A tethered cord (kipányvázott gerincvelő) szindrómát a conus medullaris patológiás kihúzottsága és a lumbosacralis gerincvelői szegmentumok progresszív működészavara jellemzi. Az embrionális élet 3–4. hetében bekövetkező ektodermális fejlődési zavarok eltérő módon, de azonos patomechanizmussal hozzák létre a tünetegyüttest. A kórkép a lumbosacralis idegi működések különböző összetételű, kiterjedésű és súlyosságú zavaraiból áll. Felnőttkori fellépte igen ritka. Az MRI vizsgálat alapvetően szükséges a patoanatómiai diagnózishoz. A műtét célja a progresszió megállítása és a még reverzibilis tünetek javítása. Hat esetünket és az irodalom adatait ismertetve tekintjük át a felnőttkori szindróma jellegzetességeit, a műtét indikációit és eredményeit.

A traumás gerincvelőkárosodottak hosszútávú, komplex ellátásában az egyik igen fontos első, időben rövid, de meghatározó jelentőségű lépés az akut intézeti ellátás. A primer műtéti megoldás módját mindig a rehabilitációs kezelés szempontjainak figyelembevételével kell megválasztani, s biztosítani kell az akut műtét elvégzésének feltételeit az első 6-8 óra folyamán. Az elmúlt két évtized hazai tapasztalatai alapján a gerincvelősérültek ellátási problémái pénzhiányra, érdektelenségre, tájékozatlanságra, koncepció és szervezettségi hiányra voltak visszavezethetők. Jelenleg sincs olyan elfogadott, átfogó elvek alapján működő, gerincsérülteket ellátó központ, amely ezen sérültek ellátását a primer kezeléstől a rehabilitáció végéig biztosítaná. Szervezésileg egymástól független intézményekben történik az akut sebészi vagy konzervatív ellátás és a rehabilitációs kezelés. Az utóbbi években ugyan lényeges fejlődés tapasztalható a primer gerincsebészeti ellátásban (sajnos, ez nem mondható el a rehabilitáció hazai helyzetéről), de további fontos igény még az, hogy az akut ellátás mindig rehabilitációs szemléletű legyen. Ameddig nincsenek meg az anyagi feltételek az akut ellátást és a rehabilitációt egyaránt végző gerinc-centrumok létrehozásához, a gerincvelősérültek ellátásában résztvevő különböző szakemberek egységes rehabilitációs szemléletének kialakítása a legfőbb feladatunk.

1987-től kezdődően 30 rheumatoid arthritises craniocervicalis instabilitású beteget vizsgáltunk és operáltunk. Ezen beteganyag elemzését fontosnak tartjuk, mert a kórkép különböző fázisában végrehajtott műtétek indikációi ismereteink szerint nem kellően tisztázottak. Az atlantoaxialis instabilitások a kezdeti szakaszban, még a súlyosabb neurológiai tünetek megjelenése előtt, relatíve kis műtéti megterheléssel járó dorsalis craniocervicalis stabilizálással megoldhatók, míg az előrehaladott instabilitások véleményünk szerint csak kombinált műtéttel kezelhetők eredményesen. A szakirodalommal összhangban hangsúlyoznunk. kell a korai pontos diagnózis és a preventív idegsebészeti szempontok fontosságát. 20 esetben kényszerültünk kombinált műtétet végezni, és csak 10 esetben bizonyult elégségesnek az egyszerű hátsó fixálás, mely jól mutatja, hogy hozzánk. a súlyosabb állapotú betegek kerültek nagyobb arányban. Új diagnosztikus jelet (,,szellem-tumor") figyeltünk meg a betegség lefolyása során.

A szerzők a DOTE Traumatológiai Tanszékén 1988–1991 között konzervatívan kezelt, 136 alsó háti, ágyéki kompressziós csigolyatörött beteg utánvizsgálatát végezték el. 63 esetben (46,3%) gipszkorzettel, 73 alkalommal (53,7%) a módosított Magnus módszer szerint látták el a betegeiket. Vizsgálták a kétféle kezelési mód alkalmazhatóságát, eredményességét. A korzett felhelyezésének általános feltételekent Böhler (3) javallata alapján nőknél az 55, férfiaknál a 60 éves korhatárt, a megfelelő testalkatot és általános állapotot fogadták el azokban az esetekben, amikor a kompresszió mértéke a 10 fokot meghaladta. Á funkcionálisan kezelt sérültek 47,9%-a, a korzettel ellátottak 47,6%-a jó, 31,5%-a, illetve 46,0%-a kielégítő eredménnyel gyógyult. Míg az előbbi csoportban 17,8%-ban, addig az utóbbiban csupán 6,4%-ban fordult elő tartós fájdalom, rossz sanatio. A szerzők megállapítják, hogy bár az anatómiai repozíciós helyzetet tartósan megtartani nem tudták, nagyfokú - 10–15 fokot meghaladó - kompresszió esetén célszerű a gipszkorzettet felhelyezni. A deformitás csökkenésével jelentősen mérséklődnek a szubjektív panaszok is. Kis kompresszió esetén korai funkcionális kezelést javasolnak, fektetést csak a fájdalom megszűnéséig tartanak indokoltnak. A két módszert megfelelő feltételek mellett alkalmazva egymást kiegészítő, egyenértékű eljárásnak tartják.

A lumbalis kisízületek kóros elváltozásai szerepet játszhatnak a krónikus derékfájdalmak kialakulásában. A kórtörténet gondos elemzése, a klinikai és paraklinikai vizsgálatok alapján feltételezhető bizonyos esetekben, hogy a kisízületi instabilitás áll a krónikus fájdalom szindróma hátterében. A jól körülhatárolható tünettan, a képerősítő ellenőrzése mellett végzett intra és periarticularis blokádok, valamint a ,,twist-pozícióban" végzett CT vizsgálat igazolhatja ezt a feltevést. A szerzők 20 eset kapcsán számolnak be korai eredményeikről.