– A LAM-ban publikált Medikalizáció sorozatával egy új fogalmat tett közismertté, mondhatjuk, vezetett be az orvoslással foglalkozó hazai társadalomtudományi közbeszédbe. Most hogyan definiálná azt? – A medikalizáció azt jelenti, hogy a nyugati ember életének egyre több problémája kerül a medicina és az egészségügyi rendszer „fennhatósága” alá. Egyre szaporodnak azok az élettel járó kérdések, amelyeket az orvosi modell alkalmazásával vélünk enyhíthetőknek: betegség, testi ok, terápia, gyógyulás – és mindez az egyén szintjén. Ez első látásra az orvosi hatalom megnövekedését jelenti, de alaposabb „kivizsgálás” után a kép nem ilyen egyértelmű: minél több életprobléma nyomul be az orvosi rendelőbe, annál több frusztrációt is okozhat ez a folyamat az orvos számára, mert a hagyományos biomedikális eszközök egyre kevésbé alkalmasak ezek kezelésére. Ez megrázza a hagyományos orvosi identitást is. Például a hosszas munkanélküliség okozta céltalanság-érzetre és a következményes depressziós tünetekre aligha jelentenek megoldást az antidepresszánsok. Ám ezek a szenvedő emberek újra és újra az orvosi rendelőben fognak kikötni, mert bajuk „orvoslását” a mai kulturális miliőben majdnem kizárólag az orvostól remélhetik. Éppen most olvastam, hogy egy vizsgálat kimutatta: az unatkozó emberek fiatalabban halnak meg, mint a nem unatkozók. Lehet, hogy az unalom is orvosi problémává válik, és akkor mit tehet gyógyítására az orvos azzal az eszközrendszerrel, amellyel az elmúlt évtizedekben felszerelkezett? – Tapasztalt ellen állást a dolog tárgyalásával kapcsolatban a hazai porondon? – A hazai szakmai körök attitűdjében a medicina társadalmi, kulturális, filozófiai problémái még mindig a „hab a tortán” szerepét töltik. Ezt nagymértékben az a - már tradicionálisnak is tekinthető - hit alapozza meg, amely a medicinával kapcsolatban felmerülő kérdések megválaszolását majdnem kizárólag a természettudományoktól várja, és azt tekinti az orvos számára érvényes tudásnak, amely e tudományágak narratívájában fogalmazódik meg. De nem keseregni akarok ezen, mert minél jobban beástam magam az elmúlt években a modern medicina „életrajzába”, annál inkább megértem, hogy ez miért alakult így. Már Virchow társadalomtudománynak nevezte a medicinát, amely azután döntően a biológiai tudományokra támaszkodva működött. De a virchowi definíció fokozatosan életre kel, mert számos más jelenség mellett maga a medikalizáció is az orvosi problémák és a társadalmi-kulturális viszonyok szoros összefüggésére utal. Egyébként pedig e tekintetben is változnak az idők, hiszen a LAM felvállalta, a szerkesztőség pedig lelkesen támogatta a Medikalizáció sorozatot. A „lassú víz partot mos” bölcsessége itt is érvényes… Kulturálisan mélyen gyökerező hit és attitűdrendszerek csak vonakodva változnak, még akkor is, ha a rájuk épített magatartás egyre nagyobb elégedetlenséggel tölti el a játszmában részvevőket. – A sorozat nem hazai példákra épített? – A medikalizációval kapcsolatban olyan témákkal foglalkoztam és olyan argumentumokat alkalmaztam, amelyeknek a többsége a külföldi vezető orvosi lapokban és jeles kiadók által publikált könyvekben megjelentek. Természetesen vitákat váltottak ki ott is, de nem nagyon találkoztam olyan véleményekkel, amelyek a „velünk vagy ellenünk” alapján úgy radikalizálták volna a problémák felvetését, hogy szakmaellenesnek nyilvánították volna a szerzőket. A sorozattal kapcsolatban eleinte meglepett, hogy egyesek számára a szövegek nem konkrét tartalmukban érdekesek, hanem projekciós felület szerepét töltik be, amelyekre saját szorongásaikat, félelmeiket vetíthetik ki, és ezért aztán a szerzőt „büntethetik”. Így lehet maga a medikalizácó felvetése önmagában véve is „orvosellenes”, vagy egy betegségkategória eltúlzott használatáról szóló cikk az adott betegség egyáltalában vett létének a megkérdőjelezése. – Vitát generált a sorozat? – Nyilván ez az olykor nem is nyílt - inkább a háttérben címkéző attitűd nem esett jól, de azt hiszem, az a legfontosabb, hogy korrekt és hiteles módon kell a szövegeket megírni és a témával kapcsolatos főbb argumentumokat megfogalmazni. Az olvasó interpretációi már kívül esnek a szerző hatókörén. Jobb lenne persze, ha alaposabb viták lennének egy-egy témával kapcsolatban, mert akkor az álláspontok jobban tisztázódhatnának, de a jelenlegi vitakultúrában erre nemigen lehet számítani. A mindig a „mainstream”-be törekvés pedig hosszabb távon szakmailag nem fizetődik ki. – Ön alapképzettségénél fogva filozófus, a Debreceni Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense. Olvasható a diákok egyik blogjában, hogy népszerű előadó. Milyen ambíciói vannak a tanításban, milyen jellegű tudást, szemléletet kíván átadni a hallgatóknak? – Én elsősorban tanárember vagyok, egyetemi oktató. A tudományos munkámon is azt veszem észre, hogy gyakran olyan kérdésekkel foglalkozom, amelyek valahogyan az oktatással kapcsolatban vetődtek fel. Mindig is úgy képzeltem el, hogy a tanár legfőbb hatása (impaktja) azon a több száz diákon mérhető, akiket a pályafutása alatt tanít. Persze itt mérhetőségen nem a ma oly divatos kvantifikálhatóságot értem, hanem azokat a gyakran szubtilis hatásokat, amelyek a diákok lelkében egy-egy sikerültebb óra, különösen egy-egy kurzus révén végbe mennek. Szakmámból fakadóan is, én provokálni akarom a hallgatókat – gondolkodásra provokálni. Olykor szomorúan látom, hogy mennyire nem „lázadó” a hallgatók egy jelentős része; mennyire megadóan, passzívan fogadja az elé tett szellemi táplálékot; mennyire nincsenek kérdései, amelyek persze nem semmiből jönnének, hanem olyan attitűdből fakadnak, amelyben a világ és a szakma „életbevágóan fontos” problémákkal teltként jelenik meg. Annak, aki csak túlélésre játszik, egyetlen fő célja van: hogyan lehet minél egyszerűbben megúszni egy kurzust és megszerezni az abszolválásról szóló igazolást. – Min múlik a színvonalas egyetemi oktatás? – Végtére is a jó egyetemi oktatáshoz számos dolog szükséges, de mindegyik eltörpül jelentőségében ahhoz képest, hogy olyan diákok kellenek, akik szeretnének valamit megtanulni, és olyan tanárok, akik szeretnének valamit megtanítani. Ha a színvonalas egyetemi oktatás e két alapfeltétele meggyengül, akkor az összes többi „fényes” infrastrukturális elem csak elegáns díszletnek bizonyulhat egy nem túl jó színdarabban. – Mi jellemzi véleménye szerint a mai medicinát? – Egyszerre jellemzi a technikai-technológiai fejlődés (általában ezt szokták hangsúlyozni), de egyben az is, hogy a betegek nagy részének nem egy-egy testrésze fáj, hanem az életük maga. Így mind a beteg, mind az orvos személyiségének jelentősége megnövekszik a gyógyítás folyamatában. Egyszerre fokozódik tehát az elszemélytelenítő technikai-technológiai rutin hatalma és az ezt kritizáló, ezzel ellentétes tendenciák iránti igény. A magamfajtának az az egyik legfontosabb kötelessége az oktatásban, hogy tegye fogékonnyá a hallgatókat akár igen eltérő filozófiájú megközelítési módok iránt, hogy ne egyetlen nézőpontból szemléljék szakmájuk világát – részben ezt jelenti az a bizonyos gondolkodás. – A reformpszichiátria egyik legfontosabb vívmánya a Lelki Egészség Fórumának (LEF) létrejötte, mely egy internetes közösségszervező oldalból nőtt ki. Ön az alapítók közé tartozik? Milyen okok vezettek ennek megszervezéséhez? – Az én interpretációmban azért alakult meg a Lelki Egészség Fóruma, mert a pszichiátriával kapcsolatban számos olyan teoretikus és gyakorlati probléma vetődött fel az utóbbi évtizedekben, amelynek a hazai recepciója finoman szólva szegényes volt. Egyszer a szakma egyik vezetője egy kerekasztal-beszélgetésben, miután résztvevőként néhány ilyen problémáról szóltam, úgy fogalmazott, hogy „ezeket csak azért szokták mondani, hogy idegesítsék a pszichiátereket”. Azt feleltem, hogy ezt a magatartást az én szakmámban inkább gondolkodásnak nevezik. A LEF-ben néhány elismert pszichiáter, pszichológus és más mentális egészségügyhöz kötődő szakember úgy gondolta, hogy a szőnyeg alatt már nincs több hely. Természetesen nagyon sok kérdésről van szó, az „egyetemes” pszichiátria alapjait illető problémákról és a hazai akut ügyekről egyaránt. Lelkesen üdvözöltem a LEF létrejöttét, mert nagyon frusztrált, hogy a nemzetközi szakirodalomban már hosszú évek óta tárgyalt, itthon kényesnek számító kérdések „misztikus módon” elpárolognak, mire a hazai szakemberekhez jutnának. Egy jeles kollégám például egy alapos és kiváló könyvet publikált a pszichiátria etikai kérdéseiről. Ez normális esetben nagy és ünnepelt eseménye kellene, hogy legyen a szakmának. De e helyett csak a csendet halljuk. Nyilván vannak a könyvnek olyan argumentumai, amelyek nem kedvesek néhány „opinion leader” számára… A tudományos konferenciák megkövesedett rituáléi pedig nem hagynak teret a „végeken” dolgozók akut problémái megbeszélésének. Az a fajta „glásznoszty”, amely a LEF internetes vitafórumát és összejöveteleit jellemzi, nyilván sért hatalmi és presztízs érdekeket, de a pszichiátria jövőjének és a betegeik érdekeinek biztos vagyok benne, hogy jót tesz. Ezért drukkolok – többnyire érdeklődő megfigyelőként – annak, hogy a LEF betöltse vállalt szerepét. – Úgy értesültünk, hogy megalakult az Egészségügyi Humán Tudományok Tanszéke (EHTT) a debreceni Magatartástudományi Intézeten belül – és ön lett a vezetője. Nos, tudomásom szerint még nem történt meg a magyar orvosi fakultásokon , hogy a bölcsészettudományok tanszéket kaptak volna. Milyen indokok alapján született meg ez az új szerveződés? – Valószínűleg tényleg egyedülálló a hazai egészségügyi felsőoktatásban, hogy a humán tudományok saját tanszéket kapnak. Nem hiszem, hogy ezt a fejleményt túl kellene értékelni. De azért mégis fontos, hogy a klinikai és élettudományok „országában” a humaniórák kisebbsége is „képviseletet” kapott. Természeten ehhez a terepet két tényező nagymértékben előkészítette: az egyik a Magatartástudományi Intézet, amely 1997 óta kiváló inkubátort jelentett az egészségügyhöz kapcsolódó humaniórák kibontakozásához, a másikat pedig a Népegészségügyi Kar működése jelenti, amely nagy súllyal jeleníti meg a társadalmi szempontot az egészségügyben, ezzel megfelelő környezetet nyújt a humán tudományok számára. Amellett, hogy a EHTT a Magatartástudományi Intézet részeként működik, továbbra is élvezi a pszichológiai tudományokkal való szoros együttműködés előnyeit. Ezen előzmények után értékelték úgy a felelős vezetők, hogy a humaniórák kellő szakmai súlyt jelentenek és megfelelően fontosak az egészségügyi és orvosképzésben ahhoz, hogy szervezetileg is megerősödjön identitásuk. – Mivel foglalkozik a teória szintjén mostanában? – A mi korunkból nézve például az tűnik meggondolandónak, hogy az élet meghosszabbítása nem volt mindig az orvos feladata. Azt vizsgálom mostanában, hogy mitől vált ez a feladat ilyen magától értetődővé mára, és hogy ennek milyen konzekvenciái vannak az orvos identitására és tevékenységére nézve. Mert a filozófus mindenhol a töréseket, a réseket, a következetlenségeket keresi, és olyan dolgokra csodálkozik rá, amelyek minden „normális” ember számára magától értetődőek. Ezért is olyan idegesítő figurák, ha jól teszik a dolgukat. Ilyen „idegesítő figura” szeretnék maradni, ameddig csak lehet. NZS Kapcsolódó anyagok: Nőnek lenni betegség Gyógyír szerelmi megszállottságra Már a tudomány sem a régi A gyógyszeripar ellen vagy a megbízhatóbb tudásért? Bálványunk a pirula