Diabetesszel szövődött terhességben a hyperglykaemia kezelése döntő fontosságú a szülés során mind az anya, mind az újszülött szülészeti kimeneteli adatainak javítása szempontjából. Ez különösen jelentős 1-es típusú cukorbetegségben szenvedő anyák esetében, és minden olyan anyánál, aki inzulinkezelésre szorul a vá­randósság alatt. Szteroidok alkalmazása a koraszülés kockázatának kitett várandósoknál tovább bonyolítja a hyperglykaemia kezelését közvetlenül a szülés előtti időszakban, és szükségessé teszi az inzulinterápia megfelelő módosítását. A szülés alatti éhomra maradás igénye megfelelő folyadék-, glükóz- és inzulinkezelést igényel a szülést megelőző órákban. Császármetszés esetén a betegek az első étkezésig szintén infúziós kezelésre szorulhatnak. Egységes szülés körüli kezelési ajánlás hiányában a szerző áttekinti a nemzetközi irodalom diabeteses várandósok szülés körüli ellátására vonatkozó belgyógyászati kérdéseit. Az összefoglaló közlemény bemutatja a különböző típusú cu­korbetegségben szenvedő asszonyok in­zulinkezelésének sajátosságait a szülés előtt, alatt, és közvetlenül utána. Adagolási ütem­tervet ismertet azok számára, akik a szülés előtti időszakban koraszülés miatt, és tüdőérlelés céljából antenatalis szteroidkezelésre szorulnak. A közlemény kitér a szülés körüli vércukor-ellenőrzés, a folyamatos szövetközi glükózmonitorozás és a inzulinpumpa-kezelés alkalmazására és programozására is.

A sclerosis multiplex relapszáló-remittáló és progresszív formái közötti határvonal sokszor nehezen megállapítható. A kórkép különböző klinikai megjelenései (fenotípusai) ellenére nincs egyértelmű biológiai oka az egyes formák elkülönítésének. Mind a primer progresszív, mind pedig a szekunder eseteknél ugyanis hasonló patológiai eltérések észlelhetők a gyulladásos infiltráció, az axonalis károsodás és a corticalis demyelinisatio vonatkozásában. Felmerül a kérdés, hogy a primer progresszív sclerosis multiplexet megelőzheti egy aszimptomatikus (fel nem ismert) relapszáló-remittáló fázis. A szekunder progresszív sclerosis multiplex meghatározásához a betegnek 4-es EDSS-értéke kell, hogy legyen. Következésképpen a klinikai progresszió a korai fázisban kevéssé követett a betegeknél. Ismert továbbá a relapszusoktól függetlenül előrehaladó prog­resszió, ami észlelhető a betegség relapszáló-remittáló fázisában. A háttérben zajló lappangó, parázsló celluláris/molekuláris folyamatok meghatározzák a klinikai történést, amik a gyógyszeres terápia fontos célpontjai le­het­nek. Ugyanakkor a proinflammatorikus citokinek össze­függésbe hozhatók a rosszabbodó kognícióval. Ez a gyulladásos környezet igen komolyan közrejátszhat a relapszus alatt megfigyelt mentális állapot kialakulásában. A bete­geknél a motoros (fizikai) rosszabbodást jóval megelőzően rejtett kognitív teljesítménycsökkenés észlelhető. A relapszáló-remittáló fázisban észlelt silent progression pedig kapcsolatban lehet az agyi atrophia előrehaladásával. Levonható tehát az a következetés, hogy a szekunder progresszív fázisban észlelt folyamat jóval előbb elkezdődhet. Ezek az adatok a sclerosis multiplex egységes szemléletét erősítik, és felvetik a lehetőséget, hogy a betegség valójában egy primer progresszív kórkép, amire relapszusok rakódnak.

A koronavírus-fertőzés több szempontból is hatást gyakorol a véralvadási rendszerre és a véralvadás gátlására alkalmazott gyógyszeres terápiára. Covid-19 miatt kórházba került betegek között szokatlan számban fordul elő a véralvadás zavaraival kapcsolatos eltérés. A pitvarfibrilláció (AF) előfordulása a Covid-19 miatt kezelt, és kö­zülük kórházba felvett betegekben szintén gyakoribbnak tűnik. Orális antikoaguláns-terápiában részesülő Co­vid-19-betegeknél a vérzés, vagy a throm­boemboliás szövődmények kockázatának minimalizálása érdekében fi­gye­lembe kell venni a vese- és májműködést, va­lamint az orális antikoaguláns-, és a Co­vid-19-terápia kö­zötti gyógyszer-gyógyszer kölcsönhatáso­kat. Direkt orális antikoagulánsok (DOAK) ese­tében a jobb biztonság, a kedvezőbb ke­zelési adherencia és a fix adagolás előnyei mellett a gyógyszercsoport alkalmazásához nem szükséges a ha­tás laboratóriumi ellen­őrzése, ami a köz­vet­len érintkezés elkerülése és az egészségügyi hálózat terheinek csökkentése szempontjából is előnyösebb lehet. Jelen tanulmányban a vírusfertőzés kapcsán alkalmazott gyógyszerek és az alvadásgátlás potenciális interakcióit tekintjük át, illetve a Covid-19 nyomán kialakuló coagulopathia kérdései mellett kitérünk a távolságtartási intézkedések kapcsán az antikoaguláns-terápiával kapcsolatos nehézségekre.

A kutatás célja a felnőtt BLS végzésének megfigyelése, hatékonyságának vizsgálata laikusok csoportjában, továbbá összehasonlítani, hogy az instrukció nélküli vagy a T-CPR hatékonyabb-e. A kvantitatív, keresztmetszeti vizsgálatunkat a 112 Hívásfogadó Központ nyílt napján végeztük, Szombathelyen. A célcsoportot az oda látogató laikusok képezték, akik aláírták a beleegyező nyilatkozatot, hogy a megfigyelés során kapott eredményeiket feldolgozhatjuk (n=19). SPSS for Windows 22.0 program segítségével leíró statisztikát, Fisher-egzakt tesztet és kétmintás T-próbát végeztünk (p<0,05). A mellkaskompressziók végzésénél a telefonos instrukcióval végzett újraélesztés során minden vizsgált paraméter hatásosabb volt. Az instrukciók nélkül a mentőhívástól számítva átlagosan 12 másodpercbe telik a kompresszió megkezdése, abban a szituációban, ahol történik instruálás átlagosan 1 perc 25 másodperc telik el. Az eredményeinkből arra következtethetünk, hogy a T-CPR végzése során a mellkaskompressziók megkezdéséig több idő telik el, mint instrukció nélküli esetekben, ugyanakkor összességében a mellkaskompressziók hatékonyabbak.

Bevezetés - Az orvos-beteg kapcsolat mindig is az ellátás nélkülözhetetlen részét képezte, azonban az infokommunikációs technológiák egészségügyi integrációjával párhuzamosan átalakul az orvos-beteg kommunikáció. Így e tanulmány célja, hogy megvizsgálja milyen hatást gyakorol a telemedicina erre a kapcsolatra. Módszerek - A kutatás során kvalitatív módszer alkalmazása történt, melynek eredményeként összesen 58 félig strukturált interjú (45 férfi, 13 nő) készült el telemedicinában jártas orvosokkal. Az interjúpartnerek többsége radiológusok, háziorvosok és belgyógyászok közül került ki. Az interjúk kérdései arra vonatkoztak, hogy mi jellemzi az orvos-beteg kapcsolatot a távellátásban. Eredmények - Az interjúk eredményei arra engednek következtetni, hogy a teleradiológiában az orvos-beteg kapcsolat szinte megszűnik és elszemélytelenedik. Ennek következtében problémát jelenthet a sokszor hiányos klinikai információ a betegről. A távfelügyelet másfelől viszont egy minőségi változást hozhat az orvos-beteg kommunikációban. A beteggel való távoli kapcsolattartáson, a betegelégedettségen és a biztonság érzésén keresztül to­vább erősödhet az orvos-beteg kapcsolat. Következtetések - A szakirodalmi forrásokkal összhangban - a kutatás eredmé­nyei alapján - nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a telemedicina csak pozitív, vagy csupán negatív irányban befolyásolná az orvos-beteg kommunikációt. A távgyógyászat egyes területein redukálódik (lásd távleletezés) ez a kapcsolat, más területeken viszont akár tovább is erősödhet (lásd távfelügyelet).