is elősegítették. Nem csoda, hogy a pestises idők kedveztek a sarlatánoknak és a kuruzslóknak, amint arról Bocaccio is beszámol. Az asztrológiai elméletek térhódítása végzetesnek bizonyult, mert ez növelte az orvosok rezignációját és erősítette az átlagember meggyőződését az eleve elrendelés hiedelmében. A betegség sokszor csak pár óra lappangási idő után heves lázzal, eszméletvesztéssel kezdődött. A testhajlatokon duzzadt nyirokcsomók (bubones) keletkeztek – ahogy a magyar szólásmondás akkor tartotta: „mirigye szökött” –, míg az orrvérzés és vérköpés már a halálos tüdőpestis jele volt. A betegek általában a 3. vagy a 4. napon haltak meg, néha azonban már néhány óra alatt is. Előfordultak olyan esetek is, hogy a végrendelethez hívott közjegyző vagy az utolsó kenetet feladni készülő pap a beteghez érkezés előtt meghalt. Egy egészen új műfaj keletkezett az orvosi irodalomban: tömegével jelentek meg a pestissel foglalkozó konzíliumok (Gentile da Foligno), traktátusok és a helyes életvezetésre vonatkozó ún. „regimina”-rendeletek (Giovanni Dondi), amelyek változatosságát csak hatástalanságuk múlta felül. Aromaterápia, füstölés, a mindenhatónak vélt theriak, a száj ecetvizes kiöblítése, érvágás, szigorú diéták ugyanúgy nem segítettek, mint a zene, az önmegtartóztatás, vagy éppen a testi élvezetek hajszolása. Különösen ártalmasnak bizonyult a szorongó és felizgatott tömegek megnyugtatására elterjesztett tévhit a „pestis-méreg”-gel fertőzött kutakról, amely a fanatikus vallási rajongók körében a városi zsidó lakosság elleni pogromokhoz vezetett. Még Nürnbergben is, ahol nem is volt pestis, 570 zsidót mészároltak le. Ezen túl mintegy 350 zsidó közösséget semmisítettek meg Bodensee, Szilézia, Poroszország és Flandria tartományaiban. A tömeghisztéria hamarosan egyetlen osztályt sem kímélt; a vallásos megszállottak egyik csoportja magát véresre korbácsolva, s a „Kyrie eleyson”-t mormolva flagellánsként vonult végig Európán, amivel a pestist az eddig megkímélt területekre is behurcolták. 1347 és 1351 között az európai lakosság egynegyede – Froissart korabeli krónikája szerint egyharmada – elpusztult a járvány, az éhínség, a pogromok és a nélkülözéseket követő parasztlázadások vagy a legyengült lakosságot tovább tizedelő interkurrens betegségek következtében. Barbara Tuchman kutatásai még ennél is borzalmasabb képet festenek: a 14. század végére Európa lakosságának fele pusztult el a hét egymást követő pestisjárvány alatt. Érthető, hogy a Nagy Pestisjárványt (1347–1351) többen, mint Egon Friedell is, már nem a középkorhoz számítják, hanem az újkor „inkubációs” szakaszának tartják. Százötven évnek kell eltelnie, amíg a megtizedelt európai lakosság 1348 előtti lélekszámát újra eléri. A betegség okát és kezelését nem ismervén, egyedül a betegek vagy a fertőzött területről érkezők szigorú izolálása állíthatta meg a járványt. Egész sor városi higiénés rendelet született pár hónap alatt, és anélkül, hogy a mikróbák létezéséről tudtak volna, hatásos fertőtlenítő eljárásokat alkalmaztak. A tömegsírokat és az emberi ürüléket befedték oltott mésszel, a falakat frissen meszelték, felújították a már az Odysseia-ból ismert kénes füstölést is. Hatásos segítségnek bizonyult a járvány megfékezésében a bolhacsípés elleni védőruhák és -maszkok viselése, továbbá a favázas házak tömeges leégetése is, mert a tűzvészben az élősdiek és a patkányok is elpusztultak. Végül a szigorú izolálás bizonyult az egyedül üdvözítő módszernek. Velencében már 1374-ben elrendelték a 30 napos („Trentana”), később 40 napra (quaranta, karantén) meghosszabbított zárlatot és a betegeket az Isola di San Lazzaro szigetére száműzték. Utazókat csak akkor engedtek tovább, ha „pestislevéllel” igazolták, nem jöttek (át) járványtól fertőzött területeken. (A mai határátlépésnél szokásos útlevelek erre a rendeletre vezethetők vissza.) A kikötői karanténok rendszerét átvették a városok is, messze a városfalon kívülre telepítve a pestises kórházakat és a temetőket. Mivel a járvány intenzitása ősszel mindig alábbhagyott és csak tavasszal tombolt 4–6 hónapon át újult erővel, nem nyílt lehetőség a mezőgazdasági munkák folytatására sem. A hatalmas erővel dühöngő járvány megváltoztatta Európa történelmi arculatát, megrendült a vallásos hit, a társadalmi rend, a középkori statikus világkép, meglazultak a családi kapcsolatok, megszűnt a közbiztonság, a városi közigazgatás, az áruforgalom; a városok túlélői a teljes aszkézis és a féktelen hedonizmus között hányódtak ide-oda. A halál képe mindent beárnyékolt, s a carpe diem vigasza felett ott lebegett a memento mori fenyegetése. Egyetlen haláltánc volt az élet, mivel akkor a halál nem volt társadalmi tabu, mint korunkban. A középkor emberét azonban, mint Arno Borst megjegyzi, talán még a mindennapok szörnyűségénél is jobban kínozta az Antikrisztus és az apokalipszis lovasainak megjövendölt eljövetele és a túlvilági elkárhozás vagy az üdvözülés gondolata. Így a testi megpróbáltatásokat még lelki gyötrelmek is kísérték. S ha figyelembe vesszük, hogy a középkor végi társadalom végül is nem roppant össze az irtózatos kettős teher alatt, és a járványt az izolálás kegyetlen módszerével ösztönösen visszaszorította, fejet kell hajtanunk az akkori társadalom teljesítménye és tűrőképessége előtt. Szekularizált civilizációnk egy ilyen csapás alatt biztosan megsemmisülne, és ehhez elég az AIDS-epidémiával kapcsolatos elégtelen egészségügyi rendszabályokra, a jelentés kötelezettségének lazaságaira és az dél-afrikai népek feltartóztathatatlannak tűnő pusztulására utalni. A fekete halál pszichopatológiájához hozzátartozik a közélet hihetetlen eldurvulása, kriminalizálódása, a diszciplína és az autoritás tiszteletének és a szolidaritásnak a fokozatos eltűnése. Ebben a világvég-hangulatban és állandó rettegésben virágzottak az eszkatologikus hiedelmek. Diákok seregestül hagyták el az egyetemeket, gazdag ifjak fékevesztetten pazarolták el jövedelmüket. Petrarca a nyugati civilizáció hirtelen „elöregedését” panaszolta. Egész országrészek elnéptelenedése kedvezett a hódító törekvéseknek. Számtalan kolostor és városrész lakossága elpusztult. Az erkölcsi gátak leomlottak, a haldoklót magára hagyták, a halottakat közös gyászszertartás után tömegsírba temették. A pestis-pandémia hevessége, virulenciája és rosszindulatúsága (genius epidemicus) előtt egyaránt tanácstalanul állt orvos és laikus. A fekete halál elvonulása után visszamaradt kontinentális pusztulás képe minden eddigi képzeletet felülmúlt, s az később is csak a harmincéves háború és a két világháború, s kevésbé az 1918-as világméretű influenzaepidémia borzalmaihoz volt hasonlítható. Mivel a termelő néprétegek javarésze nem élt már, más részük pedig a földet parlagon hagyva a városokba menekült, felélénkült a rabszolgakereskedelem. A szociális és gazdasági nyomorúságtól legjobban a falusi lakosság szenvedett. A tömegek nyomorát elmélyítették a drámai eseményekben amúgy is gazdag 14. század állandó háborúi és egymást követő agrárkrízisei. A reguláris csapatokat lassan felváltotta a zsoldosok serege, kiknek durva erkölcse egy új barbár korszak eljövetelét jelezte. A tanult orvosok (és a szerzetesek) önfeláldozó része a védőöltözetek (álarc: medico peste) általános használata ellenére is a járványok áldozatául esett; a gyógyítás nyilvánvaló hiábavalósága és a többi medicus elmenekülése rontotta az orvoslás hitelét. A 13. századig a vizsgázott physicusnak semmiféle etikai kódexre sem kellett felesküdnie. Most, a járvány tetőfokán hihetetlenül megnőtt az orvosi deontológia jelentősége, melynek megfogalmazása és követése a városokban létfontosságú politikummá, egzisztenciális feladattá vált. 1350 után megszületik egy orvosi „minimálkódex”; a pestises betegek izolálásával kapcsolatos rendeletek szabályozzák a gyógyító-megelőző munka feladatait, módszereit és hatékonyságát. Bár a fekete halál hevessége négy év után lassan alábbhagyott, a pestisbacillus (Yersinia pestis) nem tűnt el többé Európából; az endémiás területeken, pl. Törökországban vagy a Balkánon és főként az 1453-ban oszmán-török kézre került Konstantinápolyban még a 19. század elején is okozott kisebb járványokat. Így az 1771–72-es nagy moszkvai pestis a lakosság egynegyedének halálát okozta. Mégis a nagy járvány elmúltával visszatért az életkedv és életerő, a krízist túlélők eufóriája, s ez a hangulati változás megmutatkozott a dámák divatos, kihívó öltözködésén (forma nudititatis) és az ifjúság frivol életformájában is. Luxus, szórakozás, szerelmi kalandok, másfelől a gyorsan tovaröppenő idő iránti fokozott érzékenység, valamint a munkaidő értékének felismerése jellemezte a járvány utáni évtizedeket. A pestisjárványok alatt szüntelen működő, haláltánccal kísért toronyórák mellett megjelennek az első ingaórák; a munkadarab minősége mellett egyre nagyobb szerepet kap a termelés üteme és a munkabér nagysága. A pestis nemcsak az életérzést, de a feudális viszonyokat is megrendítette, és siettette a korai kapitalista struktúrák kialakulását. Dr. Nemes Csaba, Überlingen am Bodensee (E-mail: [email protected], a szerző honlapja: www.medicine-history.de)