[Háttér és cél - A munkahely-család konfliktus negatív egyéni (például szív- és érrendszeri megbetegedések, szorongás), szervezeti (például munkahelyi hiányzások, alacsonyabb termelékenység) és társadalmi (például az egészségügyi szolgáltatások fokozott igénybevétele) jelenségekkel hozható összefüggésbe. Azonban az adatok kultúrközi összehasonlítását mind ez idáig nagyban hátráltatta a szabványosított mérőeszközök hiánya. Jelen tanulmányunk célja az volt, hogy létrehozzuk a Carlson és munkatársai által kifejlesztett többdimenziós Munkahely-család konfliktus skála magyar nyelvű változatát és megvizsgáljuk megbízhatóságát és érvényességét. Módszerek - Ötszázötvenhét fős (145 férfi és 412 nő) mintánkban megerősítő faktorelemzést végeztünk, valamint megvizsgáltuk a faktorszerkezet nemek és adatfelvételi időpontok közötti invarianciáját, illetve az alskálák belső megbízhatóságát. A skála érvényességét dimenziói és a stresszt (általános, házastársi, munkahelyi), a depressziós tünet-együttest, a vitális kimerültséget, a funkcionális szomatikus tüneteket és a társas támogatást mérő skálák közötti kapcsolat feltárásával határoztuk meg. Eredmények - Eredményeink azt mutatták, hogy a magyar nyelvű Munkahely-család konfliktus skálára - az eredetihez hasonlóan - a hatfaktoros modell illik a legjobban. A hat dimenzió és a teljes mérőeszköz belső konzisztenciája megfelelő volt. Adataink a skála konvergens és divergens érvényességét, valamint a dimenziók diszkrimináns érvényességét is támogatták. Következtetések - Tanulmányunk empirikus bizonyítékot szolgáltat a Carslon-féle többdimenziós Munkahely-család konfliktus skála magyar nyelvű változatának érvényességéhez és megbízhatóságához. E mérőeszköz használata lehetővé teszi olyan magyarországi adatok létrehozását, melyeket össze lehet hasonlítani a más kultúrákban ugyanezzel a mérőeszközzel generált adatokkal, ezáltal elősegítve a munkahely-család konfliktus kultúrafüggő aspektusainak jobb megértését.]

A stressz során a hypothalamus-hypophysis-mellékvese tengely és a szimpatikus, szenzoros idegrendszer aktiválódása glükokortikoidok, katecholaminok és egyéb aktív peptidek fokozott felszabadulását eredményezi. Az immunkompetens és a szöveti sejteken található specifikus glükokortikoid, corticotropin-releasing hormon és hisztamin, szubsztancia-P, noradrenalin, calcitonin gene-related peptid receptorok aktiválódása módosítja a macrophagok, lymphocyták és a szöveti sejtek citokintermelését. A lokális hormonhatások szerepet játszanak a hízósejtek degranulációjában, ezáltal a hisztamin felszabadulásában és a neurogén gyulladásokban. A tartós, krónikus gyulladások elősegítik a daganatok kialakulását, amelyben a tumorhoz társult macrophagoknak jelentős szerepük van. A daganatok kialakulásában kimutatható a neuronalis immun- és endokrin rendszerek közötti összhang zavara.

A vizsgálat célja: Felmérni az onkológiai és otthoni hospice ellátásban dolgozó ápolók halálfélelmét, halálhoz való viszonyulását, a munkahelyi halálesetek feldolgozásának módját, valamint a kiégés és a pszichoszomatikus tünetek súlyosságát. Vizsgálati módszer és minta: Az online és nyomtatott kérdőíves, kontrollcsoportos adatfelvétel 2015. július-augusztus hónapokban történt egy saját szerkesztésű kérdőívvel (N=116). Az adatelemzés SPSS 19.0 programmal, Khi2-, független kétmintás T-próbával, Spearman-féle rangkorrelációval, variancia analízissel történt (p<0,05). Eredmények: A daganatos betegeket ellátó ápolókra a kissé pozitívabb halálhoz való viszonyulás jellemző, jelentős (p=0,034) a pozitív dolgok számbavétele betegük halála esetén, és esetmegbeszélő csoportokat is gyakrabban tartanak (p=0,017), mint más osztályon dolgozó ápolók. Az utóbbi csoportban gyakoribb a pszichoszomatikus tünetek megjelenése (p=0,032). Az összesített halálfélelem skálán nincs jelentős különbség (p=0,234) a csoportok átlagai között. A halálfélelem jelentős hatást gyakorol a pszichoszomatikus tünetek előfordulására (p=0,011), a kiégés mértékére (p=0,001). Következtetések: A halálfélelem nem mutat szignifikáns eltérést a daganatos betegeket ápolók és a más osztályon dolgozó ápolók körében.

A vizsgálat célja: A szerzők az intenzív osztályon dolgozó ápolók verbális és non-verbális kommunikációját és kommunikációs nehézségeinek bemutatását tűzték ki célul az éber tudatú lélegeztetett betegekkel. Anyag és módszer: A felmérés a Semmelweis Egyetem három intenzív osztályán dolgozó ápolók között önkitöltős kérdőívvel történt, melyet 59 fő töltött ki. Eredmény: A kommunikáció minőségében a nappali és éjszakai műszak közötti különbség szignifikáns (p<0,001). Az ápolók lélegeztetett betegekkel való kommunikációjának sikerességét befolyásolta leterheltségük, nappali műszakban az ellátott betegek száma (p=0,016), éjszaka pedig a mellékállás vállalása (p=0,026). Az ápolók beleérző képessége nem, de a kiégés mértéke jelentősen befolyásolta a kommunikáció eredményességét mind a nappali műszakban (p=0,007), mind az éjszakai műszakban (p=0,030) dolgozóknál. Következtetés: A környezeti tényezők befolyásolták a kommunikáció sikerességét. A megfelelő képzéssel javítható a lélegeztetett beteggel való kapcsolatteremtés, ezért mind a képzésre, mind a jobb betegvezetésre javaslatot tesznek a szerzők.

A kiégés lényege a testi, lelki és érzelmi kimerülés, amelyet krónikus érzelmi megterhelés vált ki, és többlépcsős folyamat végén jelentkező állapotnak tekinthető. Olyan foglalkozásúak körében gyakori, akik mindennapos munkájuk során segítő kapcsolatba kerülnek az emberekkel, és azok elsősorban negatív érzéseivel. Az érzelmi megterhelés mellett bizonyos személyiségjegyek és a nagy munkaterhelés is szerepet játszik a kiégés kialakulásában. Tünetei a fizikai kimerültség (elcsigázottság, fáradtság, betegségek), az érzelmi kimerültség (reményvesztettség, depreszszió, öngyilkosság) és a lelki kimerültség (pesszimizmus, negatív attitűdök, a betegek dehumanizálása). Az orvosok körében átlagosan 20% körüli kiégési arányt mértek a különböző nyugat- európai országokban és az Egyesült Államokban. Bár gyakorisága országonként hasonló értéket mutat, szakterületenként változó az érintettek aránya. Azok közt, akik gyógyítható, jó prognózisú betegcsoporttal foglalkoznak, kisebb a kiégés kockázata, míg a krónikus betegekkel, haldoklókkal naponta foglalkozó orvosok körében igen gyakori jelenségnek számít. A kiégés megelőzhető megfelelő munkahelyi körülmények kialakításával, önismeret- és készségfejlesztéssel, klinikai esetmegbeszélő csoportokon való részvétellel. A megelőzés szándéka hívta életre a Semmelweis Egyetemen a Humánia Pályaszocializációs Műhelyt, amely a hivatásra való felkészítés keretében, szervezett formában teszi lehetővé az orvosok számára, hogy már hallgató korukban olyan készségeket és módszereket sajátítsanak el, amelyek a későbbiek során elősegítik a nehéz érzelmi helyzetek feldolgozását, ezáltal csökkentve a kiégés kockázatát.