A betegségek eredetének felkutatása során gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni a környezetünkről. A belélegzett levegő, az elfogyasztott ivóvíz és élelmiszer, a bőrrel érintkező anyagok mindmind hatást gyakorolnak az emberi szervezetre. A fémek mindennapjaink nélkülözhetetlen részét képezik. Bányászatuk, feldolgozásuk és felhasználásuk folyamatos fémterhelést okoz és sokféleképpen fejtik ki hatásukat a szervezetre. Számos fém nélkülözhetetlen a homeosztázis fenntartásához, azonban a túlzott, illetve a káros fémek bevitele egészségkárosodáshoz, többek között daganat kialakulásához is vezethet. A fémek tumorkeltő hatásaikat több támadásponton keresztül fejtik ki. Helyettesítik egymást például a különböző transzportfolyamatok során és a fehérjék szerkezetében, oxidatív stresszt alakítanak ki, továbbá hajlamosak kötődni a DNS-hez, károsítva azt. Megfelelő alkalmazásuk esetén a fémvegyületek proapoptotikus hatása kerül előtérbe, így a daganatterápia eszközévé váltak. Napjainkban is széles körben alkalmazzák a platina(II)- vegyületeket kemoterápiás szerként, valamint számos kutatás irányul újabb, ideális terápiás és mellékhatásprofi llal rendelkező fémvegyületek felderítésére. Az összefoglaló közlemény célja felhívni a figyelmet a fémekben rejlő veszélyforrásokra, továbbá bemutatni változatos felhasználási lehetőségeiket a daganatterápia és a diagnosztika területén napjainkban és a jövőben.

A DNS jelentőségének megismerését követően évtizedekig a fehérjét kódoló szakaszainak mind részletesebb feltárása állt a kutatások középpontjában, miközben a genom jelentős részét, több mint 98%-át kitevő, nem kódoló DNSszekvenciákat evolúciós maradványnak, vagyis feleslegesnek tartották (junk DNA: hulladék- DNS). Napjainkban azonban a rövid láncú, fehérjét nem kódoló RNS-ek népes családjai, mint az siRNS, a mikro-RNS, a rasiRNS és piRNS, forradalmasítják a génszabályozásról alkotott ismereteinket. Az összefoglaló célja a rövid láncú RNS-ek bemutatása, keletkezésük és funkciójuk ismertetése. Részletesebben foglalkozunk az újonnan felfedezett, 21-24 nukleotid mérettartományba eső RNS-molekulákkal, a mikro-RNSekkel, amelyek a megfelelő hírvivő RNS célpontmennyiségének szabályozásában működnek közre. A mikro-RNS-eket kódoló gének gyakran lokalizálódnak a genom olyan fragilis szakaszaira, amelyeknek érintettségét korábban számos daganattal kapcsolatban leírták. Így aztán nem meglepő, hogy a megváltozott mikro- RNS-mintázat és a daganatok kapcsolatának vizsgálata a felfedezést követő rövid idő alatt a kutatások fókuszába került.

A daganatokkal való küzdelem napjainkban az emberiség egyik legnagyobb kihívása. Máig nem teljes az egyetértés azonban abban a tekintetben, hogy ez a betegség modern, civilizációs megbetegedésnek tekinthető-e, vagy pedig az emberiséget ősidőktől sújtó probléma. A kérdésre az írásos források és a paleopatológiai kutatások eredményei együtt adhatnak választ. A tanulmány a daganatok „sorsát” mutatja be történeti források, szakirodalmi adatok és saját kutatási eredmények alapján. A korai források arról tanúskodnak, hogy a daganat már az ókorban is ismert betegség volt. Az ősi állati és emberi fosszíliák paleopatológiai vizsgálati eredményei azt mutatják, hogy a rosszindulatú csontdaganatok, ha nagyon alacsony gyakorisággal is, de jelen voltak már az ősi állatoknál és az emberelődöknél is. Az előkerült fosszilis leletek számának növekedésével, és a modern diagnosztikai eszközök alkalmazásával a felismert és szakirodalomban közzétett esetek száma egyre gyarapodik. A rosszindulatú csontdaganatok történeti kori megjelenési formáira és gyakoriságuk változásaira fókuszáló átfogó magyarországi paleoonkológiai vizsgálatsorozatunk 11 000, az újkőkortól a késő középkorig terjedő időszakra tehető csontvázlelet elemzésén alapult. A makromorfológiai analízisen túl modern képalkotó és szövettani módszereket alkalmazó komplex vizsgálat 39 esetben azonosította a csontokon nyomot hagyó rosszindulatú daganatok valamely formáját. Malignus csontdaganatok valamennyi vizsgált régészeti periódusban előfordultak, és megjelenési formájukban nem volt kimutatható lényegi különbség a különböző történeti korok között.

A felületesen elhelyezkedő daganatok standard elektrokemoterápiával (ECT) történő kezelésének gyakorisága az elmúlt évtizedben jelentősen emelkedett, és indikációja a bőrdaganatoktól a lokálisan előrehaladott, vagy metasztatikus tumorokig terjed. Az eljárás kevés mellékhatása, különféle szövettani típusokban igazolódott hatásossága és ismételhetősége miatt az egyéb lokális tumorablatiós módszerek megbízható alternatívájává tette. Az ECT a reverzibilis elektroporáció fi zikai jelenségén alapul, amelynek során nagy energiájú elektromos impulzusok hatására a sejtek membránja átmenetileg áteresztővé válik olyan kemoterapeutikumok számára, amelyek egyébként csak kismértékben jutnának a sejtbe, és így megnövekszik a citotoxikus hatásuk. A beavatkozás jelenleg elfogadott indikációit képezik a superfi cialis melanoma és emlőrák-metasztázisok, bőrfelszíni fej-nyak táji tumorok, primer és recidív nem melanoma bőrrákok, Kaposi-sarcoma, és jól megválasztott esetekben nyálkahártyán lévő orr-garat tumorok. Az újabb kezelési területek a visceralis és hematológiai tumorok bőrmetasztázisai, vulvacarcinoma, bizonyos jóindulatú bőr elváltozások és az ECT immunterápiákkal való kombinációja. A technikai fejlesztéseknek köszönhetően a változtatható geometriájú hosszú elektródákkal az ECT új indikációi a mélyen ülő daganatok, beleértve a máj-, pancreas-, prostatatumorokat és csontmetasztázisokat. Ebben az összefoglalóban áttekintjük az eljárás jelenlegi helyzetét az alapelvektől a közelmúltban frissített kezelési protokollon át a kutatási fázisban lévő vizsgálatokig, és szövettani típusonként beszámolunk az ECT hatásosságáról.

A vénás thromboembolia (VTE) kialakulása gyakori és súlyos komplikáció a daganatos betegségek esetén. A mélyvénás thrombosis és a pulmonalis embolia a második leggyakoribb halálok a daganatos betegekben. A daganatos betegek fokozott VTE-kockázatáért mind a daganattal, mind az onkológiai kezeléssel összefüggő tényezők felelnek, amelyekhez a beteg általános állapotából, társbetegségeiből adódó további rizikótényezők is társulnak. A kemoterápiás kezelés a VTE egyik legfontosabb kockázati faktora, amely 6,5-szeresére emeli a VTE gyakoriságát. Összefoglaló dolgozatomban áttekintem a VTE megelőzésével és kezelésével kapcsolatos jelenlegi irányelveket. A hospitalizált, aktív daganatos betegeknek nagyobb a VTE-kockázata, ezért minden esetben thrombosisprofi laxis javasolt. Az ambuláns, járóbeteg-ellátás keretei között onkológiai kezelésben részesülő betegeknél csak magas kockázat (Khorana-érték ≥ 3) esetén indokolt profi laxis. A daganatos betegség során a rizikótényezők változhatnak, a pontértéket folyamatosan revideálni kell, és szükség esetén a profi laktikus kezelést változtatni. Mind az elsődleges, mind a másodlagos profi laxis és kezelés során az ajánlott szer az LMWH. A direkt orális antikoagulánsok (DOAC) alkalmazásához további klinikai vizsgálatokra van szükség indikációs körük pontos meghatározásához.