Ideggyógyászati Szemle

Antiepileptikumok alkalmazása az epilepszia kezelésében és hatásosságuk követése

GYIMESI Csilla, BÓNÉ Beáta, TÓTH Márton, HORVÁTH Réka, KOMOLY Sámuel, JANSZKY József

2013. MÁRCIUS 30.

Ideggyógyászati Szemle - 2013;66(03-04)

Az epilepszia az egyik leggyakoribb, általában hosszan tartó kezelést igénylő neurológiai betegség. A kezelés célja a tartós rohammentes állapot a mellékhatások elkerülésével. A terápiás döntések sikerének kulcsa a beteg állapotának megismerése. Lényeges a pontos diagnózis, mivel az antiepileptikum-választást alapvetően a rohamtípus és az epilepsziaszindróma határozza meg. Az antiepileptikumok sokfélesége és bővülő palettája számos terápiás szituációban teremt lehetőséget az előnyös választásra, hiszen a széles spektrumú szerek mellett egyre több, szelektív, szindrómaspecifikus antiepileptikum áll rendelkezésre, továbbá az új szerek farmakológiai tulajdonságai megkönnyíthetik klinikai használatukat. Cikkünkben rövid összefoglalást szeretnénk adni a jelenleg hazánkban alkalmazott terápiás lehetőségekről, ajánlásokról.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Ideggyógyászati Szemle

A mély agyi stimuláció hatékonysága Parkinson-kóros betegeink kezelésében

GERTRÚD Tamás, TAKÁTS Annamária, RADICS Péter, RÓZSA Ildikó, CSIBRI Éva, RUDAS Gábor, GOLOPENCZA Péter, ENTZ László, FABÓ Dániel, ERÕSS Loránd

Bevezetés, célkitűzés - Előrehaladott Parkinson-kórban az optimális gyógyszeres kezelés mellett fennálló motoros fluktuáció és tremor nagymértékben rontja a betegek életminőségét, ezek a tünetek azonban többnyire sikeresen kezelhetők mély agyi stimulációval. A kétoldali nucleus subthalamicus stimuláció hatékonyságát vizsgáltuk Parkinsonkóros betegeink kezelésében. Módszerek - A Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikája által gondozott, az Országos Idegtudományi Intézetben 2008-2011 között műtéten átesett tíz, Parkinson-kórban szenvedő beteg adatait dolgoztuk fel. A Hoehn-Yahr-stádium szerinti beosztást, az Egységes Parkinson-kór Pontozó Skála, és a Parkinson-kórra specifikus életminőség-skála pontjainak változását, a szükséges gyógyszerek mennyiségét mértük fel a műtét előtt, majd a műtét után egy évvel. Eredmények - A betegek állapota a Hoehn-Yahr-skálán hozzávetőlegesen két stádiummal javult a műtét után, a szedett gyógyszerek levodopa ekvivalens dózisát 63,4%-kal lehetett csökkenteni (p=0,005). Az Egységes Parkinson-kór Pontozó Skála összpontszáma 70,9%-kal (p=0,005) csökkent; a levodopa 12 órás elvonásakor a mindennapi élettevékenységek végzése 57,1%-kal (p<0,01), a motoros funkciók 79,1%-kal javultak (p<0,01). A dyskinesiák időtartama 62,5%-kal (p=0,018), az akinetikus állapot időtartama 87,5%-kal (p=0,005) csökkent. A betegek életminősége 41,6%-kal (p<0,01) javult. A neuropszichológiai tesztek a verbális memória javulását mutatták ki. Következtetés - A műtétet követően a gyógyszerek levodopa ekvivalens dózisát jelentősen tudtuk csökkenteni, a motoros tünetek és a betegek életminősége nagymértékben javult. Bár a betegszámunk még kicsi, eredményeinket a betegek gondos kiválasztása, a pontos célzási technika, megfelelő programozás, beteggondozás alapozza meg.

Ideggyógyászati Szemle

Halász Péter, Bódizs Róbert: Az NREM-alvás dinamikus struktúrája

BORBÉLY Alexander

We spend four fifths of our sleep time in nonREM (NREM) sleep. The rather strange designation of this sleep state was a consequence of the fascination by rapid-eye-movement sleep (REM sleep) after its discovery in the middle of the last century.

Ideggyógyászati Szemle

Zárványtestes myositis - egy ritkán felismert betegség

DÉZSI Lívia, DANIELSSON Olof, GÁTI István, VARGA Edina, VÉCSEI László

A zárványtestes myositis az idiopathiás gyulladásos myopathiák közé sorolt izombetegség. A leggyakoribb krónikus progresszív, mozgáskorlátozottságot okozó izombetegség 50 éves kor felett. Férfiak körében gyakoribb. A betegség kialakulásában a T-sejt-mediált autoimmunitás mellett - amelyben in situ klonális expanziót mutató CD8-pozitív citotoxikus T-sejtek MHC-I-expressziót mutató nem necroticus izomrostokba vándorolnak be - degeneratív folyamatok, mint a kóros fehérjeaggregáció és a vakuólumképződés is jellemzőek. Az alsó és a felső végtagokat egyaránt érintő, aszimmetrikus, a felső végtagokban döntően distalis, az alsó végtagokban döntően proximális izomgyengeség és izomatrófia lassan alakul ki és lassan progrediál. Az alapos anamnézis sokszor már hosszú évek óta fennálló panaszokat tár fel. A klinikai megjelenés már sok esetben irányadó, a diagnózist azonban szövettani kritériumok alapján lehet felállítani. A zárványtestes myositis kezelésére nem áll rendelkezésre bizonyítékokon alapuló szakmai protokoll. A prednison, az azathioprin, a methotrexat, a cyclosporin és az IFN-β nem hoztak eredményt, és az oxandrolon sem javította a tüneteket. Az intravénás immunglobulin (IVIG) -kezelés átmeneti javulást eredményezett az izomerőben és a nyelési nehezítettségben, de a vizsgálatok eredményei összességében nem biztatóak. Egy T-sejt-ellenes monoklonális ellenanyaggal (alemtuzumab) végzett kis terjedelmű vizsgálatban hat hónapos időtartamra igazolható volt a betegség progressziójának a lassulása. Ismételt szövettani ellenőrzéssel kimutatták az izomerővesztés mértékének a csökkenését, továbbá csökkent az endomysialis gyulladás és a stresszor molekulák jelenléte is. Egy sikeres kezelésnek a betegség patomechanizmusának mindkét összetevőjére, így a gyulladásra és a degenerációra is hatásosnak kell lennie.

Ideggyógyászati Szemle

Tíz év, 600 vizsgálat - gyermekek video-EEGmonitorizálásával szerzett tapasztalataink

SIEGLER Zsuzsa, HEGYI Márta, JAKUS Rita, NEUWIRTH Magda, PARAICZ Éva, SZABÓ Léna, FOGARASI András

Bevezetés - A Bethesda Gyermekkórház Neurológiai Osztályán 2001. június 1. óta működik az egyetlen olyan magyarországi video-EEG-laboratórium, amely biztosítani tudja 0-18 éves gyermekek és serdülők többnapos folyamatos video-EEG-monitorizálását (VEM). Célkitűzés - Gyermekek video-EEG-monitorizálásával szerzett 10 éves tapasztalataink összefoglalása, a VEM helyének meghatározása a magyarországi gyermekkori epilepsziák ellátásában. Betegek és módszerek - A 2001. június 1. és 2011. május 31. között eltelt 10 évben VEM-en átesett 541 beteg 597 vizsgálatának adatait dolgoztuk fel az erről az időszakról rendelkezésre álló adatbázis, illetve a vizsgálatokról készített részletes összefoglalók alapján. Eredmények - Összesen 509 beteg volt 18 évesnél fiatalabb. A monitorizálás átlagosan 3,1 napig tartott. Összesen 477 (80%) vizsgálat során rögzítettük a habituális, illetve kérdéses jelenséget, 241 (40%) vizsgálat epilepsziasebészeti indikációval történt. A monitorizált betegek közül 74 esetben 84 epilepsziaműtétre került sor. Differenciáldiagnosztikai indikációval történt 356 (60%) vizsgálat, ebből epilepszia diagnózisához vezetett 191 (53%). Leggyakoribb a szimptómás generalizált típus volt (57). 165 vizsgálat során a kérdéses jelenség nem epilepsziás eredetű volt, illetve az epilepszia diagnózisát nem lehetett alátámasztani, illetve ki lehetett zárni. A paroxysmalis jelenségek között pszichogén eredetűeket, mozgászavarokat, alvászavarokat, viselkedészavarokat azonosítottunk. A differenciáldiagnosztikai vizsgálatoknak csak 3%-a nem nyújtott többletinformációt. Megbeszélés - Video-EEG-laboratóriumunk diagnosztikai hatékonysága megfelel a nemzetközi irodalomban szereplő adatoknak. Epilepsziasebészeti indikáción kívül VEM elvégzése javasolt, ha rohamgyanús események mellett hiányoznak az interictalis epileptiform jelek, vagy nem felelnek meg a tüneteknek, ha a terápiarezisztenciára nincs magyarázat, valamint ha nem epilepsziás eredetű paroxysmalis események gyanúja merül fel, és az anamnézis alapján ezeket nem lehet azonosítani. Szubtilis rohamok felismerésében szintén segít a VEM. A vizsgálatnak számos kiegészítő haszna van a beteggondozásban, a szülők és a kórházi ápolószemélyzet képzésében.

Ideggyógyászati Szemle

Szerkesztőségi megjegyzés

BANCZEROWSKI Péter

Az utóbbi évtizedekben általánossá vált az idegsebészetben, ezen belül a gerincsebészetben az a törekvés, hogy az operálható kórfolyamatok sebészi kezelése során mind a kórfolyamat eltávolítása alatt, mind a megközelítés, feltárás során az ép struktúrák minél nagyobb mértékben megőrizhetőek, így a másodlagos károsodások csökkenthetőek legyenek.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

Status epilepticus és kezelése - Update 2013

GYIMESI Csilla, JUHOS Vera, HORVÁTH Réka, BÓNÉ Beáta, TÓTH Márton, FOGARASI András, KOMOLY Sámuel, JANSZKY József

Tanulmányunkban összefoglaló képet adunk a status epilepticus kezelésére vonatkozó elmúlt öt évben publikált eredményekről és irányelvekről. A tudományos megfigyelések és adatgyűjtések hatására az elmúlt években módosult a status epilepticus definíciója, ellátásának szemlélete, továbbá újszerű kezelési módok is megjelentek. Az aktualizált irányelvek vezérfonalat nyújtanak a mindennapi ellátás számára. A status epilepticus vonatkozásában azonban viszonylag kisszámú véletlen besorolásos vizsgálat áll rendelkezésre, különösen az ellátás 2. és 3. lépcsője során, amely megnehezíti a legújabb módszerek beillesztését a klinikai alkalmazásba és a protokollok megújítását. A betegség jellegéből és epidemiológiájából adódóan a status epilepticus kezelése továbbra is a mindennapok egyik nagy kihívása marad a betegellátók számára. Az eredményes kezelés kulcsfontosságú momentumai: a sürgősséggel megkezdett adekvát kezelés, az antikonvulzív kezeléssel párhuzamos oki terápia, a nonkonvulzív status epilepticus korai felismerése, a „túlkezelés” és a mellékhatások kerülése.

Ideggyógyászati Szemle

Az új antiepileptikumok alkalmazásának szempontjai felnőttkori epilepsziákban

NIKL János

Az új antiepileptikumok nem változtatták meg az epilepsziák gyógyszeres kezelésének alapelveit, de több választási lehetőséget biztosítanak mind a fokális, mind a generalizált formakörökben. Nem szükségszerűen hatékonyabbak a hagyományos szereknél, de kedvezőbbek farmakokinetikai tulajdonságaik, kevesebb az interakciójuk, jobb a mellékhatásspektrumuk a terápia kezdetén és a krónikus fázisban is. Magzatkárosító hatásuk általában alacsonyabb a standard antiepileptikumokénál, bár a régi szerek közül terhességben a carbamazepin használható, az újak közül például a zonisamid kerülendő. A fenti jellemzők miatt jól használhatók antiepileptikus biterápiában, de monoterápiában is. A nemzetközi és a hazai ajánlások alapján a lamotrigin és a levetiracetam elsőként választható szer. Jobb tolerálhatóságukkal javítják a betegek együttműködését, az adott terápiához való kötődésüket. A kis teratogenitás miatt különösen alkalmasak fogamzásképes nők kezelésére. Speciális betegcsoportokban szintén eredményesen alkalmazhatók, így post-stroke, poszttraumás, agydaganatokat kísérő, valamint időskori epilepsziákban. Többnyire előnyösek azon betegekben, akiknél pszichiátriai, valamint kognitív károsítottságra utaló tünetek észlelhetők, illetve azok kockázata magas.

Ideggyógyászati Szemle

Hangulatstabilizáló antiepileptikus szerek: mire jók az epilepsziában szerzett tapasztalatok?

RAJNA Péter

A szerző a hangulatstabilizáló potenciállal rendelkező antiepileptikumok pszichiátriai alkalmazásának gyakorlatát tekinti át. Azt a kérdéskört vizsgálja, hogy a vonatkozó molekulákkal szerzett „epileptológiai” tapasztalatok hogyan ültethetők át az affektív zavarok kezelési gyakorlatába. Röviden kitér a hatásmechanizmusokban rejlő információk és a görcsgátló hatás ellentmondásosságára és esetleges jelentőségére a gyógyszerválasztás során. A szerző véleménye szerint alulbecsült a farmakokinetikai mutatók klinikai jelentősége a pszichiátriai alkalmazás során. Ezért - a szakirodalomban először - részletesen összefoglalja a hangulatstabilizáció céljából beállított antiepileptikumok szérumszintmérésének klinikai javallatát. Ezeknek a szereknek az epilepsziákban történő több évtizedes alkalmazása számos hasznosítható gyakorlati ismeretet kínál az adagolás, a gyógyszer fel-le építés, valamint a gyógyszerváltás hatékony kivitelezéséhez. Részletesen bemutatja az eddig megismert gyógyszerkölcsönhatásokat a hatástani csoport egyéb képviselőivel, illetve a leggyakoribb szokásosan alkalmazott gyógyszerekkel. Mint minden tartós kezelésnél, a hangulatstabilizációban is a beteg együttműködésének egyik legfontosabb feltétele a hiányzó vagy legalább vállalható mellékhatás-megjelenés. Ezért az összefoglalóban részletesen kitért a szerző az egyes molekulák gyakoribb, illetve „specifikus” mellékhatásaira is. A relatív terápiás potenciál fogalmának használatával hangsúlyozza, hogy a sikeres kezelés általában kompromisszum az elérhető legerősebb terápiás hatás és az elérhető leggyengébb mellékhatás párosításával. A gyógyszerelés szabályai jelentősen változhatnak egyes speciális populációkban, mint például terhességben, elhízás esetén vagy komorbid állapotokban, illetve politerápia mellett. Az antiepileptikus molekulák csoportjában önmagában is hiányosak a tapasztalatok: a hagyományos molekulák között a karbamazepinről és a valproátról, az újabbak közül a lamotriginről több és kedvezőbb adatokkal rendelkezünk, az egyéb új generációs szerek hangulatstabilizáló tulajdonságairól lényegesen kevesebbet tudunk. További alap- és klinikai kutatások szükségesek ahhoz, hogy a hangulatstabilizáló antiepileptikumok elfoglalják méltó helyüket a farmakoterápiás palettán, és a bipoláris affektív zavarok krónikus, nemegyszer élethosszig tartó kezelése során egyénre szabott, bizonyítékon alapuló, nagy relatív terápiás potenciállal rendelkező hatékony kombinációkat határozzunk meg.

Ideggyógyászati Szemle

Az epilepszia gyógyszeres kezelése

SZUPERA Zoltán

Az epilepsziák kezelésében a gyógyszeres kezelés alapvetõ, a betegek több mint kétharmadánál tartós rohammentességet biztosítanak. Az antiepileptikumok az epileptogenezis során kifejlõdött krónikus izgalmi állapotot befolyásolják. Hatásukra csökken az aberráns sejtek excitabilitasa vagy fokozódik a környezeti gátlás, ami gátolja az epilepsziás roham kialakulását (antikonvulzív hatás). Az antikonvulzív hatás valamely ioncsatorna (vagy csatornák) forgalmának közvetlen vagy közvetett befolyásolásával jön létre. Az antikonvulzív hatás tüneti és nem oki jellegű, nem gyógyítja meg a beteget. A gyógyszerválasztás alapelve a terápiás markerek keresése és az alkalmazni kívánt szer hatékonyságának ismerete. Az antiepileptikumok farmakokinetikai jellemzõi határozzák meg a gyógyszer alkalmazásának módját. A gyógyszer-interakciók több szinten megvalósulhatnak, közülük a metabolizmus változása a legjelentõsebb. Az antiepileptikumok alkalmazása során dózisfüggõ akut mellékhatásokkal, szervspecifikus krónikus interakciókkal és idioszinkráziás reakciókkal kell számolni. A kezelésnél messzemenõen figyelembe kell venni a beteg egyéni szempontjait. Az antiepileptikumoknak léteznek az epilepszián túlmutató indikációs területei is. Közülük a restless legs (nyugtalan láb) szindróma, a neuropathiás fájdalmak, a trigeminusneuralgia, az essentialis tremor, a bulimia és az affektív betegségek a legfontosabbak. Léteznek olyan egyéb gyógyszeres (kortikoszteroidok, immunglobulinok, neuroaktív szteroidok) és diétás eljárások, amelyek bizonyos szindrómákban hatékonyak. A farmakoterápia elvei folyamatosan változtak az elmúlt évtizedek alatt és ez napjainkra is érvényes. Új gyógyszerek kerülnek a klinikumba, valamint új igények és elvárások fogalmazódnak meg a kezeléssel kapcsolatban. Ezek szükségszerűen maguk után vonják a gyógyszerhasználati szokások módosítását.

Lege Artis Medicinae

Az epilepsziák gyógyszeres kezelésének korszerű szemlélete

SZUPERA Zoltán

Az elmúlt évtizedekben jelentősen változott az epilepsziás betegek gyógyszeres kezelése, és ennek kapcsán új elvárások fogalmazódtak meg. Az epilepsziák terápiájában elsődleges a gyógyszeres kezelés, s ez a betegek 60-70%-ánál hatékony. A viszonylag kedvező eredmények ellenére napjaink antiepileptikus terápiája sem nevezhető még optimálisnak. 1990 előtt csupán hat jelentős antiepileptikum állt a klinikusok rendelkezésére, míg ezt követően több mint tíz új szer került forgalomba. A régi antiepileptikumok előnye, hogy hosszú távú klinikai tapasztalatokkal rendelkezünk róluk, jól ismert a hatékonyságuk, és olcsók. Az első generációs szereknek - annak ellenére, hogy viszonylag hatékonynak tekinthetők - több hátrányos tulajdonságuk is van. Nem biztosítottak kellő hatékonyságot minden beteg részére, viszont a hosszú távú alkalmazás során számolni kellett krónikus mellékhatásokkal. A szerző összefoglalja a legújabb ismereteket a régi és az új antiepileptikumok hatásosságáról, biztonságosságáról, valamint klinikai alkalmazásáról. A kezelés során a gyógyszerválasztás fő szempontjai: a tünetek szindromatológiai besorolása, a szer hatásossága és tolerálhatósága, illetve az egyéni betegszempontok. Az első generációs szerek közül a carbamazepin, az ethosuximid, a valproát és részben a clobazam, a clonazepam ma is széles körben használatosak (a benzodiazepinkészítmények csak az adjuváns kezelésben). A fenobarbiturát, a primidon, a phenytoin és a sulthiam alkalmazása - a mellékhatások, illetve a relatív hatástalanság miatt - jelentősen háttérbe szorult. Az új antiepileptikumok elsősorban West-szindróma, Lennox- Gastaut-szindróma és az idiopathiás generalizált epilepsziák kezelése során mutatnak nagyobb hatékonyságot. A gabapentin, a lamotrigin, a levetiracetam és az oxcarbazepin farmakokinetikája kedvező, alkalmazásuk biztonságos. A felbamat, a vigabatrin és a topiramat használata fokozott figyelmet igényel a mellékhatások miatt.