Az affektív temperamentumok (cyclothym, hyperthym, depresszív, szorongó, ingerlékeny) a személyiség stabil részét képezik, serdülőkor után csupán kismértékű változatosságot mutatnak. Kapcsolatuk a pszichopatológia több területével is leírásra került; a depresszív temperamentum szerepet játszik a major depresszió, a cyclothym a bipoláris II-es betegség, a hyperthym a bipoláris I-es betegség kialakulásában. Emellett az utóbbi évtized kutatásainak eredményei azt igazolják, hogy az affektív temperamentumok a szomatikus betegségekkel is összefüggésbe hozhatók. A hypertoniával, úgy tűnik, legszorosabb kapcsolatban a cyclothym temperamentum áll. A hypertonia prevalenciája és a domináns cyclothym temperamentum kapcsolata mellett a kórelőzményben előforduló cardiovascularis események is gyakoribbnak bizonyultak a domináns cyclothym temperamentum jelenléte mellett. Krónikus hypertoniás betegekben a cyclothym temperamentum mértéke magasabb szisztolés vérnyomásértékkel, nőbetegeknél a hypertonia korábbi kialakulásával függött össze. A kapcsolatok hátterében elsősorban a közös rizikófaktorok (dohányzás, elhízás, alkoholizmus) cyclothym temperamentum melletti gyakoribb jelenléte állhat. A személyiségtípusok, ezeken belül is az affektív temperamentumok és a szomatikus betegségek kapcsolatának vizsgálata segíthet a nagyobb rizikójú alcsoportok azonosításában.

Mi köze a gónak a klinikai döntéshozatalhoz? A klinikai orvoslás egyik legjelentősebb intellektuális kihívása a bizonytalanságban történő döntéshozatal. A hagyományos orvosi döntéshozatal intuitív és heurisztikus mivoltának pszichológiai csapdáin kívül az információhiány, az erőforrások szűkössége, az adott orvos-beteg kapcsolat jellemzői egyaránt hozzájárulnak annak bizonytalanságához. A formális, matematikai számításokon alapuló döntéselemzés, amelyet széles körben használnak a klinikai irányelvek fejlesztésében, illetve az egészségügyi technológiák értékelésében, elvben jó lehetőségeket kínál az intuitív dön­téshozatal hibáinak elkerülésére, ugyan­akkor az egyéni döntési helyzetekben többnyire nehezen alkalmazható,és az orvosok többségétől idegen. Ennek a módszernek is vannak korlátai, különösen az egyéni döntéshozatalban, beleértve a számításokhoz felhasznált input adatok esetleges hiányát, illetve jelentős bizonytalanságát, valamint a matematikai modellek korlátait abban, hogy egy komplex rendszer folyamatait és a folyamatok egyéni variabilitását megfelelően tudják reprezentálni. A klinikai döntéstámogató rendszerek mindezek ellenére hasznos segítséget jelenthetnek az egyéni orvosi döntéshozatalban, ha megfelelően integráltak az egészségügyi információs rendszerekbe, és nem szüntetik meg az orvosok döntési autonómiáját. A klasszikus döntéstámogató rendszerek tu­dásalapúak, szabályrendszerekre, problé­ma­­specifikus algoritmusokra épülnek. Szá­mos területen alkalmazzák az orvosi adminisztrációtól a képfeldolgozásig. A nap­jainkban zajló informatikai forradalom eredményeképpen olyan mesterséges intelligenciaként emlegetett gépi tanulási módszerek jönnek létre, amelyek már ténylegesen képesek tanulni. A mesterséges intelligencia ezen új generációja nem konkrét szabályrendszerekre épül, hanem hatalmas adatbázisokon magukat tanító neurális hálózatokra és általános tanulási algoritmusokra. Ezek a mesterséges intelligenciák egyes területeken, mint például a sakk, a gó, vagy a va­dászrepülőgép vezetése, már jobb teljesítményre képesek, mint az em­berek. Fej­lesztésük bővelkedik kihívásokban, veszélyekben, ugyanakkor olyan technológiai át­törést jelentenek, ami megállíthatatlan és át­alakítja világunkat. Alkal­mazásuk és fej­lesztésük az egészségügyben is megkezdődött. A szakmának részt kell vennie ezek­ben a fejlesztésekben és megfelelő irányba kell, hogy terelje azokat. Lee Sedol 18-szoros gónagymester visszavonult há­rom évvel AlphaGo mesterséges intelligenciától elszenvedett veresége után, mert „Hiá­ba lettem világelső, van egy entitás, amit nem lehet legyőzni”. Ne­künk szerencsére nem versengenünk vagy győznünk kell, hanem el kell érnünk, hogy a mesterséges intelligencia biztonságos és megbízható legyen és az emberekkel együtt­mű­ködve ez az entitás eredményesebbé és hatékonyabbá tegye az egészségügyet.

A szédülés az orvoshoz fordulás egyik leggyakoribb oka. A szédülő beteg mind a háziorvosi, mind a sürgősségi, mind a szakambulanciai ellátás számára kihívást jelenthet, mert a látszólag homogén klinikai megjelenés mögött számos eltérő etiológiájú kórok állhat. Az utóbbi két évtized kutatásai számos új ismerettel szolgáltak a vestibularis rendszer élettani és patofiziológiai működéséről. Bővebb tudás áll rendelkezésre a fejmozgásokat és a gravitációt érzékelni képes labyrinthről, a vestibularis afferens információ idegi feldolgozásáról, a reflexes szemmozgás- és testtartás-szabályozásról, a vestibularis rendszer regenerációs képességéről. Az elméleti ismeretek birtokában új, betegágy melletti vizsgálómódszerek kerültek kidolgozásra, ilyenek az egyes félkörös ívjáratokba jutott ectopiás otolithkristály igazolására szolgáló pozicionális provokációs tesztek, a vestibuloocularis reflex működését vizsgáló fejimpulzusteszt, vagy a perifériás és centrális eredetű akut vestibularis szind-rómák elkülönítését szolgáló HINTS+ teszt. Technikai fejlesztésnek köszönhetően a videookulográfiás szemüveggel és a vestibularis kiváltott myogen potenciálokkal lehetséges mind a hat ívjárat és a két otolithszerv működésének szelektív, oldalspecifikus vizsgálata. A szédüléssel és egyensúlyzavarral járó kórképek patomechanizmusának pontosabb ismerete, a diagnosztikai lehetőségek fejlődése több vestibularis kórkép esetében (vestibularis migrén, Ménière-betegség, benignus paroxysmalis pozicionális vertigo, perzisztáló posturalis-perceptuális szédülés, bilaterális vestibulopathia) új diagnosztikus kritériumrendszer felállítását vagy annak pontosítását tette lehetővé. Bővült a vestibularis kórképekben alkalmazható terápiák skálája is, magába foglalva a benignus paroxysmalis pozicionális vertigo kezelésére szolgáló különböző repozíciós manővereket, új gyógyszeres kezelési módokat, a vestibularis rehabilitációt, és pszichoterápiás lehetőségeket. A szerzők célja a legújabb otoneurológiai ismeretek összefoglalása.

[Cél - A nonconvulsiv status epilepticus (NCSE) heterogén, különböző etiológiai faktorok következtében kialakuló, súlyos neurológiai betegség. A vizsgálat során NCSE-epizódok kimenetét elemeztük nagyszámú felnőtt beteg körében. A cél a Status Epilepticus Súlyossági Pontszám (STESS) és az etiológia közötti kapcsolat, valamint az etiológiai faktorok prediktív szerepének megállapítása volt. Módszer - A retrospektív vizsgálat során áttekintettük annak a 95, 18 évesnél idősebb betegnek az orvosi dokumentációját, akiket 2011 júniusa és 2015 decembere között NCSE-vel diagnosztizáltak, majd az Antalya Kutatókórház Neurológiai Osztályának epilepsziarészlegén kezeltek. Összegyűjtöttük az NCSE-epizódok hátterében feltételezhető etiológiai faktorokat és a prognosztikus adatokat. Az etiológiai faktorokat három csoportba osztottuk: ismert epilepsziás kórtörténet (1. csoport), primer neurológiai betegség (2. csoport), szisztémás, illetve ismeretlen etiológia (3. csoport). A STESS megállapítása retrospektív módon történt. Eredmények - A 95 résztvevőből 59 volt nő. Az 1-es, 2-es és 3-as csoportokba 11 (7 nő), 54 (33 nő) és 30 (19 nő) beteg került. Összesen 18-an haltak meg, 12-en a 2-es, 6-an a 3-as csoportban. A ≤ 2 STESS-pontszám negatív prediktív értéke 93,88%-nak bizonyult a teljes betegpopulációban (+LR 2,05 95% CI: 1,44-2,9 és -LR 0,3 95% CI: 0,10-0,84), 100%-nak az 1-es, 92,59%-nak a 2-es és 83,33%-nak a 3-as betegcsoportban (+LR 2,06 95% CI: 1,32-3,21 és -LR 0,28 95% CI: 0,08-1,02; valamint +LR 1,14 95% CI: 0,59-2,9 és -LR 0,80 95% CI: 0,23-2,73). Következtetések - Az eddigi egyik legnagyobb NCSE-betegpopuláció esetében állapítottuk meg a STESS-pontszámokat. A STESS mint prediktív eszköz hasznosnak bizonyult a kedvező kimenet előrejelzésében az epilepsziás és a primer neurológiai betegcsoportban, míg kevésbé hasznosítható eredményt adott a szisztémás, illetve ismeretlen etiológiájú csoportban. További, nagyobb betegcsoporton végzett prospektív vizsgálatokra van szükség. ]

[Háttér és cél - Ismert, hogy a húgysav természetes antioxi-dánsként viselkedik az akut oxidatív stressz (például akut ischaemiás stroke/AIS) körülményei között. Habár eddig számos tanulmány vizsgálta a szérum húgysavszintjének prognosztikus értékét, különösen AIS esetében, annak szerepe - különösen ischaemiás stroke esetében - egyelőre ellentmondásos. Célunk annak vizsgálata volt, hogy használható-e prognosztikus biomarkerként a szérumhúgy-savszint a nagyér-atherosclerosis következtében kialakuló AIS esetében. Anyagok és módszer - A Sakarya Egyetem Oktatókórhá-zának Neurológiai Osztályán 2017 januárja és 2017 novembere között AIS diagnózissal kezelt, húgysavszintlelettel rendelkező 91 beteg adatainak retrospektív elemzése. A diabetes mellitus, a hypertonia, a dohányzás, az elhízás, a köszvény, a hyperlipidaemia és a veseelégtelenség kizáró tényezők voltak. A betegeket az alapján osztályoztuk, hogy az elülső vagy a hátulsó rendszerben következett-e be az infarktus, illetve hogy milyen mértékű volt a Doppler-USG-vizsgálat által kimutatott arteria carotis interna stenosis (ICA > vagy < 50%), majd összehasonlítottuk a csoportok szérumhúgysav-, teljes bilirubin-, direkt és indirekt bilirubinértékeit. Eredmények - Az ICA >50% stenosis és az ICA <50% stenosis csoport szérumhúgysavértékeinek összehasonlítása statisztikailag szignifikáns (p<0,000) különbséget mutatott, azonban nem volt szignifikáns különbség a teljes, direkt és indirekt bilirubinértékek között (p>0,05). Következtetés - A magas húgysavszint a nagyér-atherosclerosis következtében kialakuló akut ischaemiás stroke független rizikófaktora.]