Részletes keresés

Kérjük, állítsa be a paramétereket!


 

Találatok száma: 63

Hypertonia és Nephrologia

2013. OKTÓBER 20.

Hemodializált betegek tápláltsági állapota és a dietetikus szerepe a vesebetegek komplex ellátásában

POLNER Kálmán, KOVÁCS Lívia, HARIS Ágnes

Krónikus veseelégtelenségben súlyos cardiovascularis szövődmények alakulnak ki, ami az esetek 50%-ában vezet a betegek halálához. A legújabb elemzések szerint a felgyorsult atherosclerosis folyamatában a vesebetegek alultápláltságának és gyulladásos folyamatainak döntő szerepe van. A malnutríció és inflammatio szoros összefüggést mutat a szérumalbuminszinttel, aminek csökkenése a halálozás független prediktora. A szerzők 94, krónikusan dializált beteg tápláltsági állapotát vizsgálták. A betegek három hónapnál régebb óta álltak heti 3×4-4,5 óra hemodialízis alatt. Alapbetegségük 36%-ban diabetes mellitus volt. A BMI (testtömegindex, body mass index) alapján a betegek 42,5%-a volt normál- (20-24 ttkg/m2) tartományban, 11,7%-a alultáplált, 28,7%-a túlsúlyos, 17,1%-a enyhe vagy közepes módon elhízott volt. Dietetikus által végzett Szubjektív Tápláltsági állapot Felmérés (SZTF) szerint a betegek 47,9%-a tartozott a jól táplált csoportba, a többiek különböző mértékben alultápláltak voltak. A szérumalbumin-érték szoros összefüggést mutatott a tápláltsági állapottal, és az inflammatiót jelző CRP-szintjével. Csupán a betegek 63,8%-ánál mértek 40 g/l-nél magasabb albuminértéket. A 10 mg/l-nél magasabb CRP-értéket mutató csoportban szignifikánsan alacsonyabb volt a szérumalbuminszint (38,7±3,4 g/l), szemben a 10 mg/l-nél alacsonyabb CRP-vel rendelkező csoportban (albumin: 40,5±3,9 g/l) (p=0,04). Nem találtak szignifikáns különbséget a diabeteses és nem diabeteses betegek között az antropometriai mérések alapján. Életkor szerint csoportosítva a betegeket, szignifikánsan súlyosabb volt a 80 év feletti betegcsoport alultápláltsága az SZTF alapján, és szignifikánsan alacsonyabb volt a szérumalbuminszintjük is az 50 évesnél fiatalabb korcsoporthoz képest, ami az idős betegek fokozott halálozásának veszélyét jelzi. Egy esetbemutatással demonstrálják, hogy az alultápláltság megfelelő dietetikai felméréssel korai stádiumban kimutatható, ekkor megfelelő energia- és tápanyagkiegészítéssel, szükség esetén speciálisan összeállított tápszerekkel a malnutríció korrigálható, és ezzel a beteg súlyos cardiovascularis kockázata mérsékelhető. A dializált betegek sikeres terápiája igényli az orvosi szemlélet megváltozását és a szoros együttműködést a dietetikussal.

Hypertonia és Nephrologia

2013. OKTÓBER 20.

Beszámoló a VII. Országos Pszichonephrologiai és Rehabilitációs Konferenciáról, valamint a IV. Országos Gánti Pszichoszociális Reszortos Nõvérképzésrõl

MUCSI István, POLNER Kálmán

2013. május 13-án a Magyar Nephrologiai Társaság, a Magyar Vese Alapítvány, a Preventív Medicináért Alapítvány és a Szent Margit Kórház Vese Alapítvány, valamint a Nemzeti Veseprogram támogatásával immáron hetedik alkalommal rendeztük meg Újpest Polgár Centrumában az Országos Pszichonephrologiai és Rehabilitációs Konferenciát 85 regisztrált résztvevővel (ezek közül 49 szakdolgozó). A konferencia fókuszában idén az öngondoskodás és az otthoni hemodialíziskezelés bevezetésének lehetősége, valamint az otthoni dialízissel kapcsolatos pszichoszociális kérdések álltak.

Hypertonia és Nephrologia

2013. MÁRCIUS 22.

A peritonealis dialízis kezdete és nehézségei a múlt század utolsó évtizedeiben - I. rész. Nemzetközi tapasztalatok

KARÁTSON András

A peritonealis dialízis elméleti alapjainak leírása a 18. és 19. századra nyúlik vissza. Az első kísérletes és klinikai tapasztalatokról a müncheni Ganter 1923-ban számolt be. A magyar kutatók közül kezdetben Stephen Rosenak tevékenysége emelhető ki, aki 1926-ban Bonnban, majd később Londonban és New Yorkban dolgozott ezen a területen. A kezelési mód elterjedését hosszú időn át a megfelelő hasűri katéter és a biokompatibilis oldat, valamint a szerelékrendszer hiánya akadályozta. A kezelés intermittáló technikájával a módszer időigényes volt és az akkori feltételek mellett a gyakori peritonitis előfordulásával számolhattak. A kezelési mód elterjedését a múlt század 60-as éveinek végén a Tenckhoff által kidolgozott katéter használata, a kezelés automatizálása, majd a Popovich és Moncrief által leírt folyamatos ambuláns peritonealis dialízis, a CAPD bevezetése tette lehetővé. A módszer továbbfejlesztését az oldatok üveges kiszerelése helyett a 2 literes műanyag tasakokban történő alkalmazása és a szerelékrendszer átöblítése (flush before fill) biztosította. A kezelés közben jelentkező peritonitis előfordulása fokozatosan csökkent és ebben jelentős szerepe volt a terápiás elvek kidolgozásával, illetve évről évre történő módosításával foglalkozó, Torontóban dolgozó Stephen I. Vas magyar származású mikrobiológus-professzornak. A hasűri infekció mellett hosszú időn át a dializáló oldat bioinkompatibilitása jelentett problémát, és ezen a területen az esszenciális aminosavak használata, a glükóz ikodextrinnel történő kiváltása és laktát helyett bikarbonát alkalmazása jelentett előrehaladást. A századfordulóra tisztázódott, hogy a peritonealis dialízis túlélési eredménye az első 2-3 évben eléri a hemodialízisét, míg az életminőségi eredmény meghaladja azt. Az előző megfigyelést az elmúlt évtized nagyszámú klinikai tanulmányában bizonyították és az életkor, valamint az alap- és kísérő betegségek függvényében árnyalták. A peritonealis dialízissel összefüggő magyar tapasztalatokról a következő közleményben számolok be.

Hypertonia és Nephrologia

2012. DECEMBER 30.

Prof. dr. Vas István, aki megváltoztatta a peritonealis dialízis kimenetelét

POLNER Kálmán

Vas professzor úrral 1996-ban egy torontói tanulmányutam során találkoztam. Már az első napokban lenyűgözött az egyénisége, a széles körű tudása és az intelligenciája. Hihetetlen volt számomra az a tisztelet és szeretet, amellyel őt a betegei, a nővérei és az orvos kollégái körülvették. Soha nem a szakmai elismerést kereste, hanem a betegeinek a gyógyítását, az önálló kezelésükre való tanítását, a kiszolgáltatott helyzetüknek megsegítését és az egyenrangú partnerként való kezelését tartotta a legfontosabbnak. Szakmai munkásságának középpontjában is a vesebetegek gyógyításának a javítása és a mikrobiológia eredményeinek a gyakorlatban való bevezetése állt. Az orvosokat és a nővéreket rendkívüli szeretettel és segítőkészséggel tanította. A peritonealis dialízis (PD-) kezelés oktatásában, és a betegek gondozásában a nagy szakmai önállósággal dolgozó nővéreket tartotta kulcsszereplőknek, akik így az orvos egyenrangú partnereivé válnak. Mikrobiológusként alapvetően megváltoztatta a peritonealis dialízis kimenetelét, és döntő szerepe volt abban, hogy ez a kezelés világszerte egyenrangúvá vált a hemodialízissel (HD), sőt egyes vonatkozásaiban azt felül is múlta. A dialíziskezelések jövőjét értékelve mindig azt hangsúlyozta, hogy nem az a kérdés, hogy PD- vagy HDkezelésben részesül-e a beteg, hanem az, hogy otthon vagy intézetben történik-e a kezelés, mert a fejlődés egyértelműen a betegek önálló, otthoni kezelésének, egyenrangú partnerként való elfogadásának irányába mutat. Ez pedig újfajta orvosi szemléletet igényel. Számomra a sors különleges ajándéka volt, hogy egy ilyen nagyszerű emberrel megismerkedhettem, aki kitüntetett a barátságával, és az élete utolsó tíz évében tanítómesterem és példaképem lett. Vas professzor úr élettörténete is különleges, hiszen kiemelkedő tudással kellett Kanadába emigrálnia, ahol a szakmájában világhírű lett, és ezzel méltán növelte a magyar orvostudomány hírnevét. Végül soha nem múló hazaszeretete 2002-ben, 75 éves korában hozta haza Magyarországra.

Hypertonia és Nephrologia

2012. DECEMBER 08.

Tercier hyperparathyreosis, vagy mégse? - Egyedül nem megy: kombinált kezelés súlyos osteitis fibrosa cysticában

HERSZÉNYI Eszter, PATÓ Éva, SZALAY László, BÍRÓ Zsolt, György Andrea, DEÁK György

A krónikus veseelégtelenséghez társuló szekunder hyperparathyreosis (sHPT) patofiziológiájában alapvető szerepe van a foszfátretenciónak és az annak következtében termelődő, phosphaturiás hatású fibroblastnövekedési-faktor-23- nak, amely az aktív D-vitamin-szintet csökkentve hypocalcaemiát okoz. A hyperphosphataemia, hypocalcaemia és alacsony aktív D-vitamin-szint fokozódó parathormon (PTH) -szekréciót eredményez. A jelenleg elérhető terápiás lehetőségek mellett a veseelégtelenségben gyakori sHPT mellett a terápiarezisztens és hypercalcaemiával járó tercier forma ritkán fordul elő. Egy 41 éves, szkizofrénia miatt pszichiátriai kezelés alatt álló hemodializált férfi beteg esetét mutatjuk be, aki súlyos osteitis fibrosa cysticában, hyperparathyreosisban (PTH 2500 pg/ml) szenvedett - amelyet terciernek gondoltunk -, többször patológiás csonttörése is bekövetkezett. A beteg kórházi bennfekvése alatt ellenőrzötten szedett kombinált D-vitamin-receptor-aktivátor paricalcitol- és a kalcimimetikum cinacalcetkezelés mellett a PTH-érték jelentősen csökkent, 1589 pg/ml-re. Otthonába bocsátva a gyógyszerszedés terén észlelt jelentős compliance-hiány miatt a PTH újra a kiindulási értékre emelkedett. Esetünk azt igazolja, hogy a korábban terápiarezisztensnek gondolt súlyos hyperparathyreosis a kombinált paricalcitol és cinacalcet alkalmazására jól reagált, de a terápiás sikerhez a beteg együttműködése elengedhetetlen.

Hírvilág

2012. NOVEMBER 28.

Újszülött tartós hemodialíziskezelése

Mérföldkövet jelentő terápiás beavatkozás a debreceni gyermekklinikán

Hypertonia és Nephrologia

2012. SZEPTEMBER 21.

Prof. dr. Taraba István, a tudós, az orvos és az ember. - „A nehézségek arra valók, hogy leküzdjük őket!”

POLNER Kálmán

Kevés nagyformátumú orvos élt, akinek a munkássága és az egyénisége olyan mértékben meghatározta a magyar nefrológia fejlődését, mint prof. dr. Taraba Istváné. Egyetemi pályáját a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetében kísérletes kutatóként kezdte, majd kandidátusként 34 éves korában döntött úgy, hogy a veseelégtelenség patofiziológiájában szerzett ismereteit a betegek ellátásában kívánja hasznosítani. Így jutott el oda, hogy a munkásságát az akkori legmostohább körülmények között élő, veseelégtelenségben szenvedő betegek gyógyításának szentelte. A közvetlen gyógyítás mellett kiemelkedő szervezői munkát végzett a Magyar Nephrologiai Társaság megalapítása és vezetése terén, valamint a nefrológiai szakorvos- és szakápolóképzés elindításában. Szakmai munkáját fémjelzi, hogy a rendkívül mostoha körülmények ellenére forszírozta a dialíziskezelések európai szintre emelését. A vesepótló kezelések közül a peritonealis dialízist - korát jóval meghaladó módon - azonos értékűnek tartotta a hemodialízissel, és annak országos elterjesztésére törekedett. A Fővárosi Margit Kórház általa vezetett Nefrológiai Osztálya a hazai nefrológiának gyógyító- és oktatóközpontja lett. A munkásságát jelentős nemzetközi elismerés is kísérte, és korai halála nagy vesztesége a magyar nefrológiának. Számomra nagy megtiszteltetés, hogy a Margit Kórházban töltött időszakában mindvégig mellette dolgozhattam, és 1997 márciusa óta az ő szellemében vezethetem az általa alapított nefrológiai osztályt.

Hypertonia és Nephrologia

2012. SZEPTEMBER 21.

A szérumalbuminszint prognosztikai szerepe krónikusan hemodializált betegek túlélésében

KULCSÁR Imre, SZAKÁCS Gyuláné, SZEGEDI János, KISS István

A szerzők retrospektív vizsgálatban 238, krónikusan hemodializált beteg túlélését tanulmányozták a dialízis elkezdésekor és a megfigyelési időszak végén mért szérumalbuminszintek függvényében önmagában, illetve a nemre, életkorra, testtömegre, szérumhemoglobin-koncentrációra és diabetes mellitus meglétére vonatkozóan. Az átlag 5,5 éves követés azt bizonyította, hogy mind a dialízis kezdetén, mind a vizsgálat zárásakor mért szérumalbuminszint pozitívan korrelál a túléléssel, függetlenül a kortól, a nemtől és a diabetes jelenlététől. A krónikushemodialízis- programban kezelt fiatalabb betegek (<60 éves) albuminszintje a vizsgálati periódusban nem változott. A 60 év, de különösen a 70 év feletti betegek esetében azonban kifejezett albuminszint-csökkenés volt megfigyelhető. Eredményeik a retrospektív vizsgálat korlátaival együtt megerősítették az irodalmi adatokat a predialízis-szérumalbuminszint és mortalitás közötti korrelációra vonatkozóan. Igazolták, hogy a mortalitással összefüggésben jelentősége van a dialíziskezelés periódusa alatti szérumalbuminszint változásának és összefoglalták az időskorú dializált betegek fokozott mortalitási kockázatát a szérumalbuminszint tükrében is.

Hypertonia és Nephrologia

2012. SZEPTEMBER 21.

Csontelváltozás és lágyrész-kalcifikáció előfordulása és meghatározó faktorai dializált betegekben

KISS Zoltán, AMBRUS Csaba, SZABÓ András, SZEGEDI János, BALLA József, TÖRÖK Marietta, LADÁNYI Erzsébet, CSIKY Botond, ÁRKOSSY Ottó, TÚRI Sándor, KULCSÁR Imre, KISS István

A krónikus veseelégtelenség gyakori szövődménye a csont- és ásványi anyagcsere zavara. Az utóbbi évtizedek kutatásai számos bizonyítékot szolgáltattak a csontelváltozás és a lágyrész-kalcifikáció kapcsolatára mind patofiziológiai, mind epidemiológiai szempontból. A jelen vizsgálatban a hazai dializált betegek kalcium-foszfát anyagcsere auditjának adatbázisában elemeztük ennek a két szövődménynek a kapcsolatát, jellegzetességeit és meghatározó faktorait. Demográfiai adatokat (életkor, nem, testmagasság, testsúly, a dialízis típusa), laboratóriumi eredményeket (szérumparathormon-, -kalcium-, -foszfát-, -albuminszint), diabetes mellitus, csontelváltozás és lágyrész-kalcifikáció jelenlétét gyűjtöttük össze a 2010. évben krónikus veseelégtelenség miatt dializált betegek között. Kimutattuk, hogy a csontelváltozás és a lágyrész-kalcifikáció megjelenése hasonló tendenciát mutat: mindkét elváltozás gyakrabban fordul elő 150 pg/ml alatti (42,9% és 51,5%) vagy 500 pg/ml feletti (44,2% és 55,5%) parathormonszintnél, mint 150-500 pg/ml közötti (30,7% és 47,4%) parathormonszint esetén. A többváltozós logisztikusregresszió-számításban a csontelváltozások gyakoriságát szignifikánsan meghatározza az alacsony (<150 pg/ml) és emelkedett (>500 pg/ml) szérumparathormon- szint (p<0,001), a hemodialízis-kezelés (vs. peritonealis dialízis) (p<0,001), az életkor (p<0,001) és a cukorbetegség (p<0,001). Ugyanebben a statisztikai modellben a lágyrész-kalcifikáció szignifikáns meghatározói a hemodialízis-kezelés (p<0,001), az alacsony (<65 pg/ml) (p<0,01) és emelkedett (>500 pg/ml) (p<0,001) szérumparathormon-szint, a cukorbetegség (p<0,001), életkor (p<0,001) és az emelkedett (>2,4 mmol/l) szérumkalcium-érték (p<0,05). Összességében, a krónikus veseelégtelenség miatt dialíziskezelésben részesülőknél a csontelváltozás és a lágyrész-kalcifikáció gyakorisága „U” alakú görbét formál a parathormonszint függvényében. A két szövődmény kapcsolatának és az azt meghatározó faktoroknak további hosszú távú vizsgálata szükséges.

Hypertonia és Nephrologia

2011. DECEMBER 20.

A testösszetétel és a halálozási kockázat összefüggései várólistás dializált és vesetranszplantált betegek körében

UJSZÁSZI Ákos, KALANTAR-ZADEH Kamyar, MOLNÁR Miklós Zsolt

A túlsúly [testtömegindex (body mass index, BMI) = 25-30 ttkg/m2)] és az elhízás (BMI ≥30 ttkg/m2) tömeges méreteket ölt, nemcsak a fejlett, hanem a fejlõdõ országokban is. A testsúlyfelesleg önmagában vesebetegség kialakulásának fokozott lehetõségével és rosszabb életkilátások kockázatával jár. A hemodialíziskezelésben (HD) részesülõ, végállapotú veseelégtelenségben szenvedõ betegek kétharmada meghal a terápia kezdetét követõ öt éven belül. Annak ellenére, hogy a transzplantációra váró dializált betegeknek kevesebb a komorbid tényezõjük, a halálozás még mindig magas, miközben a szervdonációig évek telhetnek el. A HD-betegek esetében viszonylag egybehangzóak az adatok az úgynevezett „elhízásparadoxon” fennállásáról. Az átlagpopulációtól eltérõ módon lényegesen jobbak a magasabb BMI-értékű dializált betegek várható életkilátásai. A túlsúly és az elhízás gyakori probléma a vesetranszplantált betegek és várólistán lévõ betegek körében. A legtöbb amerikai transzplantációs centrumban nem tartják várólistán a betegeket 30-35 ttkg/m2-nél nagyobb BMI felett, és javasolják a testsúly csökkentés érdekében gyomorszűkítõ sebészeti beavatkozás elvégzését. A vesetranszplantációt megelõzõ és az azt követõen kialakuló elhízás hatásai a graft és a betegek hosszú távú túlélésére nem kellõképpen vizsgálták. A jelen összefoglalóban áttekintjük a közelmúltban megismert jelentõsebb eredményeket arra fokuszálva, hogy a testösszetétel milyen összefüggésben áll a túléléssel a várólistás dializált és vesetranszplantált betegek csoportjában.