Champagne tartományban, Chateau-Thierry településen született 1621. július 8-án jómódú hivatalnokcsaládban. Szülei óhajának engedve húszévesen egy párizsi papneveldébe iratkozott be, de a szerzetesi életet nem találta vonzónak, és másfél év múlva átiratkozott az egyetem jogi fakultására. Még egyetemi évei alatt elvett egy gazdag, tizenöt éves lányt, anyagi gondjai sohasem voltak. Diplomáját 1649-ben szerezte meg, három évvel később megörökölte apja hivatalát, "a vizek és erdők felügyelője" lett.

Ideje java részét azonban Párizsban töltötte, ahol társaságba járt, kapcsolatokat épített. Támogatói közé tartozott a gazdag pénzügyminiszter, Nicolas Fouquet, neki ajánlotta egyik legszebb költeményét: Elégia a vaux-i nimfákhoz. (Publius Terentius Afer Eunuch című darabjának sikeres színrevitelével keltette fel a Napkirály és pénzügyminisztere figyelmét, majd támogatását.) Fouquet kegyvesztettsége után is hű maradt támogatójához, amivel kivívta XIV. Lajos és az új pénzügyminiszter, Colbert haragját.

1672-ben szülőhelyét, hivatalát, családját is elhagyta, és végleg Párizsba költözött. Életét az irodalomnak szentelte, Madame de la Sabliere házában élt, akinek szalonja tudósok, filozófusok és írók nevezetes találkozóhelye volt. Az asszony halála után pedig az Hervard házaspár vette pártfogásába.

La Fontaine a társaságok kedvelt alakja lett, sok jóakarója volt az udvarban és a nemesség körében. Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a "hasonszőrűek", az írók társaságát szerette, 1684-ben a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották. Az Antoine Furetiére-féle szótár körül kialakuló vitában és az úgynevezett antik-modern perpatvarban is tevékenyen részt vett.

A különc, de népszerű és közkedvelt költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban. Meséi 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg. A mesék tartalmát, témáját nem mindig ő találta ki, sokat merített Aiszóposz hagyatékából, illetve a kelet-ázsiai mesekincsből, de ezekből afféle miniatűr drámákat és komédiákat írt, fordulatos cselekménnyel, jól jellemzett figurákkal. Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, de emberekre jellemző vonásokkal, tulajdonságokkal. Többnyire az emberi gyarlóságokat bírálta. Meséit ma is örömmel hallgatják a gyermekek és felnőttek, számos meséjét meg is filmesítették.La Fontaine állatmeséi ma is aktuálisak, rólunk szólnak, rávilágítanak hibáinkra, gyarlóságainkra, tévedéseinkre.
A gyermekekhez és felnőttekhez egyaránt szóló táncjátékban a sok apró meséből egy nagyívű történet kerekedik, mely a hatalmától elvakult Oroszlán és a ravasz Róka már-már Shakespeare-t idéző játszmáját meséli el, miközben a „birodalom” összes lakóját megismerjük: mind önálló személyiség, egy-egy ismerős embertípus állat-mása. A népszerű, mindenki által ismert meséken ( A holló és a róka, A róka meg a gólya, A tücsök és a hangya stb.) kívül számos, ritkán idézett fabula is megelevenedik. Meséit könnyű feldolgozni, képzeletünkben komplex, látványos formájában elevenedik meg La Fontaine humora, iróniája, bölcsessége.

La Fontaine: A tücsök meg a hangya

A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -

Kosztolányi Dezső

Állítólagos lustasága ellenére termékeny szerző volt, írt alkalmi verseket, drámát és prózai műveket is, például az fordulatos Pszükhé és Cupido szerelmei című regényt, valamint a sikamlós Sólyom, valamint a Szerelmes kurtizán című elbeszéléseket. A későbbi korok írófejedelmei a francia nyelv egyik legkiválóbb művelőjének nevezték. Magyarra már a 18. századtól átültették műveit, a múlt században Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós fordította le meséit.