Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy olyan forrásokat ismertetek és kommentálok, amelyek valamilyen módon érzékenyen reflektáltak a nagyvárosi idegességre mint újonnan megjelent és elterjedt betegségre. Az alábbiakban olyan orvosi regiszterű szövegeket mutatok be, melyek jelentős mértékben járultak hozzá a betegség képének kialakulásához és egyáltalán ahhoz a folyamathoz, hogy ezt a jelenséget betegségként kezdték számon tartani.

Az 1900 körüli évek írásos emlékeit vizsgálva arra lehetünk figyelmesek, hogy az idegesség mint a mindennapi élet általános tapasztalata meghatározóvá válik, nem csak a hétköznapok, hanem a kulturális és irodalmi élet tekintetében is. Éppen ezért válik fokozatosan az irodalmat, az orvostudományt és a közéletet egyre jobban foglalkoztató témák egyikévé.
Ahogy Cholnoky Viktor (1868–1912) megállapította a Betegségdivatok című írásában, hogy azok a divatos betegségek, melyek még nem ismertek. Mint írja „[s]zerencsére maradt az orvostudománynak egy ága, amelyhez nem férhetett hozzá a baczillus-elmélet: az idegbetegségek tudománya. Az ideg még ma is titok s azért divatos a neuraszténia” (1).
Dolgozatomban irodalmi, orvosi és közéleti szövegekként definiálható, exempláris dokumentumok megidézésével próbálom bemutatni a neuraszténia problémájának nagyvárosi megjelenését és elterjedését. Ismertetem azokat a forrásokat, melyekről az 1900 körüli években közéleti és orvosi (szak)folyóiratokban és kötetekben az idegesség kapcsán szó esik. Ezeket aztán szemléltetésként néhány szépirodalmi példával egészítem ki, melyek hivatottak panoramatikusan bemutatni a különböző neurotikus tüneteket és azok körülményeit. E példákat kivétel nélkül A Hét (1890–1924, Budapest) című folyóiratból citálom, mely nem csak az 1900-as évek fordulójának és első évtizedének jelentős irodalmi fóruma, de különösen érzékenyen reagált az idegesség mindennapos megjelenési módjaira.

A századforduló pszichológiája
Úgy tűnik, hogy a nagyvárosi neurózist több tényező együttes megjelenése váltotta ki. Sigmund Freud (1856–1939) A „kulturális” szexuális morál és a modern idegesség (eredeti nyelven Die „kulturelle” Sexualmoral und die moderne Nervosität) című, 1908-ban megjelent munkájában fogalmazza meg azt az általános vélekedést, miszerint „a nagy városokban egyre kifinomultabbá és nyugtalanabbá vált az élet” (2). Ennek oka szerinte egyfelől lehet a vallástalanság, az elégedetlenség és a növekvő sóvárság. De ugyanúgy eredményezheti a „beláthatatlanul kiterjedt közlekedés, a távíró és a telefon világot átfogó dróthálói, melyek totálisan megváltoztatták a viszonyokat a mindennapi társasági és üzleti életben: minden sietősen és izgatottan zajlik, az éjszakát utazásra, a nappalt az ügyek intézésére használják, még az »üdülések« is megviselik az idegrendszert” (2).
Freud megállapítja, hogy a neuraszténiás páciens betegsége a konstitúció és a kulturális kívánalmak össze nem egyeztethetőségéből ered. Erre hozza példának egy páciensének a kijelentését: „[a] mi családunkban azért lett mindenki ideges, mert egy kicsit jobbak akartunk lenni, mint amilyenek származásunk alapján lehetünk” (2). Gyakori orvosi megfigyelése továbbá, miszerint: „éppen azoknak az apáknak a leszármazottai szenvednek idegességben, akik egyszerű és egészséges falusi környezetből származnak, pallérozatlan, de erős családok sarjai, hódítóként érkeznek a nagyvárosba, és gyermekeik rövid időn belül kulturálisan magas szintre emelkednek” (2).
Elsősorban az idegorvosok hangoztatták a növekvő idegesség és a modern kulturális élet közötti összefüggéseket, melyekre Freud példaként hozta Wilhelm Heinrich Erb (1840–1921) német neurológus, továbbá Otto Binswanger (1852–1929) svájci pszichológus és Richard Freiherr von Krafft-Ebing (1840–1902) osztrák igazságügyi orvosszakértő megállapításait.
Freud a neurózis két külön csoportját különböztette meg: egyfelől az úgynevezett tulajdonképpeni neurózisokat, másfelől pedig az úgynevezett pszichoneurózisokat.
Az előbbiek esetében a zavarok (tünetek) akár testi, akár lelki teljesítményekben nyilatkoznak meg, valószínűleg toxikus természetűek: teljesen hasonló vonásokat mutatnak, mint a bizonyos idegmérgek túlzott mértékű bevitelekor vagy megvonásakor fellépő jelenségek.
Az utóbbiak pedig elsődlegesen öröklődő természetűek. Ezeket a toxikus neurózisokat Freud természetesen elsődlegesen a szexuális eredetű gondokra vezeti vissza. Ugyanakkor Freudot továbbgondolva, ezek a toxinok ugyanúgy lehetnek olyan fel nem dolgozott ingerek, hatások, melyeket a nagyváros áraszt az idegrendszerében fel nem készült városlakókra.
Korábban Willy Hellpach (1877–1955), aki rövid ideig Wilhelm Wundttal, (1832–1920) is együtt dolgozott, már 1902-ben kiadta Idegesség és kultúra (Nervösität und Kultur) című könyvét (3). E tanulmánykötetben főleg az idegesség és technika kapcsolatával, valamint azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy miért a kultúrnemzeteket és a kultúrembereket fenyegeti különös módon a neurózis. Művében az idegesség megjelenését a vasúthálózatok kialakulásához köti. Mint írja, a vasút megjelenését nem valamilyen sürgető igény hívta elő, az áruszállítás és a közlekedés nem igényelte a korábbi formák modernizálását. Meglátása, hogy a vasúti teherszállítás és az ebből kifejlődő vasúti személyközlekedés csak a találmány megjelenését követően létrejövő igények. A vasút, a szépirodalom és az idegesség kapcsolata igen kutatott területekké váltak, és hamar magától értetődővé vált e három tényező egymásra hatása. Ennek egyik legjelentősebb összefoglaló munkája Wolfgang Schivelbusch (1941–) A vasúti utazás története (4) című könyve, melyben a 19. századi vasút térre és időre gyakorolt hatását vizsgálta. Hellpach meglátásait a korabeli magyar recepció is elismerte, ugyanakkor némi szkepszissel fogadta. A Huszadik század című folyóiratban 1903-ban jelent meg a könyv egy recenziója. Kiemelte érdemeként, hogy az orvosi vizsgálódást szociológiai aspektussal is bővítette. Ugyanakkor azon meglátása, miszerint a technika nem fokozza az idegességet, a telefont pedig egyenesen idegkímélőnek mondta, nem vág egybe sem a korabeli tapasztalatokkal, sem az ezek rekonstrukciójára épülő technikatörténeti munkák leírásaival.

A neurózist kiváltó okok
A vasút megjelenése, az utazás, az irodalomban is lenyomatát hagyta: Kosztolányi Dezső (1885–1936) korai, vasúttal foglalkozó írásaiban a vonat gyakran jelenik meg olyan Michel Foucault-i (1926–1984) értelemben vett heterotópiaként, azaz olyan térként, mely minden más térrel is kapcsolatban áll. Kosztolányinál e terek átmeneti boldogságot eredményeznek (lásd: pl. a Boldogság című novella, vagy a Kis állomáson (1906) és A határ felé (1907) című versek). Ugyanakkor a rövid ideig gondtalan teret igen gyakran váltja fel már közvetlenül a leszállást követően az idegesség érzete. Cholnoky Viktor A kövér ember című novellája amellett, hogy egy állandósult feszültséget mutat be, kiválóan példázza a vasút által létrehívott attitűdöket (5). A magányos utazó boldogsága, a személyes kontaktus kizárása újságolvasás által, a bizonytalanság, félelem és az idegesség kialakulása, hullámzása. Mindezek csak fokozódtak azáltal, hogy a vasúti központok, pályaudvarok a nagyvárosokban egyre kiterjedtebbé váltak az 1900 körüli években, villamoshálózat formájában hálózták be az egész várost. Ennek, és az automobilok városi térhódításának veszélyeit rögzíti A Hét folyóirat újságírója, Villamos kivégzések (1895) címmel „A mindennapok kiszámíthatatlanságát és a létbizonytalanságot korábbiakhoz nem hasonlítható módon fokozta a közlekedés. Mióta villamosok hálózzák be és automobilok lepik el a korábban gyalogosközlekedésre szolgáló tereket, jelentős számban nőtt meg a balesetek, gázolások száma. Kocsivezetők, akiknek kedves gondtalansága a vig operai halászok szeretetreméltó életvidámságára emlékeztet, egyre növekedő sorban ismerkednek meg ama szenzáczióval, melyet az e téren való tudományos megfigyelés s a polgári figyelmetlenség biztosit számukra; s nem igen múlik el hosszabb idő, hogy valamelyikük egy-egy elgázolást ne helyezhetne emlékeinek tárházába.”
A vasút kialakulása ugyanakkor nem csak közvetlenül, hanem áttételesen is érintette az idegrendszer terheltségének fokozódását. A szállítás és közlekedés idejének drasztikus rövidülése nagymértékben járult hozzá a nagyvárosok kialakulásához, valamit a korábbiakhoz nem mérhető különbséget okozott városi és vidéki élet között. Míg vidéken az elektromosság és a villanyvilágítás a századfordulót követően sokáig ismeretlen jelenség, a nagyvárosokban a századfordulóra mindennapossá válik a közvilágítás. Mindezekre, és más körülmények idegrendszerre gyakorolt negatív hatásaira az amúgy idegorvosként praktizáló Csáth Géza (1887–1919) A lelki egészség című 1914-ben megjelent írásában reflektált (6). Írásában az egyre terjedő, tömeges idegességre, állandósult gondokra, a koncentráció csökkenésének kiváltó okára, okaira keresett magyarázatot: „Az utolsó húsz-harminc esztendőben, párhuzamosan a modern civilizáció nagyszerű és lavinaszerűen haladó fejlődésével, új gond, új baj nehezedett a kultúremberiség vállaira, az idegesség. Ideges emberek mindig voltak, ismerünk korszakokat, amikor járványszerűen terjedtek el egyes idegbetegségek, a mai idők, a mai emberek idegessége azonban egészen más valami. Ez nem járvány, amely itt-ott felüti a fejét, terjed, kitombolja magát és elalszik, hanem szinte szerves képződmény; vele születik az emberekkel, állandóan a levegőben van, velük növekszik, és megszakítás nélkül él tovább az új nemzedékekben. Tulajdonképpen nem is betegség, hanem életjelenség: egész nemzedékek reakciója, alkalmazkodása a modern élet folyton komplikálódó új viszonyaihoz, amelyekhez idegrendszerünk, egész szervezetünk mindeddig nem volt berendezve. (…) A csírázó modern városi élet új és folyton nehezülő életfeltételeihez, folyton keményebb és fáradságosabb kenyérharcaihoz kellett hozzászokniok. A lelküket, az idegrendszerüket kellett hozzáedzeni, -alakítani, -trenírozni a környezet, a pénzforgalmi viszonyok új alakulásaihoz.”
Csáth megjelölte idegességet kiváltó okként a kapitalizmust és a szellemi munka egyre fokozódó mértékét. A gondot és a gondolkodást, mely a szabadidőben is leterheli az idegeket. A nagyvárosi lét is pontosan ezt tette: aktiválta a pihenőidőt, a várost beborító reklámok, plakátok a városi sétákat is folyamatos, megosztott összpontosítás terepévé tették. A kávéházak és kávéfogyasztás szintén ingerelték az amúgy is fokozottan igénybe vett idegrendszert. Tették ezt egyfelől a helyszínből fakadó ingergazdagság, az állandó és kiszámíthatatlan interakciók miatt, másfelől a kávé koffeintartalma által. E kettő összekapcsolása igen gyakori, talán a legérzékletesebben az a fiktív párbeszéd mutatja be, melyet A Hét egyik munkatársa folytatott egy idegorvossal. Ebben a cikkben az idegorvos kijelenti, hogy „Budapesten a statisztika szerint száz ember közül százkilenczvenhét ideges.” Továbbá odáig megy, hogy azt állítja: „Pesten az emberek nem is mások, mint idegesek. Pest nem a kávéházak, hanem az idegesség városa.” Ekkorra a kávéházak, melyek folyamatosan hordozzák magukban a véletlen interakciókat és a koffein okozta felfokozott állapot lehetőségét az idegesség egyik legfontosabb generátora. De az 1900-as évek elejétől gombamód szaporodó mozi egy másik úton váltja ki ezt a hatást. A kor embere még nem állt készen a vizuális hatások olyan gyors és változékony egymásutánjának befogadására, melyet a mozi nyújtott. Ez eredményezte egyfelől a mozi népszerűségét, másfelől pedig annak idegkimerítő hatását. Míg a romantika korának olvasója a történeteket elképzelve, saját magában projektálta, addig a mozi ezt az agymunkát elvéve, de a sebességet sokszorosára gyorsítva módosította. Jelentős különbség még az is, hogy míg korábban az olvasó könnyedén kontrollálta az olvasása menetét (lassíthatta, gyorsíthatta, szünetelhette), addig a mozi kiszolgáltatottá tette a nézőt, mely állapot szintén a neurózis egyik előfeltétele.
De természetesen nem a fentebb idézett Csáth Géza hívta fel a figyelmet először a nagyváros és a nagyvárosban kumulálódó technikai médiumok idegrendszert transzformáló hatásaira: Georg Simmel (1858–1918) német szociológus már 1903-ra összefoglalta nagyhatású A nagyváros és szellemi élet (Die Großstadt und das Geistesleben) című írásában (7) a 18. század közepétől a 19. század végéig népszerű lelki egészségtan aktualizált eredményeit. Simmel már Csáth előtt bő tíz évvel megállapította a mindennapok elkerülhetetlen részévé váló új tényező, az „idegesség” okait, és kereste a lehetőséget tüneteinek csökkenthetőségére. Meglátása szerint a lelki háztartás a nagyváros megjelenésével párhuzamosan változott meg, a folyamat gyorsan eszkalálódott, a századfordulóra pedig irreverzibilissé vált. Leírásában az emberi lelket két lényegi tényező határozza meg. Az egyik az állandóság körülményei között kifejlődött lélekrész, amely a vidéki, alacsony frekvenciájú, mely az „újdonsággal” feldolgozható mennyiségben és kiszámítható körülmények között találkozó életben a lélek uralkodó részévé válik. A másik pedig a nagyvárosi, kiszámíthatatlanul megjelenő és feldolgozhatatlan mennyiségű „újdonság” kezelésére kifejlődött lélekrész, vagyis a „tudat”. Mint írja „[a]z ember megkülönböztető lény („Unterschiedswesen”), tudatát a pillanatnyi benyomásnak az előzőtől való különbsége hozza izgalomba – a sokáig megmaradó benyomások, a köztük lévő csekély különbség, lefolyásuk és különbségeik megszokott szabályossága, hogy úgy mondjuk, a tudattól kevesebb erőfeszítést követelnek, mint a váltakozó képek gyors egymásra torlódása, az éles különbségek abban, amit egyetlen pillantással felfoghatunk, s a felmerülő benyomások váratlansága.”
A nagyvárosban tehát ez utóbbi rész jelentősége stimulálódott minden korábbitól eltérő ütemben és mértékben, melynek következtében a tudat túlfokozott működésbe lépett, ami a lelki egyensúly felborulásához vezetett. A metropoliszokban az ember az állandó és kikerülhetetlen pszichofizikai túlterhelés állapotának következtében képtelen feldolgozni az érzékeit érő információ-adathalmazt. A korabeli Big Datával való szembesülés és a vele való bánni nem tudás következtében kialakult állapot az „idegesség”. Éppen ezért kifejleszti azt a stratégiát, hogy ezekkel az adatokkal ne szemantikus módon – jelentésalapon, egymás összehasonlításán keresztül – hanem a formalizálás eljárásainak bevetésével bánjon.
Kérdés ugyanakkor, hogy vajon mi miatt is reflektál az irodalom olyan érzékenyen az idegességre? Lehet ez akár azért, mert a korszakban megjelenő többi médiummal nem veheti fel a versenyt a stimuláció terén. Friedrich Kittler (1943–2011) német médiateoretikus válasza az volna, hogy az irodalom éppen emiatt a vereségbelátás miatt kellett, hogy újradefiniálja magát a technikai médiumok ellenében. Az irodalom tehát azzal kerülhet jobb pozícióba ebben a figyelemért vívott harcban, ha nem csak tematikus reflektál a rivális médiumokra és azok hatásaira, hanem saját eljárásokat dolgoz ki, amelyek a figyelem hasonló működését kívánják meg, de nem a technikai médiumok effektusait imitálják.
A Hétben megjelent Idegorvos (1910) című írás egyaránt magán viseli a recenzió, az újságcikk és a novella bizonyos jegyeit is. Az írás apropója Ferenczi Sándor (1873–1933) Lélekelemzés című művének megjelenése (8) . Az írás, melyben a 20. század igazi doktoraként az idegorvost mutatja be, nagyvárosi tapasztalatként számol be az idegesek attribútumairól. Mindezek megegyeznek az irodalmi szövegekben is fellelhető jelzőkkel: „[t]ündöklő tavaszi délben az utczán ha járok, szomorú, sápadt, tétova nézésű, fiukkal találkozom. Az ajkuk lázas, telve az arczuk kiütéssel, sebes a nyakuk és félszegen, szemlesütve járnak a házak fala mentén. Ök a tündöklő tavaszi utcza ünneprontói.”.

Reflexiók irodalmi szövegekben
Hogy miért reagált éppen az irodalom ilyen korán és kitüntetetten erre az ekkor még csak idegességként definiált tünetegyüttesre, arra Cholnoky Viktor Egészség (9) című írásában keresett választ. E rövid írásában Cholnoky azt próbálja bebizonyítani, hogy az egészség szó jelentése nem más, mint a belső szervek egyensúlya. Ugyanakkor a teremtő erő, az ihlet csak a beteg, nem egyensúlyban lévő szervezetben jöhet létre. Mint írja, a természetesen nem minden felborult egyensúly jár együtt az irodalmi zsenivel, csak „a lázban égő agyvelő, a vonagló idegrendszer az, amely megtermi az uj gondolatot” (14). Így tehát az irodalmi teljesítmény előfeltételeként tekint a felfokozott idegállapotra, melyet az ihlet állapottal azonosít. Kérdés ugyanakkor, hogy miként érhető el ez az állapot. Ennek szemléltetéséhez a következőkben panoramatikusan mutatom be a századforduló három jeles novellistája, Lovik Károly, Gozsdu Elek egy-egy novelláját.
Lovik Károly (1874–1915) az Egy orvos naplójából (1898) című novellájának története szerint egy városi orvos, aki főleg a lelki betegségekre specializálódott, maga is ideges, beteg emberré válik (10). A gyógyítás során módszere, hogy a páciensét alaposan kiismeri, vele azonosul. A beteg lány előtt a szülőkkel kizárólag „gépekről, transzmissziókról és üzemtervekről” csevegtek, a szülők társalgás közben gyáros úrnak szólították. A lány, akinek családja valószínűleg a főváros mozgalmas központjából költözött ki a gyógyulás érdekében annak peremére, így bizalmat táplált az orvos iránt. Az orvos és páciens kapcsolatának elmélyülése során a doktor – aki egyben a történet elbeszélője is – hangulatában és viselkedésében fokozatosan jelennek meg a neuraszténia tünetei, mint olvasható: „[é]reztem, hogy fáradt és rosszkedvű vagyok, azért abbahagytam többi betegem gyógyítását, s ha nem voltam kint a nyaralóban, szobámba ültem és dohányoztam. (…) Szenvedélyes dohányos voltam, s némely nap ötven-hatvan szivart és cigarettát is elfüstöltem. Ez némileg megkábított, s abba a hangulatba vitt, amely lelkemhez leginkább illett. Idővel ópiumos szivarkákat is szívtam, egyre nagyobb mennyiségben, és egyre idegesebben. Ennek az volt a következménye, hogy keveset aludtam, és megkívántam a feketekávét.”
A figyelmetlenség és a dekoncentráció, melyek szintén a nagyvárosi neuraszténia állandó hozadékai (lásd a korábban idézett nagyvárosi balesetekről hozott példát), Lovik novellájában is megfogalmazódnak. Ahogyan az elbeszélő fogalmaz: „[g]yakran el kellett röstellnem magamat, annyira nem tudtam, miről van szó, mert sose figyeltem a szavakra, amiket az emberek hozzám intéztek. Hibámat ugyan iparkodtam azonnal helyrehozni, s idegességemmel mentegetőztem, de az emberek egyre különösebb tekintetet vetettek rám, sőt, emlékezem, néhány régi ismerősöm utóbb el is került az utcán.” A történetet értelmezve az elbeszélő elkerülhetetlen idegösszeroppanását egyaránt okozhatta a nagyváros és vidék közti folyamatos utazás, a beteg lánnyal való azonosulás és a történet misztikus olvasata is. A novella csúcspontján az elbeszélő neuraszténiája odáig fokozódik, hogy emlékei szerint „idegei és agya mintha izzó zsarátnokkal (parázs) lett volna megtömve.”
Ezt követően egy hidegvíz-gyógyintézetbe került, az orvosok szerint veszedelmes idegrohamon esett át, ezért örökre eltiltották attól, hogy elmebetegekkel foglalkozzon. Ebben a novellában is megfigyelhetjük az „ideges város” és a „nyugodt vidék” szembeállítását, az elbeszélő ugyanis a történet végén szülei birtokára vonult vissza, hogy ott töltse hátralevő éveit.
Gozsdu Elek Ultima ratio (1899) című novellája részben ugyancsak a nagyvárosi idegesség és vidéki nyugalom sémájából építkezik (11). Az ebben leírtak szerint egy fiatal városi utazó találkozik egy vidéki, civilizációtól elzárva, önkéntes magányban élő öreggel. Az öregember egyetlen kapcsolata a modern világgal a vasút: egy vonat száguld el időközönként a lakóhelye mellett. Az öregember az elbeszélő szavaival: „[e]gy [olyan] ember, aki az évezredek civilizációjában csak mint megszelídített ártalmatlan példány jelentkezik. Annak az állandóan jellemzetes óriás embercsoportnak egyik példánya volt ő, amelynek kaotikus tömegéből ki-kikelnek a finomabb idegekkel ellátott emberek, s akiknek javára, kedvére a világ teremtve látszik lenni.”
A finomabb idegekkel bíró pedig a modern, nagyvárosi fiatal, akivel ellentétben megfogalmazza a narrátor „[a] beteges idegek által követelt ingerek, a szerelemnek körmönfont művészete, a szem, száj fényűzése reá nézve nem léteznek.”
Kétségtelenül a civilizációt az idegességgel azonosítja a novella elbeszélője. Azzal az álmatlanságot okozó neurózissal kapcsolja össze ugyanis, mely az öregembert mindössze abban a néhány órában érte, amikor a vonat okozta idegrendszert befolyásoló hatások érték („A civilizációból mindössze néhány álmatlan óra jutott neki, melyeket a mellette elrohanó vonatoknak köszönhet”).
Cholnoky novellájában az idegességet kiváltó ok lehet a nagyváros, az utazás, de éppen úgy az olvasás is. Loviknál az élénkítő szerek, a kimerültség, vagy a szerelem mint okozó. Gozsdunál a vasút, a természet technicizálódása, vagy a halálfélelem.
Megtalálhatók tehát a pszichológiai esetleírásokban az irodalmi szövegek narratív és leíró nyelvi mintái, de fordítva is. Az irodalmi szövegekben tematikus szinten a korabeli pszichológiai munkák leírásai is fellelhetőek. Alkalmas szövegkorpusz lehetne ez akár arra, hogy az irodalomtörténeti, orvostörténeti és betegségtörténeti elemzéseket együttes vizsgálat keretei között lehessen tanulmányozni.


Hegedűs Máté
ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola
1053 Budapest, Egyetem tér 1–3.
E-mail: [email protected]


Irodalom
1. CHOLNOKY Viktor: A Betegségdivatok. A Hét, 1904. 09. 18., 609.
2. FREUD Sigmund: A „kulturális” szexuális morál és a modern idegesség. Imágó Budapest, 2016/5. 37–52.
3. HELLPACH Willy (Ernst Gystrow): Nervosität und Kultur , Verlag von Johannes Riide in Berlin, 1902.
4. SCHIVELBUSCH Wolfgang: A vasúti utazás története. A tér és az idő iparosodása a 19. században, Napvilág, Budapest, 2008. (ford. Laczházi Gyula)
5. CHOLNOKY Viktor: A kövér ember. Trivulzio szeme, Magvető, Budapest, 1980. 71–84.
6. CSÁTH Géza: A lelki egészség. Írások az élet jó és rossz dolgairól , Életjel, Szabadka, 1975. (Eredeti megjelenés: Magyarország, 1914. április 5., 34.)
7. SIMMEL Georg: A nagyváros és szellemi élet. Válogatott társadalomelméleti tanulmányok, Novissima, Budapest, 2001., 543–560.
8. FERENCZI Sándor: Lélekelemzés – Értekezések a pszichoanalízis köréből. Budapest Dick Manó, 1914
9. CHOLNOKY Viktor Egészség A Hét, 1904. 3. 27., 203–204
10. LOVIK Károly: Egy orvos naplójából. A Hét, 1898. 9. 25., 39. szám, 611–615.
11. GOZSDU Elek: Ultima ratio. A Hét, 1899. 9. 17., 38. szám, 620–623.