Az új koronavírus-betegségről és ke­ze­lé­sé­ről több mint egy éve gyűlnek az adatok. A betegség kimenetele négyféle lehet: tünetmentes vagy enyhe lefolyású, hospitalizációt igénylő, súlyos vagy letális ki­me­netelű, és tartós, vagy utólagos manifesztációjú. Ez utóbbiakat nevezzük poszt-Co­vid-tünetegyüttesnek. Az akut Covid- és a poszt-Covid-tünetegyüttes részeként gyakori, de igen heterogén lokalizációjú fájdalomszindrómákat írtak le. Ezeket a fáj­da­lom típusa szerint célszerű osztályozni: nociceptiv/gyulladásos, perifériás neuropa­thiás vagy centrális. Tisztázni kell azt is, hogy a poszt-Coviddal megjelenő beteg milyen szakaszban van, azaz elhúzódó, long-, vagy poszt-Covid-szindrómával ál­lunk-e szemben. Az akut általános gyulladásos reakció mellett igen ritka a mozgás­szervrendszerben jelentkező valódi ízületi vagy izomgyulladásos jelenség. Akut és elhúzódó formákban viszont egyaránt jelen van a diffúz mozgásszervi fájdalom, a krónikus fáradtság, a generalizált szorongás és a depressziós hajlam. Ezek magyará­zata alapvetően neurológiai: parainfekciós „neuroinflammatio”, azaz neuropathiás és centrális mechanizmusok állnak a háttérben. Eszerint kell az analgetikumok neurofarmakológiai hatásmechanizmusainak is­me­retében a terápiás lehetőségek közül választani. Az időskorú, nagy iatrogén kockázatú betegeknél, több társbetegség fennállása mellett, per os kezelés helyett a transdermalis gyógyszerbevitel is alkalmazható.

A fejlett ipari államokban a lakosság egészét tekintve a krónikus mozgásszervi eredetű fájdalom prevalenciája 35% körül van. A mozgásszervi fájdalom eredetét alapul vevő, a mindennapi gyakorlat szempontjából hasznos csoportosításban megkülönböztetjük a degeneratív ízületi betegségekkel, a metabolikus csontbetegségekkel kapcsolatos fájdalmakat, a lágyrész- reumatizmusok okozta és nem articularis fájdalom szindrómákat, valamint a gyulladásos eredetű fájdalmakat. A krónikus fájdalom szindrómában maga a fájdalom már elvesztette alapvető adaptív biológiai jelentőségét, és önálló patogenetikai folyamattá lép elő jelentős vegetatív és pszichés tünetekkel. A reumatológiai fájdalmak kezelésében alapvető jelentőségű a gyógytorna. Elvégzését segítik elő a különféle farmakológiai és nem farmakológiai módszerek. Az utóbbiak közé tartoznak például a borogatások, pakolások, balneo- és hidroterápiás módszerek, az elektro-, mechano- és termoterápiás eljárások stb. A gyógyszeres terápia leggyakrabban az egyszerű analgetikumok, a nem szteroid gyulladásgátlók, a szteroidok, a minor és immár a major opiátok adását jelenti, amelyet adjuváns szerekkel (például a triciklikus antidepresszánsok, antikonvulzív szerek) egészíthetünk ki. A leggyakrabban adott nem szteroid gyulladásgátlók indikációjánál a lehetséges mellékhatásokat messzemenőleg figyelembe kell venni. Az aneszteziológia és a reumatológia határterületéhez tartozó invazív fájdalomcsillapító módszereket (epiduralis szteroidadás, ganglionblokád, intravénás regionális blokád) a konvencionális kezelésre nem reagáló esetekben, de egyes kórképekben akár első beavatkozásként is sikerrel alkalmazzuk.

A fejlett ipari államokban a lakosság egészét tekintve a krónikus mozgásszervi eredetű fájdalom prevalenciája 35% körül van. A mozgásszervi fájdalom eredetét alapul vevő, a mindennapi gyakorlat szempontjából hasznos csoportosításban megkülönböztetjük a degeneratív ízületi betegségekkel, a metabolikus csontbetegségekkel kapcsolatos fájdalmakat, a lágyrész- reumatizmusok okozta és nem articularis fájdalom szindrómákat, valamint a gyulladásos eredetű fájdalmakat. A krónikus fájdalom szindrómában maga a fájdalom már elvesztette alapvető adaptív biológiai jelentőségét, és önálló patogenetikai folyamattá lép elő jelentős vegetatív és pszichés tünetekkel. A reumatológiai fájdalmak kezelésében alapvető jelentőségű a gyógytorna. Elvégzését segítik elő a különféle farmakológiai és nem farmakológiai módszerek. Az utóbbiak közé tartoznak például a borogatások, pakolások, balneo- és hidroterápiás módszerek, az elektro-, mechano- és termoterápiás eljárások stb. A gyógyszeres terápia leggyakrabban az egyszerű analgetikumok, a nem szteroid gyulladásgátlók, a szteroidok, a minor és immár a major opiátok adását jelenti, amelyet adjuváns szerekkel (például a triciklikus antidepresszánsok, antikonvulzív szerek) egészíthetünk ki. A leggyakrabban adott nem szteroid gyulladásgátlók indikációjánál a lehetséges mellékhatásokat messzemenőleg figyelembe kell venni. Az aneszteziológia és a reumatológia határterületéhez tartozó invazív fájdalomcsillapító módszereket (epiduralis szteroidadás, ganglionblokád, intravénás regionális blokád) a konvencionális kezelésre nem reagáló esetekben, de egyes kórképekben akár első beavatkozásként is sikerrel alkalmazzuk.