[A delírium gyakran jelentkezik intenzív osztályon ápolt betegek körében, és rossz prognózissal társul. A de­lírium intenzív osztályos ellátása leginkább általános és palliatív intenzív osztályos adatokon alapul. Ebben a vizsgálatban azt a célt tûztük ki, hogy megállapítsuk a delí­rium incidenciáját és sajátosságait coronaria intenzív osztályon (CICU), továbbá megállapítsuk prognózisát, életkori eloszlását és a betegkimenetre gyakorolt hatását. A vizsgálatba egy tercier egyetemi kórház CICU-ján 2017. augusztus 1. és 2018. augusztus 1. között ápolt betegeit vontuk be. Részletesen tanulmányoztuk a betegdokumentációkat, rögzítettük a demográfiai, klinikai és laboratóriumi paramétereket. A delírium diagnózisát pszichiáter konzulens erôsítette meg. A betegeket két csoportra osztottuk (delírium vs. delíriummentesség), megállapítottuk a két csoportba kerülô betegek sajátosságait a vizsgálat kezdetén, és prognózisukat a kórházi ápolás és az utánkövetés során. Életkori sajátosságok alapján négy csoportba osztottuk a pácienseket: <65 éves, 65–75 éves, 75–84 éves és > 85 éves, és a különbözô életkori csoportok között összehasonlítottuk a delí­rium incidenciáját, sajátosságait és prognózisát. 1108, különbözô indikációk miatt intenzív osztályon ápolt beteget vontunk be a vizsgálatba (átlagos életkor: 64,4 ± 13,9 év; 66% férfi). Az összes beteg 11,1%-a esetében alakult ki delírium a CICU-n. A delí­riumban szenvedô betegek idôsebbek voltak, több kísérô betegségben szenvedtek, magasabb volt a szervezetük gyulladásos szintje, és magasabb volt a mortalitásuk is a kórházi ápolás során, mint azok esetében, akiknél nem alakult ki delírium (p < 0,05). A delirálók csoportjában az átlagosan 9 hónapos utánkövetés során szignifikánsan magasabb volt a kórházi újrafelvétel, az ismételt infarktus, a kognitív diszfunkció, a pszichiátriai kezelés szükségessége és a mortalitás is (p < 0,05). Az életkori alcsoportok szerinti felosztásban a delirálók csoportjában az életkor elôrehaladtával szignifikánsan nôtt a delírium és a mortalitás incidenciája egyaránt (p < 0,05). Amennyiben a coronaria intenzív osztályon ápolt betegnél delírium alakul ki, megnô a morbiditás és mortalitás incidenciája a kórházi ápolás alatt és az utánkövetés során is. A delírium gyakrabban fordul elô geriátriai betegek és társbetegségekkel küzdôk körében, és rosszabb prognózissal társul. A delírium mielôbbi felismerése érdekében a nagy kockázatú betegeket szorosan után kell követni.]

A Covid-19-járvány különbözô világrészeken történô megjelenése sajátos klinikai jellemzôket mutat. Az igazoltan fertôzöttek életkor szerint megközelítôleg 30 évestôl felfelé észlelhetôk, legnagyobb mértékben a 40 és 70 év közöttieket érinti a betegség. Ezzel párhuzamosan azonban a fertôzésben meghaltak jelentôs része 65 év feletti. A hypertoniás populáció prevalenciája és halálozási aránya igen hasonló formációt mutat. Az összegyûjtött adatok alapján nem meglepô, hogy a Covid-19-járványban az elhunytak esetében a hypertonia mint alapbetegség minden feldolgozásban elsô helyen áll. A pontosabb elemzés tisztázta, hogy nem önmagában a hypertonia, hanem a társbetegségek, illetve a hypertonia szövôdményei játszanak elsôdleges szerepet a nagymérvû idôskori mortalitásban, mint a diabetes, koszorúér-betegség, stroke, szívelégtelenség és krónikus vesebetegség. A kínai, észak-amerikai és olaszországi adatok arra utalnak, hogy a megfertôzôdött betegekben a hypertonia és a diabetes – és Észak-Amerikában a kóros obesitas – valójában csak tükrözik az adott populációban ezen betegségek prevalenciáját. A társbetegségek (coronariabetegség, stroke, szívelégtelenség, ritmuszavar, krónikus vesebetegség) jelenléte – többváltozós logisztikus regressziós elemzések alapján – szignifikánsan nagyobb kockázatot jelent a súlyos esetek, illetve a halálozás kialakulása vonatkozásában. Az utóbbi idôben megjelent elemzések erôs bizonyítékokat szolgáltattak arra, hogy az ACEI/ARB kezelés nem jelent nagyobb kockázatot a fertôzés lefolyása, illetve kimenetele szempontjából. Adásukra hypertoniában, társbetegségekben folyamatosan szükség van szervprotektív és a betegségek progresszióját lassító hatásuk miatt.

Az életkor előrehaladtával az emelkedett izolált szisztolés nyomás a leggyakoribb és a legnagyobb szív- és érrendszeri kockázati té­nyező. A hypertonia prevalenciája az életkorral nö­vekszik, és 70 év felett meghaladja a 60%-ot. Az időskori hypertonia megfelelő kezelése még nagyon idős korban (>80 év) is növeli a várható élettartamot és csökkenti a cardiovascularis események kockázatát. A 65 évnél idő­sebbekben a kezelés során a vérnyomás cél­tartománya 130-139/70-80 Hgmm, ha a beteg a ke­zelést jól tűri. Az esendő, gyengébb állapotú idős betegekben a szisztolés célvérnyomás <150 Hgmm lehet. Gyakori a fe­hér­kö­peny-hypertonia, nő a nondipperek ará­nya, gyakoribb az autonóm idegrendszeri regulációs zavar, az or­to­szta­tikus vér­nyo­más­csök­kenés. Csök­kent mér­vű vagy már beszűkült a vesefunkció, romló kognitív funkció miatt gyak­ran ki­sebb fokú a beteg terápiás együtt­működése. A cél­zott élet­mód-változtatás vér­nyomást csök­kentő ha­tása megegyező lehet a gyógyszeres monoterápiával, a fő hátránya az idővel csök­kenő adherencia (terápiahűség), melynek le­küzdéséhez a megfelelő orvos-beteg kapcsolat nélkülözhetetlen. Az elsőként vá­lasztandó szerek között időskori hyper­to­niá­ban az angiotenzinkonvertálóenzim-gátlók (ACE-gátlók), az angiotenzinreceptor-blokkolók (ARB), a hosszú hatású kal­cium­csa­torna-blokkolók és a tiazid, tia­zid­­szerű diu­re­­ti­ku­mok szerepelnek. A β-blok­kolókat ak­kor vá­lasszuk az időskori hypertonia kezelésében, ha egyéb indikációjuk is van (koszorúér-betegség, szívelégtelenség, arrhyt­hmiák). A hypertoniás betegek több mint 70%-ában kombinációs kezelést kell al­kalmaznunk a célvérnyomás elérésére. Hasz­­náljuk ki a fix dózisú kombináció nyújtotta előnyöket, mellyel a com­p­liance javítása lehetséges, hogy a ke­ze­lést optimalizálhassuk.

HÁTTÉR - Számos olyan nemzetközi adat áll rendelkezésre, amely a cardiovascularis betegség és a csontdenzitás, osteoporosis, illetve osteopenia közötti kapcsolatot igazolja. Lehetséges, hogy a csontformációban- csontremodellingben, valamint az érfalban is lejátszódó kalcifikációban közös patogenetikai tényezők (adipocitokinek, inflammatorikus folyamatok) játszanak szerepet. Célunk e kapcsolat vizsgálata volt magyar betegek körében. BETEGEK, MÓDSZEREK - 82 beteget vizsgáltunk (49 férfi és 33 nő). A betegek elektív koronarográfiát követően egy hónapon belül DEXA-mérésen és éhomi vérvételen estek át, amelynek során a teljes anyagcsereprofil mérése megtörtént. A coronariastátust a Gensini-score-ral jellemeztük. EREDMÉNYEK - A femurnyak T-score-értékei szignifikáns csökkenést mutattak a coronariabetegek csoportjában (akiknek legalább egy szignifikáns stenosisuk volt) a nem coronariabetegek csoportjához képest (akiknek nem volt szignifikáns stenosisuk) (-0,22 vs. -0,85, p<0,05), amennyiben a két nemet együtt vizsgáltuk. Nőkben a lumbalis BMD szignifikáns pozitív (r=+0,37, p=0,03), az adiponektin- és a HDLkoleszterin- szint szignifikáns negatív korrelációt mutatott a Gensini-score-ral (r=-0,311, p=0,04, és r=-0,38, p=0,03). Az inzulinrezisztenciát jellemző HOMA-index, de a konvencionális lipidés lipoprotein-rizikófaktorok többsége sem mutatott összefüggést a koszorúér-betegség súlyossági fokával. KÖVETKEZTETÉS - Eredményeink alapján a femur- és lumbalis régiók kapcsolata a coronariabetegséggel ellentétes természetű, valószínűleg a két régió szabályozásának különböző mechanizmusával magyarázható. Az adiponektinnek vélhetőleg fontos szerepe van e kapcsolat szabályozásában, amely az inzulinrezisztenciától független.

Összességében az látható, hogy az emberiség talán eddigi legnagyobb kihívása előtt áll; kialakított gazdasági és társadalmi mechanizmusainak tudatos reformjára van szükség. Egyfajta szenvedélyes önreflexióra, dedogmatizálásra. Ehhez az eddigi történetének és saját magának mélyebb és átfogóbb megértésére van szükség. Sejtésem szerint 2073 békés karácsonya felé a széles értelemben vett spiritualitás értékein keresztül vezet az út.