A transcranialis mágneses ingerlés lehetőséget nyújt csonttal borított vagy mélyen fekvő idegrendszeri struktúrák fájdalmatlan, noninvazív ingerlésére, elektrofiziológiai vizsgálatára. A klinikai diagnosztikában a módszert elsősorban a corticospinalis pálya vizsgálatára alkalmazzák (motoros kiváltott válasz: MEP). A szerzők intézetükben négy év alatt megvizsgált betegekkel szerzett tapasztalataik összesítésével megpróbáltak rávilágítani arra, hogy melyek azok a tünetegyüttesek és betegségcsoportok, amelyekben a módszertől diagnosztikai segítség várható. A MEP-vizsgálat összességében érzékeny és megbízható módszernek bizonyult. Klinikai jelentősége leginkább akkor van, amikor a corticospinalis funkciózavarnak egyértelmű klinikai jele nincsen, a perifériás motoros károsodás ezeket elfedi és a képalkotó módszerek nem informatívak. Szubklinikus corticospinalis funkciózavar kimutatása sokszor elengedhetetlen a diagnózis felállításában, ezen belül is az irodalmi adatokkal egyetértésben sclerosis multiplexben és amyotrophiás lateralsclerosisban különös jelentőséggel bír. Ez idáig azonban a módszer kevesebb figyelmet kapott a különböző gerincvelői kórképek diagnosztikájában, valamint hisztériás paresisek esetében a corticospinalis pálya épségének igazolásában. Munkájukkal a szerzők ehhez is további adatokkal kívántak szolgálni, a módszer indikációs körét ezáltal is szélesíteni.

A Kennedy-szindróma késői kezdetű, X-kromoszómához kötött, recesszív módon öröklődő bulbaris-spinalis izomatrófia. A betegség tünetei általában csak a 4-5. életévtizedekben válnak nyilvánvalóvá: a proximalis izmok sorvadása és gyengesége, bulbaris tünetek, a vázizmokban fasciculatiók, endokrin diszfunkcióra utaló finom eltérések, mint például gynaecomastia vagy a testi satrophiája. A kórkép diagnosztikájában alapvető fontosságúak az elektrofiziológiai vizsgálatok. Az elektroneurográfia segítségével a perifériás idegekben normális vezetési viszonyokat találunk, és többnyire igazolható az érzőrostok axonalis degenerációja, amely sokszor csak igen finom, szubklinikus neurológiai eltéréseket okoz. Az elektromiográfia krónikus elülső szarvi motoneurondegenerációt jelez a vázizmokban. A kórkép molekuláris genetikai diagnosztikája 1991 óta megoldott, amikor igazolták, hogy az X-kromoszómán található androgén receptor gén 1. exonjában található CAG trinukleotid ismétlődés (repeat) kóros expanziója gyakorlatilag 100%-os gyakorisággal fordul elő ezeknél a betegeknél. Mivel a betegség progressziója igen lassú és a várható élettartamot nem befolyásolja, fontosnak tartjuk elkülöníteni több súlyosabb lefolyású, de részben hasonló klinikai tünetekkel járó betegségtől (például amyotrophiás lateralsclerosis). A Kennedy-szindróma jelenleg nem kezelhető. Tudomásunk szerint betegünk a Kennedy-szindróma első hazai publikált esete.

Az epilepsziás betegek 70-75%-nál jelentkeznek valamilyen pszichopatológiai tünetek is, amelyek sokszor negatívabban befolyásolhatják a betegek életminőségét, mint maguk a rohamok. Az egyik leggyakrabban jelentkező interictalis pszichopatológiai tünet a szorongás. A krónikus epilepszia a különféle endogén rohamgátló mechanizmusok erősödését eredményezi, amelyek pedig felelőssé tehetők az interictalis pszichopatológiai tünetek kialakulásáért. A szorongás viszont fiziológiai következményeinél fogva epileptogén hatást fejthet ki. A tanulmányban a szerzők két beteg esetének ismertetésével bemutatják az epilepszia és szorongásos zavar egymást gerjesztő önrontó körét. Krónikus epilepsziás betegek rohamszaporulata esetén az antiepileptikus farmakoterápia módosítása előtt tisztázni kell a magasabb szorongás szint jelenlétét, és amennyiben fennáll, elsődlegesen az kezelendő. A „racionális biterápia” így egy nagypotenciálú antiepileptikum és egy szorongásoldó módszer (gyógyszeres vagy pszichoterápiás) kombinációja lehet. A bemutatott esetek alapján felmerül, hogy a periictalis szorongás jelenléte az interictalis szorongás későbbi kialakulása szempontjából rizikót jelenthet. Ebben az esetben szóba jöhet preventíve (még a várható rohamállapot romlást megelőzően) szorongásoldó kezelés beépítése a terápiás repertoárba. További megfontolást és kontrollált klinikai vizsgálatot igényelne annak eldöntése, hogy ez az epileptológiai szempontból preventív szorongásoldás farmakoterápiás formában történjen-e. A szerzők véleménye szerint a krónikus antiepileptikum-szedés mellékhatásainak már amúgy is kitett betegcsoport számára kevesebb (biológiai) megterhelést jelenthetnének a strukturált pszichoterápiás eljárások. Ezen technikák objektív, a farmakoterápiával azonos hatékonyságára utaló adatok már megtalálhatók az irodalomban, azonban az epilepsziás betegek körében még igazolásra szorulnak.

Az epilepszia a második leggyakoribb neurológiai kórkép, amely a lakosság 0,5-1%-át érinti. Leggyakoribb oka az agy szerkezeti rendellenessége, az epileptogén laesio. Az MR-technikák fejlõdésével párhuzamosan egyre több adat áll rendelkezésünkre az epilepsziával társuló agyszerkezeti rendellenességekrõl.

Az Orvosi Tudományok Osztálya az „MTA doktora” címre pályázók számára az alábbi követelményeket teszi közzé.