Kratina Gusztáv néven jött a világra egy nyitraudvarnoki (ma: Dvorniky, Szlovákia) néptanító fiaként. 1910-ben Léván szerzett tanítói képesítést, majd Budapesten tanult tovább. Gyógypedagógiai tanári oklevéllel a zsebében a budapesti siketnémák intézetében helyezkedett el 1913-ban. Az első világháborúban megsebesült a fronton, felgyógyulása után visszatért a tanításhoz, miközben maga is továbbtanult. 1921-ben orvosi, később fül-orr-gégész szakorvosi, iskolaorvosi és sportorvosi diplomát szerzett. 1921-től orvos-gyógypedagógusként több intézményben is gondozta a sérült embereket, és az első hazai kórházi fülészeti osztályt létrehozó Török Béla fül-orr-gégész orvos intézményében gyógyította a nagyothallókat. 1922-ben Török Bélával létrehozták a siketek nevelésére szakosodott Nagyothallók Iskoláját. 1932-től a Középiskolai Tanárképző Intézetben az iskola-egészségtan előadó tanára, 1935-től egy évig a gyógypedagógiai ügyek referense volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. 1936-tól Hóman Bálint miniszter felkérésére igazgatóként teljesen újjászervezte a budapesti Gyógypedagógiai Nevelőintézetet, és megújította a gyengeelméjűeket gondozó intézet gyógypedagógiai programját. 1942-től az ő igazgatásával működött a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, amelynek 1946-tól 1963-as nyugdíjba vonulásáig tanszékvezető tanára is volt. 1953-tól országgyűlési képviselőként közéleti szerepet vállalt, feltehetően a főiskola bizonytalan helyzetének stabilizálása is szeme előtt lebegett. Munkássága során foglalkozott az értelmi fogyatékos, látássérült, nagyothalló és beszédhibás gyerekek nevelésével, tevékenyen részt vett a magyar iskolaorvosi rendszer kiépítésében, figyelmét elsősorban az értelmi fogyatékosok és nagyothallók gyógyító nevelésének, illetve a gyógypedagógus-képzésnek szentelte. 1934-ben leírta az agykérgi eredetű süketnémaság kórképét, s a kezelésre kidolgozott gyógypedagógiai, hallásnevelési eljárása világszerte ismertté tette nevét. Tapasztalatait összegezve az 1950-es évek végén megfogalmazta általános gyógypedagógiai elméletét és rendszerét, lefektette a gyógypedagógia elméleti alapjait. Munkásságáért 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. A gyógypedagógus-oktatásról folytatott vitában végül - önmagát is felülbírálva - az egységes képzés mellett tette le a voksát. 1946-ban Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra vele egyetértésben alkotta meg az újjászervezett négyéves főiskola szervezeti szabályzatát és korszerűsített tanulmányi rendjét. Bárczi az egységes gyógypedagógus-képzés kiszélesítésében látta a jövőt, 1948-ban nemcsak felismerte Pető András mozgásterápiai programjának újszerűségét, hanem a szűkös lehetőségek ellenére befogadta a főiskolára, mozgásterápiai tanszéket létesített, és a képzést a konduktív pedagógiára is kiterjesztette. Számos tudományos publikációja jelent meg, 1928-ban kiadta A magyar beszédhangok képzése című, máig alapvető művét, amely röntgenográfiákon mutatta be a magyar beszédhangok képzését, a beszédszervek helyzetét. Ő és neves külföldi követői készítették elő a hallássérültek tanításának modern gyakorlatát. Bárczi Gusztáv 1964. augusztus 9-én halt meg Budapesten. Az 1928-ban létrejött Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola 1975-ben vette fel egykori igazgatója nevét, az intézmény 2000 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karaként működik.