A perzisztáló trigeminalis artéria az átlagpopulációban viszonylag gyakran előforduló intracranialis érfejlődési rendellenességnek számít, amelynek kimutatásában régebben a carotisangiográfia, majd a CT- és a DSA-, napjainkban pedig az MR- és az MRA-vizsgálatok állnak rendelkezésre. Az elváltozás kimutatásának hármas gyakorlati jelentősége van, részben a társuló hypophysisadenomák biztonságos műtéti megoldásában, részben a csatlakozó aneurysmák lokalizálásában és ellátásában áll, részben hormonális eltérések magyarázatául szolgálhat. A szerzők egy beteg esetbemutatásával az utóbbi lehetőséget támasztják alá.

Az örökletes spinocerebellaris ataxiák klinikai diagnózisa az egymással átfedésben lévő fenotípusok miatt nehéz. A szerzők röviden áttekintik a differenciáldiagnosztikai szempontból fontos örökletes ataxiával járó tünetegyütteseket, részletesebben tárgyalva a leggyakrabban előfordulót, a Friedreich-ataxiát. Ismertetik Friedreich-ataxiás betegük kórtörténetét, akinél a genetikai vizsgálattal is alátámasztott diagnózist a tünetek több mint tízéves fennállása után állapították meg, számos hospitalizációt és téves diagnózisalkotást követően. A helyes diagnózis a Geoffroy-, illetve Harding-féle kritériumok és a génmutáció kimutatása alapján állítható fel.

Noha az elektrosokk-kezelés (ECT) indikációját képező pszichiátriai kórállapotok epilepsziás betegeknél is előfordulnak, epilepsziában alkalmazásának szakirodalma szegényes. Ez a feltűnő hiányosság annál is meglepőbb, mivel az utóbbi években a kezelés bizonyos fokú antikonvulzív hatását is igazolták. A szerzők esettanulmányukban tisztázatlan elektroklinikai szindrómával rendelkező epilepsziás betegük többéves követését mutatják be. Antiepileptikus kezeléssel kontrollálhatónak látszó epilepsziája mellett progresszív jellegű, agitációval, agresszív magatartással járó schizophreniform pszichózis alakult ki. Az ismételt pszichotikus dekompenzációkat és az antipszichotikumok relatív hatástalanságát figyelembe véve elektrosokk-kezelést alkalmaztak. A kezelést követően spontán rohamsorozat alakult ki. Ezt követően az eddigi leghoszszabb tünetmentes egyensúlyi állapotot észlelték. Az irodalmi adatok és saját tapasztalat alapján feltételezhető, hogy az aktív interictalis fókusszal járó epilepszia jelenléte nem feltétlenül kontraindikálja az elektrosokkkezelést, ha azt a pszichopatológiai kép szükségessé teszi. Figyelembe véve az agresszív vagy pszichotikus állapotokkal együtt járó epileptogén hatásokat (például alvásdepriváció), a klasszikus neuroleptikumok epileptogén rizikóját, valamint az elektrosokk-kezelés antikonvulzív potenciálját, az epilepsziát kísérő súlyos pszichiátriai szövődmények esetén szóba jön, hogy gyakrabban lehetne alkalmazni az elektrosokk-kezelést. Az aktuálisan érvényes indikációs körébe - kórformától függetlenül - beletartoznak azok a pszichiátriai kórképek, amelyeknél a páciens egyéb módszerekkel befolyásolhatatlan violenciát mutat. Bár az epilepsziás betegeknél a violens viselkedés a pszichopatológiai tünetek egyike lehet - ritka az irodalmi közlés az ilyen esetekben alkalmazott elektrosokkkezelésről.

Parkinson’s disease (PD) is associated with progressive loss of dopaminergic neurons in the substantia nigra pars compacta. It is the death of these cells which results in the dopamine depletion related symptoms of bradykinesia, rigidity and tremor. However, other brain areas also degenerate and alternative neurotransmitter systems are affected and cause features such as depression, cognitive impairment, falls and autonomic dysfunction.

Bevezetés - A gerincen végzett sebészi beavatkozások utáni perzisztáló vagy visszatérő fájdalom hátterében sokak szerint posztoperatív hegesedés áll. Jelen tanulmányban a szerzők az autológ szabad zsírlebeny és a Spongostan hab hatékonyságát hasonlították össze a lumbalis discectomiák utáni extraduralis kitapadások megelőzésére vonatkozóan. A posztoperatív állapot értékeléséhez neurológiai vizsgálatot végeztek és vizuális analóg skálát alkalmaztak. Betegek és módszerek - A vizsgálatba 174 beteget vontak be átlagosan 14,5 hónappal a műtétet követően. A műtéteknél az autológ szabad zsírlebenyt (I. csoport) és a Spongostan habot (II. csoport) véletlenszerűen váltogatva alkalmazták. Minden beteget ugyanazon sebész operálta, az eredményeket egy másik független sebész értékelte. Eredmény - Szignifikáns különbséget a két csoport között nem találtak.