A szerzők a hagyományos EEG korlátaiból kiindulva áttekintik az eseményfüggő EEG-vizsgálatok módszereit és klinikai jelentőségét. A módszertani eltérések szerint megkülönböztetik a feladathelyzetben vagy a feladat előtt és után felvett EEG-tevékenység spektrális elemzésével történő vizsgálatokat, valamint az agyi kiváltottválasztechnikán alapuló ingervezérelt méréseket. Az előbbiekkel kapcsolatosan a klinikai közlemények legfontosabb eredményeit egyes betegségcsoportok (Alzheimer-kór, epilepszia, szkizofrénia, Parkinson-kór, dyslexia, depresszió) szerint összegzik. A stimulusvezérelt eseményfüggő EEG-jelenségekkel (P300, kognitív potenciál) kapcsolatos irodalommal részletesebben foglalkoznak. Az utóbbi évek publikációiból kiemelt 224 humán tudományos közlemény tájékozódó metaanalízisét végzik el. Ennek során bemutatják, hogy a módszert milyen tudományterületeken és milyen gyakorisággal alkalmazták. Ezt követően a 83 klinikai kutatás eredményeit foglalják össze. Kitérnek arra, hogy mely eseményfüggő EEG-mérést milyen gyakran alkalmaztak, és mely agyi hullámösszetevőket és milyen paramétereket értékeltek. Végül ismét betegségcsoportok szerint (szkizofrénia, magatartászavarok, traumás károsodások, enuresis nocturna, depresszió, memóriazavar és dementia, gyermekkori részképességzavarok, gyógyszerhatás) összefoglalják a módszer használatával nyert eredményeket. Dolgozatukat a módszer lehetséges perspektíváinak és jelenlegi korlátainak bemutatásával zárják.

A szerző a szakirodalmi adatok áttekintése és saját tapasztalata alapján foglalja össze a kiváltottválaszmódszerek (vizuális, szomatoszenzoros és agytörzsi kiváltott válasz, mágneses ingerléssel kiváltott motoros válasz) utóbbi időben kijelölt szerepét és helyét a gyakoribb neurológiai kórképekben (sclerosis multiplex, cerebrovascularis betegségek, kóma, epilepszia, migrén, degeneratív betegségek). Míg a korábbi évtizedekben a lokális diagnosztikában alkalmazták leggyakrabban, addig napjainkban a neuroradiológia széles körű elterjedése óta szerepe elsősorban a kórfolyamat súlyosságának, kiterjedtségének megítélésében és különösen a hosszmetszeti követésben van. A diagnosztikai fázisban szerepe háttérbe szorult. Sclerosis multiplexes betegeknél a kiváltottválasz-eltérések a klinikai adatokkal jobban korrelálnak, mint a képalkotó MR-vizsgálatok adataival. A módszer alkalmas a terápiás hatás követésére is. A szerző több eset bemutatásával demonstrálja a kiváltottválasz-vizsgálatok jelentőségét.

A szerzők áttekintik az elektroencefalográfia (EEG-) szinkronizáció formáit, különös tekintettel az előidézett és a felerősített ritmusok jellegzetességeire. Szakirodalmi példák segítségével mutatják be az egyes EEGfrekvenciasávok kognitív folyamatokban betöltött, feltételezett szerepét. Mérlegelik a lineáris és nemlineáris elektrofiziológiai komplexitás, valamint a szinkronizáció összefüggéseit, kitérve az ómega-komplexitás és a szinkronizációs valószínűség módszerekre. Vizsgálatukban összeadási és kivonási feladatok végzése alatt elvezetett EEG-t elemeztek a fenti eljárásokkal. Megállapították, hogy az összeadási feladat során frontálisan a théta-tartomány növekedése tapasztalható, amely a munkamemória aktivációjának a következménye lehet. A szinkronizációs valószínűség skalpeloszlását térképezéssel elemezve szintén az összeadási feladatban tapasztaltak nagyobb, frontálisan és a bal parietotemporalis területen megfigyelhető szinkronizációnövekedést. A kognitív teljesítmények vizsgálata során a lineáris és a nemlineáris szinkronizáció mérése alkalmas a regionális és a feladatfüggő jellegzetességek feltárására.

A referáló közlemény az elektromiográfiának a klinikai diagnosztikában játszott szerepével foglalkozik. A szerző az elektromiográfia fejlődésének történeti áttekintése mellett összefoglalja a legfontosabb elektromiográfiás módszereket. A modern kvantitív EMG-módszerek szenzitív és pontos vizsgálóeljárások, amelyek hasznos információval segítik a különböző neurológiai megbetegedések, elsősorban a neuromuscularis betegségek diagnosztikáját. Az EMG-vizsgálatok a jól megválasztott és helyesen kivitelezett módszerek alkalmazása, az értékelés szabályainak pontos betartása mellett nyújthatnak hasznos információkat a klinikus számára.

Az idegvezetési vizsgálatok jelentik az egyik pillérét a neuromuscularis betegségek kivizsgálására alkalmazott neurofiziológiai módszereknek. A vizsgálat funkcionális jellegű adatokat szolgáltat a perifériás idegekről. A klinikusnak ismernie kell a vizsgálat biológiai és technikai alapjait ahhoz, hogy tisztában legyen a vezetési sebesség mérésének helyével a diagnosztikában. Az idegrostok egyik jellegzetes tulajdonsága az elektromos vezetőképességük. Ez a vezetőképesség kóros esetben megváltozik, ezért neuromuscularis betegség gyanúja esetén fontosak lehetnek a beteg idegvezetési adatai. Az idegrostok mentén terjedő elektromos aktivitás speciális technikával és készülékekkel regisztrálható. A vizsgálathoz szükség van egy elektromos ingerlőre, egy kiváló minőségű erősítőre, egy számítógépre és különböző kiegészítőkre. A vizsgálatok általában felületi ingerlő- és regisztrálóelektródokkal történnek. Szupramaximális erősségű ingerrel ingerületbe kerül valamennyi, a perifériás ideget alkotó idegrost, és a szummációs válasz egy bipoláris felületi elektród segítségével regisztrálásra kerül. Technikai okok miatt a mozgató- és az érzőideg vezetési sebességének mérése bizonyos mértékig különbözik, de az alapok hasonlóak. Értékelni kell a kiváltott válaszok számos paraméterét, latenciáját, amplitúdóját, területét, alakját. Ezeket az adatokat számos biológiai (kor, nem, testmagasság stb.), fizikai (például végtaghőmérséklet) és technikai tényező befolyásolja. A kapott adatokat normálértékekkel kell összevetni. A vezetési sebesség mérésének eredménye segít megkülönböztetni a normális és a kóros idegműködést. Alapjában véve két patológiás eltérés lehetséges: az axonalis károsodás és a demyelinisatio. Az axonalis károsodást a viszonylag megtartott vezetési sebesség és a normálisnál alacsonyabb amplitúdójú potenciálok jellemzik. Ennek szinte ellentéte a demyelinisatio, amelyre a megnyúlt latenciák, a meglassult vezetési sebességek és a viszonylag megtartott méretű potenciálok a jellemzőek. A módszer segít a két forma elkülönítésében. A vezetési sebesség mérése során észlelt eltérések bizonyos fokig alkalmasak a betegség súlyosságának megítélésére. Az ismételt vizsgálatok lehetővé teszik a kórképek kvantitatív követését. Az alábbiakban az anatómiai, az élettani, a patológiai és a technikai részletek kerülnek ismertetésre. A szerző összefoglalja az egyes kórképek neurográfiás jellegzetességeit.