Napjainkban kevesebb a kezelést igénylő, aktív krónikus B-vírus-hepatitises beteg, mint ahány krónikus C-vírus-hepatitises beteget ismerünk. A B-vírus-hepatitis kórlefolyása és következményei azonban általában súlyosabbak, ezért a betegség nem veszített jelentőségéből. A fő veszély a májcirrhosis és a hepatocellularis carcinoma kialakulása. A betegség számos formában jelenhet meg. A tünetmentes hordozók csak ellenőrzést, illetve hepatológiai gondozást igényelnek. A kóros májfunkciókkal és emelkedett vírusnukleinsav- (HBV-DNS-PCR) szinttel jellemzett aktív hepatitises időszakokban (HBeAg-negatív vagy -pozitív) azonban mindenképpen antivirális kezelésre van szükség. A kezelésnek ma két fő formája létezik. Az egyik a meghatározott ideig tartó, interferonalapú kezelés, amely direkt antivirális és immunmoduláns hatásokkal rendelkezik és számos mellékhatást is okozhat. A másik lehetőség a tartós nukleozidanalóg-kezelés. Ezek a készítmények orálisan adhatók, kevés mellékhatással járnak, de hosszabb-rövidebb idő után rezisztens mutánsok megjelenése várható. A hagyományos interferont felváltotta a peginterferon- alfa-2a, amelynek farmakokinetikája sokkal hatékonyabb. A nukleozidanalógok közül a lamivudint használjuk a legrégebben; hatékonysága jó, de három-négy év kezelés után közel 70%-os rezisztencia kialakulása várható. Az újabb szerek közül az adefovir-dipivoxil hazánkban most került forgalomba, és alkalmazása elsősorban a lamivudinrezisztens mutánsok észlelése esetén ajánlott. Ígéretesek a klinikai kipróbálás stádiumában lévő újabb gyógyszerek, amelyek közül az entecavir az Egyesült Államokban már törzskönyvezésre került.

A WHO adatai alapján jelenleg a világon 71 millió, az Európai Unióban 3 millió a hepatitis C-vírussal fertőzött egyén. Jelentős részüknél még nem diagnosztizálták a betegséget és csak 6-7%-uk részesült antivirális kezelésben. Magyarországon az aktív vírusfertőzöttek becsült száma 50 000 körüli, a felismert betegszám 20 000, tehát 30 000 beteg van, aki még nem került az egészségügyi ellátás látóterébe. A cél a betegek korai stádiumban történő kiszűrése és gyógyítása, mert a fertőzés késői felismerése esetén súlyos májelégtelenség, hepatocellularis carcinoma és számos extrahepaticus szervi betegség alakul ki. Magyar­or­szágon 2015 óta elérhetőek a második ge­nerációs direkt ható, enzimgátló antivirális gyógyszerek, melyekkel a fertőzöttek közel 100%-a tartósan vírusmentessé válik. 2018 óta pedig már minden beteget ezekkel a készítményekkel kezelünk. Mindazonáltal számos szakmai, szervezési és egészségpolitikai feladatot kell még megoldani. Ma­gyarországnak elsősorban az Európai Unió HCV-eliminációs tervéhez történő csatlakozása szükséges, melyben 2030-ra C-ví­rus-mentes Európa programot hirdettek meg. Másodsorban fokozni kell az or­szágos szűrések számát és javítani a hatékonyságukat. A továbbiakban a lakosság szélesebb körű felvilágosítása, ehhez a családorvosok és a civil szervezetek fokozott bevonása szükséges, valamint rendeletmódosítás alapján meg kell kezdeni a kiemelt rizikócsoportok és az egészségügyi dol­gozók kötelező szűrését. E közleményben áttekintést kap az olvasó a C-vírus hepatitis diagnosztikájában és terápiájában az elmúlt három évtizedben elért fejlődésről, a jelenlegi lehetőségekről és a még megoldásra váró feladatokról.

A hepatitis B-vírus (HBV) -fertőzés világszerte jelentős egészségügyi probléma, így Magyarországon is. A krónikus fertőzés általában panaszés tünetmentesen zajlik, legsúlyosabb következménye a májcirrhosis és a hepatocellularis carcinoma. Az utóbbi nem csak májzsugorodás talaján alakulhat ki, azaz az inaktív stádiumban lévő betegeket („tünetmentes hordozó”) is fenyegeti. Az utóbbi években a terápiás lehetőségek fejlődése mellett a fertőzés természetes lefolyásával kapcsolatos ismeretek is bővültek, és ennek alapján a kezelés indikációja is változott. A vírusnukleinsav-titer (HBV-DNS) mennyiségi meghatározása a diagnosztika alapkövévé vált. Korábban normális májenzim (alanin-aminotranszferáz - ALT) -értékek esetén a HBsAg-pozitív beteget tünetmentes hordozónak minősítettük, és antivirális kezelés nem jött szóba. Ma már a HBV-DNS-titer ismerete nélkül a fertőzés stádiuma és a kezelés szükségessége nem ítélhető meg. A HBV e-antigén-pozitív esetben 20 000 IU/ml, negatív esetben 2000 IU/ml titer felett - tartósan normális ALT-érték esetén is - májbiopszia mérlegelendő, gyulladás vagy fibrosis esetén pedig antivirális kezelés indokolt. A krónikus B-hepatitis kezelésének „gold standardja” napjainkban is az interferon-alfa. Kedvezőbb farmakokinetikai tulajdonságai miatt a pegilált interferon-alfa-2a-t alkalmazzuk. További kezelési lehetőség a nukleozid- vagy nukleotidanalógok alkalmazása; ezek szájon át adhatók, alig van mellékhatásuk, és - szemben az interferonnal - dekompenzált májbetegségben is használhatók. Hátrányuk, hogy a végleges gyógyulás (HBsAg-anti-HBs szerokonverzió) igen ritka, és előbb-utóbb a B-vírus rezisztenciájának kialakulásával kell számolnunk. A legrégebben alkalmazott lamivudint lassan kiszorítják az újabb készítmények, mint az adefovir, az entecavir és a tenofovir. Ezek hatékonyabbak, és lényegesen ritkábban alakul ki irántuk rezisztencia.

BEVEZETÉS - A hepatológia legnagyobb kihívása napjainkban a hepatitis C-vírus-fertőzésben szenvedő betegek kezelése. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Tíz hazai centrumban, egy III. fázisú, nemzetközi, multicentrikus, nyílt vizsgálat során 2001 és 2004 között 69, krónikus C-vírus-hepatitisben szenvedő beteg kombinált antivirális kezelésére került sor pegilált interferon- alfa-2a-val és ribavirinnel. A beválasztási és kizárási kritériumok a napi gyakorlatnak megfeleltek. Öt beteg 24 hétig, 54 beteg 48 hétig kapott heti 1×180 μg pegilált interferon-alfa-2a-t és napi 800-1200 mg ribavirint. További tíz betegnél a kezelést különböző okok miatt felfüggesztették. A kezelés kimenetelét a befejezéstől számított, 24 hetes követési idő utáni vírusnukleinsav-meghatározás eredménye alapján állapították meg. EREDMÉNYEK - A betegek átlagéletkora 46 év volt; 35 beteg korábban nem kapott kezelést, 34 beteg pedig korábban már más, eredménytelen kezelésben részesült. Minden betegben 1. genotípusú vírus volt kimutatható. A 24 hetes kezelésben részesülők közül senki nem került tartós virológiai remisszióba. A 48 hetes kezelést kapott 54 beteg 48%-ában alakult ki tartós virológiai remisszió. A kezelés kimenetelét kedvezően befolyásolta, ha a beteg korábban nem részesült kezelésben, ha a teljes előírt gyógyszerdózist megkapta, és ha nem volt szövettanilag kimutatható cirrhosisa. A legjobb eredményt a korábban nem kezelt, 40 év alatti betegcsoportban lehetett elérni. A kezelés előtti vírusszám nem volt hatással a kezelés kimenetelére. Ha a 24. héten nem volt vírusnukleinsav kimutatható a vérben, a tartós remisszió valószínűsége 68% volt. Az ekkor is pozitív víruseredmény esetén 93% volt a tartós remisszió elmaradásának a valószínűsége. KÖVETKEZTETÉS - A kizárólag 1. genotípusú, nehezebben kezelhető betegeknél nemzetközi mércével is elfogadható eredményeket sikerült elérni a pegilált interferon-alfa-2a- és ribavirinkezeléssel.

BEVEZETÉS - A krónikus C-vírus-hepatitis standard terápiáját a peginterferon plusz ribavirin kombináció jelenti. Kétféle peginterferon áll rendelkezésre. Retrospektív elemzésünkben azt vizsgáltuk, hogy a terápiás választás befolyásolja- e a betegek gyógyulási esélyét. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - 2004-2007 között 142, krónikus C-vírus-hepatitisben, illetve cirrhosisban szenvedő, a vírus 1-es genotípusával fertőzött beteg (107 naiv, 35 előzőleg már kezelt) kapott vagy 180 μg/hét peginterferon-alfa-2a-t (A csoport) vagy 1,5 μg/ttkg/hét peginterferon-alfa- 2b-t (B csoport) plusz 1000-1200 mg ribavirint. A betegek kivizsgálása és kezelése a hazai protokoll előírásai szerint a mindennapi gyakorlatnak felelt meg. A betegek nem kerültek randomizálásra egyetlen szempontból sem. Hetvennyolc beteg került az A csoportba és 64 a B csoportba, de nyolc beteg kezelése (öt az A csoportból, három a B csoportból) különböző okok miatt abbamaradt. A két csoport kezelés előtti jellemzőiben és az adott gyógyszerek kumulatív dózisában nem volt statisztikailag szignifikáns különbség, így a kezelés eredménye összehasonlítható volt. EREDMÉNYEK - Tartós vírusválaszt (a kezelés vége után 24 héttel hepatitis C-vírus-ribonukleinsav nem detektálható a szérumban) az A csoportból a betegek 42,5%-a, a B csoportból 37,7%-a ért el. A naiv betegek tekintetében tartós vírusválasz az A csoportban 48,2%-nál, a B csoportban 46,7%-nál fordult elő. A kezelés eredményét kedvezően befolyásolta, ha a beteg terápianaiv volt, ha nem volt cirrhosisa, és ha a kezelés 12. hetének végére korai vírusválasz következett be. KÖVETKEZTETÉS - A peginterferon-alfa-2a plusz ribavirinnel kezelt betegek magasabb arányban értek el tartós vírusválaszt, mint a peginterferon-alfa-2b plusz ribavirinnel kezeltek, de a különbség nem volt statisztikai szempontból szignifikáns.