Az obstruktív alvási apnoe szindróma (OSAS) a leggyakoribb alvás alatti légzészavar, előfordulása 2-4% az össznépességben a jelenleg rendelkezésre álló irodalmi adatok alapján. Becsült értéke azonban jóval nagyobb, akár 10-15% a népességben. Ez is azt mutatja, hogy lényegesen aluldiagnosztizált kórkép. Számos tünete közül a legjellemzőbb a hangos horkolás és a napközbeni álmosság. A terápia mindig több egyénre szabott elemből áll, és ezek jellemzője a hatékonyság, illetve a beteg együtt­mű­kö­dé­se. A terápia szükségességét három kritérium - a klinikai panaszok (nappali közérzetromlás), a légzészavar súlyossága és a cardiovascularis kísérőbetegségek - alapján ítélhetjük meg. Az enyhe, esetleg középsúlyos OSAS kezelésének módszere lehet az életmód megváltoztatása (testsúlycsökkentés, az alkohol és a szedatívumok kerülése), a pozicionális terápia, a szájba helyezhető protézisek, illetve többféle műtéti lehetőség. A közepesen súlyos-súlyos, illetve tüneteket okozó enyhe alvási apnoe szindróma kezelésében az elsőként választandó terápiás opció a pozitív légúti nyomás terápia. A szerzők az új terápiás lehetőségek bemutatása mellett a családorvos szerepét is részletezik az apnoés betegek gondozásának terén.

A dohányzásról leszoktató és tüdőrákszűrő programok bevezetése ellenére is a hörgőrák miatti halálozás vezeti évtizedek óta a mortalitási statisztikát a daganatok okozta halálozások között világviszonylatban. A platinabázisú kemoterápia nem változtatta meg alapjaiban a nem kissejtes tüdőrák (non small cell lung cancer, NSCLC) kezelésének eredményességét. Az elmúlt években előtérbe kerülő immunterápiás kezelések egyik legújabb megközelítési módja, az úgynevezett immune checkpoint (immunellenőrzőpont-) blokkoló szerek alkalmazása azonban új lehetőség a terá­piában. Az ide tartozó PD-1- és PD-L1-blokkolókkal tüdőrákban nagyszámú klinikai vizsgálatot végeztek, és a vizsgálatok eredménye alapján törzskönyvezték őket a daganat III.B/IV. stádiumában. 2018-ban ismét mérföldkőhöz érkeztünk a tüdőrák immunonkológiai kezelésében, ugyanis az előzőkhöz képest egy korábbi stádiumban, a III.a/III.b stádiumú, inoperábilis, kemoradioterápiát követően nem progrediáló, nem kissejtes tüdőrák kezelésében törzskönyvezték a durvalumab konszolidációs terápiát a PACIFIC klinikai vizsgálat eredményei alapján. A PACIFIC hármas fázisú, randomizált, kettős vak, placebokontrollált, multicentrikus vizsgálat volt a durvalumab konszolidációs terápia hatásosságának és biztonságosságának értékelésére olyan, irreszekábilis, III. stádiumú, nem kissejtes tüdőcarcinomás betegek körében, akik nem progrediáltak a platinabázisú kemoirradiációs terápiát követően. A daganat PD-L1-expressziós szintjének meghatározása nem volt beválasztási kritérium. A vizsgálatban 713 beteget randomizáltak 2:1 arányban a durvalumab- és a placeboágra, elsődleges végpontként a progressziómentes túlélést (progression free survival, PFS) és a teljes túlélést (over­all survival, OS) határozták meg. A vizsgálat eredményeit összefoglalva, a durvalumab mindkét végpontban szignifikáns előnyt biztosított a betegek számára. A PFS- és az OS-érték is szignifikánsan hosszabb volt a durvalumabot kapók kö­zött, mint a placeboágon, és a durvalumab biztonsági profilja megfelelt a korábbi PD-1-, PD-L1-gátló vizsgálatok eredményeinek.

Krónikus vesebetegek körében a hypertonia prevalenciája nagyon gyakori, a 80%-ot is meghaladja. A hypertonia egyik fő okozója, ugyanakkor következménye is a krónikus vesebetegségnek. A hypertonia szintén a fő oki tényező a magas cardiovascularis mortalitásban és morbiditásban ebben a populációban. A magas vérnyomás megfelelő kezelésével ebben a betegcsoportban is jelentősen javítható a betegek életkilátása, csökkenthető a cardiovascularis rizikó és lassítható a vesebetegség progressziója függetlenül a betegséget kiváltó októl. Az optimális terápia - ebből adódóan - nemcsak a vérnyomás csökkentésére, hanem a vese védelmére is fókuszál. Az antihipertenzív terápia megfelelő beállításához elengedhetetlen a betegség pathomechanizmusainak, valamint az alkalmazott gyógyszerek renális hatásainak ismerete és figyelembevétele. Ebben az összefoglalóban a fenti szempontok alapján foglaltuk össze a krónikusan beszűkült vesefunkcióval élő betegek hypertoniájának kezelési lehetőségeinek sarokpontjait. Nem tárgyaljuk a vesepótló kezelésben (hemodialízis, peritoneális dialízis és vese­transzplantáció) részesülő betegek antihipertenzív terápiáját, hiszen ezen speciális betegcsoportok külön megfontolást igényelnek mind a felmerülő kórfolyamatok, mind a terápiás lehetőségek tekintetében. A cél az, hogy a nem nefrológus kollégák is nagyobb biztonsággal és megfelelő hatékonysággal tudják kezelni hypertoniás vesebetegeiket.

A szerzők a világszerte érvényesülő elégtelen fizika'i aktivitás kérd'ésével foglalkoznak közleményükben, melyben elemzik kapcsolatát a cardiovascularis betegségekkel, valamint az általános mortalitással. Az in­ak­tivitási „világtérképen” látható, hogy a fi­zikai aktivitás (FA) hiánya nagyon gyakori a gazdaságilag fejlett országokban (amiben etnikai, regionális tényezők is szerepet játszanak), és ami nőknél szignifikánsan gyakoribb. Hazánkban is magas a fejlett civilizációval, komputerizációval együtt járó je­lenség. 2000-től 2015-ig a magas jövedelmi populációkban a fizikai inaktivitás (FI) tendenciája folyamatosan emelkedő. Meg­győző bizonyítékok utalnak arra, hogy az FI számos kóros egészségi állapot - beleértve az ischaemiás szívbetegséget, a 2-es típusú diabetest, a mellrákot és a coloncarcinomát - megjelenési kockázatát növeli és csökkenti a várható élettartamot. Ezen négy népbetegség vonatkozásában az FI előfordulása az esetek körülbelül 1/3-ában, az ál­talános halálozás 35%-ában van jelen. Nép­egészségügyi értéke (PAF) 10-18% kö­zött mozog. A nem rendszeres testmozgás családi előzménnyel vagy a nélkül növeli a hypertonia kialakulását. A közepes és in­ten­zív fokozatú fizikai aktivitást végző egyé­neknél szignifikánsan alacsonyabb a halálozás és a főbb cardiovascularis (CV) betegségek megjelenési aránya, szemben az alacsonyabb fokozatú FA-t végzőkkel. A fizikai aktivitás kedvező befolyása mö­gött többszörös és bonyolult mechanizmus áll, mely megnyilvánul az érrendszerben, a szív fiziológiás adaptációjában és más anyagcsere-, valamint celluláris hatásban.

Az antibiotikus kezelés megváltoztathatja a bélflórát. A következmény, azonnali egyértelmű klinikummal vagy a nélkül, a dysbacteriosis. A széles spektrumú, fel nem szívódó antibiotikum, a rifaximin jótékony hatása számos gasztroenterológiai és hepatológiai kórképben régóta ismert. Az újabb adatok azt igazolják, hogy a rifaximinnek nemcsak antibiotikus, hanem antiinflammatorikus, és egészen speciális, egyedi eubiotikus hatása is van. Úgy állítja helyre a bélflórát és serkenti a jótékony baktériumok növekedését, hogy az egyénre jellemző diverzitást nem változtatja meg.