Mark Cousins skót filmrendezőnek aznapra az volt a terve, hogy korán felkel, és bejárja, lefilmezi a körülötte lévő vizuális világot. Aztán mégis ágyban maradt, és a sötét szobában gondolta végig mindazokat a képeket, amelyek fontosak voltak számára az élete során. A saját látásának történetét próbálta rekonstruálni, egy nappal azelőtt, hogy szembetegsége miatt meg kellett operálni. A beavatkozásra készülve és az esetleges megvakulástól is félve Mark Cousins azzal foglalkozott, ami filmrendezőként a legfontosabb számára: a látás fejlődésével és örömével. Erről szól szubjektív és érzékeny dokumentumfilmje. Ray Charles, a vak zongorista a film legelején arról beszél egy archív videófelvételen, hogy nem is vágyik különösebben arra, hogy lásson. Igaz, a szeretteit nagyon szeretné egyszer megpillantani a fizikai valójukban, de a maga módján így is folyamatosan látja őket. Ráadásul vannak olyan dolgok a világon, amelyeket egyáltalán nem akarna látni. Mark Cousins, aki ágyban fekve a telefonján nézi ezt az interjúrészletet, Ray Charles szavain elgondolkodva rögtön kipróbálja, hogy csukott szemmel tudja-e ő is látni az édesanyját. Tudja, igen. Az édesanyja képe ott van a fejében, ahogy ott van egy régi telefonján a nagymamájáról készült utolsó fénykép. A telefon már nem működik, de a kép ott van benne valamiképpen. Mark elgondolkodik, hogy mi mindent láttak már eddig a szemei. Látták a fát, ami az ablak alatt áll. Láttak összezuhanni egy felrobbantott tornyot. Látták egy mentőautó narancssárga fényét, ami az alkonyat színére emlékeztette. Az asszociatív képek sejtetik, hogy a film belső utazásra fog vinni. Utazásra a vizuális életeinken keresztül, ahogy a rendező-főszereplő fogalmaz. Hamar kiderül az is, hogy Mark miért érzi ezt fontosnak. Látásjavító műtét előtt áll, és ennek a jól megszerkesztett, ám spontánnak tűnő dokumentumfilmnek az elkészítésével a sorsfordító történésre is fel szeretne készülni – akár arra, hogy elveszíti a látását, ha a műtét nem sikerül. Mark azonban nem a macula degeneratio történetét meséli el, nem a látása romlását, hanem épp ellenkezőleg: a látása fejlődését. Nemcsak végiggondolja, de meg is jeleníti a saját korábbi felvételeiből, illetve a számára fontos filmekből vett részletekkel. Látásfejlődésének minden szakaszát az emberiség vizuális kultúrájába helyezi, hozzáköti azokhoz az alkotásokhoz, amelyek megtanították őt látni. A történet a kisbabakori homályos látással kezdődik. A babák fókuszálatlan látása kapcsán Mark a filmeken és fényképeken megjelenő homályosságon gondolkodik. Az életlenség sokszor technikai hiba, de éppúgy kifejezőeszköz is lehet, akár a festészetben (sfumato, levegőperspektíva), akár a modern filmalkotásokban. Aztán ahogy fejlődik a kisbaba szeme, már mozgásban lévő világot lát, majd következik a szemkontaktus, a mások szeméhez való magnetikus vonzódás, és a színek szinte végtelen skálája, amiből Mark a saját életének kékjeit emeli ki. Beletartozik a mediterrán ég ragyogása is, Yves Klein ultramarinja, Leonardo da Vinci párás kék sziklái, az iráni építészet kékje-aranya, Van Gogh íriszei… A színtan kapcsán éppúgy szóba kerül Goethe, mint Hitchcock, és ott a fény is, a középkorban megkülönböztetett hétköznapi (lux) és spirituális világosság (lumen), ahogy az elektromosság fénye is, a városok fény-tájképei. A filmrendező közben hever az ágyban, és a fejében mintegy projektorként vetíti a képeket a sötét szobában. A látás története szerint a saját test nézése a következő fázis. Kamaszként sokkoló a tükörbe pillantani, majd az ember önmagára vetett tekintete kezd megváltozni. Ezek a különbségek észrevehetők a festészetben is. Courbet önarcképén ott az egó, a neurózis, a szépség és életteliség; Dürer Krisztus-szerű önarcképe Mark szerint már túl van a sokkon és ön-gyönyörön is. Ma, amikor sokmilliárd szelfit posztolnak évente, az önarckép szerepe kulturálisan ismét megváltozik. A film felhívja a figyelmet annak a különlegességére, hogy a történelemben most először lehetséges, hogy az emberek nagy tömege rögzítse önmagát, egy pillanatot, egy érzést. De mások testének nézése ma is lehet problémás. Artemisz istennő még megbüntette Aktaiónt azért, hogy látta őt meztelenül, ma viszont túl sok kitárulkozó testet lehet látni az interneten. Markot filmesként azonban soha nem zavarta saját testének közszemlére tétele, akkor sem, ha valakinek az exhibicionizmus vagy a voyeurizmus jut eszébe ennek kapcsán. Megkapó, szubverzív értelmezéssel szemlélteti, hogyan válhat a meztelen test ártatlanná és szelíden diadalmassá. Mutat egy fényképet az idős Leni Riefenstahlról, az izmos férfiaktokkal egykor náci propagandát gyártó filmrendezőről. Ezen az öregkori képen Leni Riefenstahl mellett magas, gyönyörű afrikai férfi áll, csillogó bőrrel és meztelenül; olyan, mint egy bizánci Krisztus-ikon, és kézen fogva vezeti Lenit, mint egy gyereket. Vannak dolgok, amiket nem szeretne látni, mondta Ray Charles, Mark Cousins azonban mindent látni akar. Etikailag elítéli azt a gesztust, ahogy egy náci nő egy koncentrációs táborban készült fényképen eltakarja a szemét a halottak mellett elhaladva. Ma azonban már rengeteg szörnyűség és szörnyű tett van dokumentálva, autóbalesetek és lefejezések is láthatóak az interneten néhány kattintással. Látnunk kell ezeket? És néznünk kell a hajléktalant, ahogy a szemetesben kotorászik, vagy ezzel megsértjük a méltóságát? A látás története ilyen felvetésekkel folytatódik egészen addig, amíg be nem sötétedik, szó szerint. Este lesz, és hiába szeretne a főszereplő felnőttségről és politikáról beszélni, egyre inkább félni kezd attól, hogy valaki másnap belevág a szemébe. A film végigköveti a műtétet is, megpróbálja visszaadni annak a vizuális tapasztalatát is, az operált szemről készült közeli felvételekkel és a belülről látott képek rekonstrukciójával. Az alkotás az operáció után fikciós jelenetekkel zárul, amelyek a rendező majdani időskorából visszatekintve összegzik a látás történetét, azt a vizuális kincset, amit egy ember élete során összegyűjt. Ahogy van családi életünk, szakmai életünk, szexuális életünk, úgy a vizualitásunknak is megvan a maga életútja, amely napról napra épül, gazdagodik. A film kimondva-kimondatlanul arra biztat, hogy a néző legyen tudatosabb az általa érzékelt világ iránt. Élvezze a „saját moziját”, a világ befogadását. Ismerje fel és ismerje meg önmagát az érzékelésében, hiszen a látás – neurológiai értelemben is – részben egyéni kivetítés. A tudatos jelenlétet Mark Cousins sokféle módon segíti megérezni. Az ezernyi látványt felvillantó film vízben lebegő hínár meditatív képével zárul, és a látás emlékeiből, felismeréséből és sokkjaiból lassan a látás totális öröme lesz. A látás története gyönyörű, intenzív kaleidoszkóp. Nem uralkodik a nézőn, hanem megnöveli a belső fogékonyságot, és a „látóvá” váló nézőt elindítja a saját útján. A látás története (The Story of Looking), angol dokumentumfilm, 90 perc, 2021. Rendező: Mark Cousins. Magyarországon bemutatta a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál.