Célkitűzés - Az EEG mint indikátor alkalmas a Parkinsonbetegség kórélettani folyamatainak vizsgálatára. A mozgást követő β-szinkronizáció a mozgató kéreg felett regisztrálható fiziológiás jelenség, amely Parkinson-kórban megváltozik. A tremordomináns Parkinson-betegség klinikai, anatómiai és biokémiai szempontból elkülöníthető variánsnak látszik. A szerzők a tremor és a mozgást kísérő β-szinkronizáció összefüggését vizsgálták tremordomináns Parkinson-kórban szenvedő betegek esetében. Módszerek - Saját elhatározásból végzett mozgás során regisztrálták az EEG-t, valamint mérték a mozgás végrehajtásához szükséges időt, és meghatározták a mozgást kísérő β-szinkronizáció mértékét. Eredmények - A tremordomináns Parkinson-kóros betegek mozgásának időtartama szignifikánsan hosszabb volt, mint az egészséges kontrolloké (0,49±0,170 s, 0,35±0,087 s, p=0,013, Mann-Whitney-próba). Az egészséges csoportban a jobb- és balkezes mozgás időtartama között nem volt különbség (0,36±0,078 s, 0,34±0,099 s, p=0,207, Wilcoxon-próba), míg a Parkinson- betegek bal kézzel végzett mozgásának időtartama - a tremor oldaliságától függetlenül - hosszabb volt, mint a jobb kézzel végzett mozgásé (0,52±0,195 s, 0,46± 0,148 s, p=0,049, Wilcoxon-próba). Egészségeseknél a bal és a jobb kézzel végzett mozgást követően a mozgást kísérő β-szinkronizáció a mozgással ellenkező oldalon oldalkülönbség nélkül jelent meg (108,1±68,21%, 92,1±23,43%, p=0,78 Wilcoxon-próba). Parkinsonos betegeknél a tremoros kézzel ellenkező oldali centrális régió felett a β-szinkronizáció szignifikánsan kisebb volt, mint a nem remegő kézzel végzett mozgás után (36,9±47,79%, 104,7±91,42%, p=0,012, Wilcoxon-teszt). Parkinson-betegeknél a mozgást kísérő β-szinkronizáció maximuma a premotoros régió fölé helyeződik át. Következtetések - Tremordomináns Parkinson-betegeknél a mozgást kísérő β-szinkronizáció contralateralis csökkenése a tremorral és nem a bradykinesissel függ össze. A β-szinkronizáció vizsgálata a tremordomináns Parkinson- kór patomechanizmusának megértését segítheti.

Ez év februárjában meghívást kaptam az Amerikai Neuroophthalmologiai Társaság (NANOS) éves kongresszusára, amit a Denvertõl (Colorado állam) 70 mérföldre lévõ Copper Mountainben, az amerikai síelõk kedvelt téli pihenõhelyén rendeztek meg.

A transduralis gerincvelői herniatio az első leírásától kezdve rendkívül ritkának gondolt kórkép volt. Eredete szerint lehet iatrogén és traumás, de az esetek mintegy harmadában a kórok ismeretlen. Ilyenkor a feltételezések szerint veleszületett duralis defektus lehet a háttérben. Az anamnézisben ugyanis rendszerint nincs a defektus keletkezését magyarázó ok. A háti gerincszakaszon az anomália megjelenési formája igen félrevezető lehet, bár rendkívül jellegzetes, így ismerete fontos. A kórkép progresszív Brown-Sequard-szindrómát okoz. Sebészi beavatkozással, a dura defektusának megszüntetésével nemcsak a neurológiai deficit progresszióját lehet megakadályozni, de a tünetek visszafejlődését, és jelentős javulást is el lehet érni.

Bevezetés - Az aortadissectio leggyakoribb szövődménye a cardiovascularis rendszer károsodása, amelyet a gyakoriság csökkenő sorrendjében követ az idegrendszer károsodása. Ez utóbbi általában korán kialakul, és az aortadissectio ezáltal neurológiai megbetegedés klinikai képében nyilvánulhat meg. A tanulmány célja az aortadissectio neurológiai tünetei gyakoriságának és megoszlásának meghatározása, a klinikopatológiai jellemzők és tanulságok feltárása, valamint összefüggés keresése a tünetek patológiai alapjai és a kórházi halálozás között. Betegek és módszerek - A szerzők 29,5 évet felölelő anyagukban 95 betegnél 98 aortadissectiót észleltek. A betegség becsült gyakorisága: 3,0/100 000 lakos/év. Eredmények - Kilencvenkét beteg meghalt, a sectiók száma 90. A 95 beteg közül 20 (21%) a kórházi felvétel előtt meghalt. A 75 kórházba felvett beteg közül 30-nak (a felvettek 40%- ának) volt neurológiai tünete. Huszonnégy betegnél cerebralis, kettőnél spinalis, négynél pedig perifériás tünetek voltak jelen. Az aortadissectio kórisméjét a hospitalizált 75 beteg közül csupán 22-nél (29%) állították fel. A nem kórismézett betegek csak tüneti kezelésben részesültek. A kórházba felvettek közül a felvétel utáni átlagos túlélési idő az aortaív ágait nem érintő proximalis dissectio esetében (21) 48,5 óra (tartomány: 2-160 óra), az aortaív ágai sérülésével járó, ugyanilyen típusú 23 esetben pedig 22,2 óra (tartomány: 1/4-96 óra) volt. A különbség szignifikáns (p=0,015). Az aortaívág-sérült 23 beteg közül 20-nál észleltek neurológiai tüneteket. Ezek az adatok összhangban vannak azzal a régi megfigyeléssel, amely szerint a neurológiai tüneteket okozó, tehát aortaívág-sérüléssel járó aortadissectio kórjóslata nagyon rossz. Következtetés - Fontos, hogy minél hamarabb felvetődjön az aortadissectio diagnózisa, hogy a beteg a végleges kórisme és terápia céljából még időben szívsebészeti központba kerüljön.