Ideggyógyászati Szemle

A mikroébredések szerepe az alvás szerveződésében

HALÁSZ Péter

2006. JÚLIUS 30.

Ideggyógyászati Szemle - 2006;59(07-08)

Ez a közlemény az alvás mikrostrukturális vizsgálata három évtizedes kutatásának az eredményeiről ad számot röviden. A strassbourgi, budapesti és pármai iskola tevékenységén keresztül felvázolja azokat a munkákat, amelyek a non-REM alvásban mutatkozó mikroébredések természetének feltárását és az alvás szabályozásában játszott szerepének megismerését célozzák. A vizsgálatok során kimutatták, hogy az alvás át van szőve olyan mikroébredésekkel, amelyek tényleges felébredéssel nem járnak, de befolyásolják az alvás alakulását. Kimutatták, hogy a mikroébredések egy része eltérő a megszokott deszinkronizációs típustól, és paradox módon alvásjelenségek előhívását eredményezi. A deszinkronizációs és szinkronizációs típusú mikroébredések eloszlása az alvásban különbözik, és feltehetően más-más szerepet játszanak az alvás szabályozásában. Úgy látszik, hogy a jól ismert nagy időállandójú, az alvás ciklicitását alapvetően meghatározó agytörzsi kémiai befolyás mellett a mikroébredéseken keresztül rövidebb időállandójú, fázisos szabályozás is érvényesül az alvás szabályozásában. Ez biztosítja az alvás flexibilitását és a környezeti tényezők befolyását. A mikroébredések egyúttal meghatározó szerepet játszanak az alváspatológiában is, és mintegy kijelölik a kóros alvásjelenségek jelentkezési pontjait az alvásfolyamatban.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Ideggyógyászati Szemle

A látási információ parallel feldolgozása

BENEDEK György, JANÁKY Márta, BENEDEK Krisztina, KÉRI Szabolcs

A szerzők áttekintést adnak a párhuzamosan futó látópályák működéséről és azok klinikai vonatkozásairól irodalmi összefoglalóként, illetve az erre vonatkozó saját vizsgálataik alapján. Elsősorban a különböző nagyságú sejtek és különböző vastagságú idegrostok által jellemzett X-, Y- és W-pályákkal, illetve ezeknek a főemlősökben megjelenő magnocelluláris, parvocelluláris és koniocelulláris analógjaival foglalkoznak. Állatkísérletekben, az egyes sejtek elektromos aktivitásának regisztrálásával meglehetősen egyszerű a pályák elkülönítése. Lényegesen nehezebb az emberi látópályák jellemzése, illetve szelektív megbetegedésük esetén a károsodás kimutatása. A szerzők áttekintik a diagnosztikában is számba jövő nem invazív technikai lehetőségeket. Végül megemlítik azokat az ideggyógyászati, szemészeti és pszichiátriai betegségeket, amelyekben adatok vannak arra, hogy a különböző látópályarendszerek nem kiegyensúlyozottan károsodnak. Az áttekintés alapján megállapítható, hogy - elsősorban diagnosztikai téren - a párhuzamos látópályák élettani, morfológiai és patológiai koncepciójának bevezetése új elemeket szolgáltat a szemészek, ideggyógyászok és pszichiáterek számára.

Ideggyógyászati Szemle

Az evészavarok modern formái

TÚRY Ferenc, LUKÁCS Liza

Az evészavarok - az anorexia nervosa és a bulimia nervosa - prevalenciája növekszik, e mögött szociokulturális tényezők állnak. A karcsúságideál nyomása, a megváltozott női szerepek, a fogyasztásra berendezkedett társadalom említhető ezek között1, 2.

Ideggyógyászati Szemle

Végrehajtó funkciók zavara frontális károsodásokban és frontális epilepsziában

TÁRNOK Zsanett, BARSI Péter, GÁDOROS Júlia, HALÁSZ Péter

Célkitűzés - A frontális lebeny neuropszichológiai vizsgálatát nehézzé teszi, hogy olyan magas rendű kognitív funkciókat kell mérni, amelyek a gondolkodás és viselkedés szervezéséért és kivitelezéséért felelősek. Ezek a végrehajtó funkciók szoros összefüggést mutatnak a prefrontális lebeny feldolgozóköreivel, amelyek sérülése az enyhe kognitív tünetektől akár a személyiség változásához is vezethetnek. Módszer - A klinikai gyakorlatban használt, végrehajtó funkciókat mérő neuropszichológiai vizsgálóeljárásokat mutatunk be, amelyeket 31, frontális károsodást szenvedett (frontális epilepszia és frontális laesio) beteggel, illetve 38, életkorban, nemben, végzettségben illesztett kontrollal vettünk fel. Eredmények - A betegcsoport a végrehajtó funkciók legtöbb aspektusát tekintve szignifikáns deficitet mutatott, kivéve két tesztet, amelyek a rövid távú szelektív figyelem érintetlenségét jelzik. A betegcsoportokat további három alcsoportra bontva (csak epilepszia, csak laesio, mindkettő), a csak epilepsziás csoport teljesítménye a munkamemória-deficit és gátlási folyamatok zavarát kivéve nem különbözik a kontrollcsoporttól. A csak laesiót szenvedett (főleg medialis) csoportban szignifikánsan több hibázás és perszeveráció fordult elő a stratégiaalkotási feladatban. A végrehajtó funkciók terén a jobb, illetve a bal oldali sérülések tekintetében nem találtunk különbséget. Következtetés - Összességében megállapítható, hogy a gátlással kapcsolatos zavarok és a munkamemória-deficit minden esetben elkülönítette a betegcsoportokat az egészséges kontrolltól, és frontális diszfunkcióra jellemző neuropszichológiai eltérések olyan frontális epilepsziában is észlelhetők, amelyben nincs MR-vizsgálattal kimutatható laesio.

Ideggyógyászati Szemle

Clozapinterápia augmentációja elektrokonvulzív kezeléssel

GAZDAG Gábor, KOCSIS-FICZERE Nárcisz, TOLNA Judit

Célkitűzés - A clozapin-monoterápia, valamint a clozapinnal végzett kombinált pszichofarmakoterápia elektrokonvulzív terápiával történő augmentációjának vizsgálata a hatékonyság és a biztonságosság szempontjából. Módszer - Áttekintettük az 1999 novembere és 2003 decembere között clozapin mellett elektrokonvulzív terápiában részesült betegek kórrajzait. Eredmények - Összesen 43 beteg részesült a fenti időszakban clozapin plusz elektrokonvulzív terápiában. Az elektrokonvulzív terápia utáni CGI-értékek a szkizoaffektív betegek csoportjában mind a katatón (Z=-3,72, p<0,01), mind a hebephren betegek csoportjában talált értékeknél (Z=-3,17, p<0,01) szignifikánsan alacsonyabbak voltak. Az alkalmazott augmentációs módszerek száma alapján képzett csoportok közül a clozapin+3 csoport szignifikánsan idősebb betegekből állt, mint a clozapin+1 csoport (Z=2,45, p=0,01). Az elektrokonvulzív terápia utáni CGIértékek a clozapin-monoterápiában részesülő csoportban szignifikánsan alacsonyabbak voltak, mint az egy, a kettő vagy a három augmentációs kombinációval kezelt csoportokban (monoterápia-1 augmentáció: Z=-3,01, p<0,01; monoterápia-2 augmentáció: Z=-2,89, p<0,01; monoterápia- 3 augmentáció: Z=-2,41, p=0,01). Következtetések - Vizsgálatunk alapján elsősorban szkizoaffektív betegek esetében érdemes megkísérelni a clozapinkezelés augmentációját elektrokonvulzív terápiával a clozapin-monoterápia hatástalansága esetén. Több augmentációs stratégia egyidejű alkalmazásától a kezelés hatékonyságának a növekedése nem, csak a mellékhatások szaporodása várható.

Ideggyógyászati Szemle

Akut psychosis mint az AIDS-hez társuló Toxoplasma-encephalitis első tünete

ILNICZKY Sándor, DEBRECZENI Róbert, KOVÁCS Tibor, VÁRKONYI Viktória, BARSI Péter, SZIRMAI Imre

A szerzett immunhiányos tünetegyüttes (acquired immunodeficiency syndrome, AIDS) legfontosabb idegrendszeri szövődményei az agyi toxoplasmosis, a primer központi idegrendszeri lymphoma, a progresszív multifokális leukoencephalopathia és az AIDS-encephalitis (AIDS-dementia-komplex, óriássejtes encephalitis, HIVencephalopathia). Az opportunista fertőzések neurológiai tünetei főként a betegség késői szakaszában jelentkeznek. Az esetek kisebb részében elsőként pszichiátriai tünetegyüttes alakul ki, amely nehezíti az alapbetegség felismerését. Harmincnégy éves, AIDS-beteg férfi kórtörténetét ismertetjük. Toxoplasma-encephalitise akut psychosissal kezdődött, amely rapid mentális és szomatikus leépülést követően három hónap alatt halálhoz vezetett. A beteg HIV-pozitivitása pszichiátriai, majd neurológiai kezelése idején nem volt ismert, egyéb szervi manifesztációk csekélyek voltak. A diagnózist szerológiai vizsgálat, képalkotó eljárások és végül a kórszövettani lelet erősítették meg. A klinikai tünetek ismertetése után tárgyaljuk a differenciáldiagnózis kérdését, különös tekintettel a képalkotó vizsgálatokkal kapott leletekre, és ismertetjük a patológiai feldolgozás eredményeit.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

Alvással a felejtés ellen? Az alvás szerepe az asszociációs memóriafolyamatokban

CSÁBI Eszter, ZÁMBÓ Ágnes, PROKECZ Lídia

Számos bizonyíték utal arra, hogy az alvás szerepet játszik különböző emlékezeti rendszerek konszolidációjában. Kevesebbet tudunk arról, hogy milyen szerepe van az alvásnak a relációs memória műkö­désé­ben, illetve az érzelmi arckifejezések felismerésében, holott ez olyan fundamentális kognitív képesség, amit mindennap használunk. Ezért kutatásunk célja annak feltérképe­zése, hogy az alvás milyen szerepet tölt be az asszociációs memória működésében annak függvényében, hogy mikor történik a tanulás. Vizsgálatunkban összesen 84 fő vett részt [átlagéletkor: 22,36 (SD: 3,22), 21 férfi/63 nő], akiket két csoportra osztottunk: esti és reggeli csoportokra, utalva arra, hogy mikor történt a tanulás. Mindkét csoport eseté­ben két tesztfelvétel volt, közvetlenül a tanulást követően (rövid távú tesztelés) és 24 órával később (hosszú távú tesztelés). A relációs memória vizsgálatára az arcok és nevek tesztet alkalmaztuk. Sem az azonnali, sem a késleltetett tesz­telés során nem találtunk különbséget a csoportok között sem az általános tanulási mutatóban (arcokhoz társított nevekre való emlékezés érzelmi valenciától függetlenül), sem a különböző érzelmi arckifejezésekhez kapcsolódó nevekre való emlékezésben. Ezzel ellentétben, a csoporton belüli elemzés alapján a reggeli csoport a rövid távú teszteléshez képest nagyobb mértékű felejtést mutatott 24 órával később, a hosszú távú tesztelésen, míg az esti csoport ugyanolyan teljesítményt mutatott mindkét alkalommal. Emellett összefüggés jelent meg a teljesítmény, az alvásminőség, az alváshatékonyság és az alváslatencia között. Eredményeink arra hívják fel a figyelmet, hogy az alvás és a tanulás időzítése fontos szerepet játszik az emlékek stabilizációjában, csökkentve ezzel a felejtés mértékét.

Ideggyógyászati Szemle

Covid-19-asszociált Guillain–Barré-szindróma első hazai esete

AL-MUHANNA Nadim, BÉRES-MOLNÁR Katalin Anna, JARECSNY Tamás, FOLYOVICH András

A Guillain–Barré-szindróma (GBS) sporadikus, viszonylag ritka betegség. Legsúlyosabb formájában légzési elégtelenséghez és halálhoz vezethet. Jelenleg még nem ismert a Covid-19-betegek GBS-megbetegedési kockázata, pedig a SARS-CoV-2-fertőzés elhúzódó pulmonalis károsító hatása a GBS okozta potenciális légzészavarhoz társulva nagy gyakorlati jelentőséggel bírhat. Az irodalom nem egységes a tekintetben, hogy a GBS a SARS-CoV-2 vírus direkt vagy indirekt következménye-e. A szerzők betegük kórtörténetét ismertetik, akit hazánk első Covid-19- fertőzésen átesett GBS-betegének tartanak. Az irodalomban közölt esetekhez hasonlóan az időbeli egybeesés miatt itt feltételezhető a Covid-fertőzés trigger szerepe. Eddig egyetlen betegben sem sikerült PCR-vizsgálattal liquorból kimutatni a SARS-CoV-2 vírust, így ebben a betegben sem.

Lege Artis Medicinae

Hasonlóságok és különbségek a hypertoniabetegség ellátásával foglalkozó legjelentősebb nemzetközi irányelvekben

KÉKES Ede, VÁLYI Péter

A hypertonia diagnózisával és kezelésével foglalkozó irányelveknek óriási szerepe van Földünkön az egészség fenntartásában, hiszen a megbízható előrejelzések szerint 2025-ben már 1,6 milliárd feletti magasvérnyomás-betegségben szenvedő egyénnel kell számolnunk. Az irányelvek betartása létkérdés minden hypertoniás beteg számára, ennek ellenére még a gazdasági szempontból fejlett országokban sem kielégítő a jól kontrollált hypertoniások aránya. Földünk öt kontinensén az irányelvek sajnos több szempontból is eltérő vagy nagyon eltérő javaslatokat adnak a vérnyomás mérése, a diagnózis felállítása, a cardio­vascularis kockázat becslése, a célérték meghatározása vonatkozásában, bár az utóbbi években bizonyos területeken megindult a „konszenzusra” irányuló törekvés. Közleményünkben ezeket a különböző véleményeket és állásfoglalásokat kívánjuk bemutatni az ACC/AHA, az ESC/ESH, a NICE, a kanadai és az ausztrál irányelvek elemzésével. Figyelembe vettük a WHO és az ISH állásfoglalásait is. Leírjuk az irányelvekben észlelhető elvi és gyakorlati közeledéseket és a már megvalósult konszenzusokat.

Ideggyógyászati Szemle

Az anaerob baktériumok szerepe az agyi tályogokban: irodalmi összefoglaló

URBÁN Edit, GAJDÁCS Márió

Az agytályog még napjainkban is potenciálisan súlyos következményekkel járó, életveszélyes betegség, ami jelentős diagnosztikus kihívást jelent nemcsak az idegsebészeknek, mikrobiológusoknak, de a neurológusoknak, pszichiátereknek, infektológusoknak, sürgősségi és intenzív osztályok orvosainak is – hiszen a gyakran láztalan, szisztémás infekció jeleit nem mutató beteg panaszai, tünetei hátterében az etiológia sokszor lassan tisztázódik. Az agyi tályog etiológiája általában polimikrobiális, leggyakrabban különféle aerob és obligát anaerob bakté­riumokkal. Minden infektív ágens kiváltotta kórképben a lehetséges kórokozók számbavételével kell tevékeny­ségünket megtervezni. Az agyi tályogok anaerob etioló­­-giá­jára vonatkozó epidemiológiai tanulmányok gyakran jelentek meg az 1960-as és 1980-as évek között, manapság azonban erről a témáról nagyon kevés aktuális publikáció áll rendelkezésre. Az anaerob baktériumok szerepe a kórképben nagyon sokáig feltehetőleg aluldiagnosztizált volt, mivel sok laboratórium nem rendelkezett az anaerob baktériumok számára is megfelelő laboratóriumi felkészültséggel. A jelen összefoglaló közlemény célja az elérhető szakirodalom összefoglalása az obligát anaerob baktériumok agytályogokra vonatkozó etiológiájára vonatkozóan, beleértve ezek gyakoriságát és a jelenlegi terápiás ajánlásokat.

Ideggyógyászati Szemle

A pitvarfibrilláló betegek antikoaguláns kezelésének jelentősége a stroke megelőzésében – a nemzetközi adatok és az újabb terápiás lehetőségek áttekintése

MIROLOVICS Ágnes, PAPP Csaba, ZSUGA Judit, BERECZKI Dániel

Az ischaemiás stroke leggyakoribb cardiogen oka a pitvarfibrilláció, mely ötszörösére emeli a stroke kialakulásának kockázatát és kétszeresére emeli a halálozási arányt. A pitvarfibrilláció előfordulása nemzetközi adatok alapján körülbelül 2%, azonban az életkor előrehaladásával gyakorisága nő. A nonvalvularis pitvarfibrilláció okozta stroke prevenciójában, az orális antikoagulálás szükségességének eldöntésében nagy szerepe van a stroke-rizikó becslésének. Ebben segít a CHADS2-, illetve a prediktívebb CHA2DS2-VASc-pontozórendszer. A már antikoagulált betegek vérzésveszélyének becslésére pedig a HAS-BLED-pontozóskála alkalmazható. Az orális antikoagulálás évtizedekig a K-vitamin-antagonisták alkalmazását jelentette. Nemzetközi adatok alapján látható, hogy jóval kevesebb beteg részesül antikoagulálásban, mint az elvárható lenne, továbbá az antikoagulált betegek jelentős részénél a nemzetközi normalizált ráta nincs a terápiás tartományban (cél-INR: 2–3). A K-vitamin-antagonistáknak, noha bizonyítottan hatékony antikoagulánsok, több hátránya ismert, például: gyógyszer-étel interakció, rendszeres INR-monitorozás szükségessége, fokozott vérzésveszély, ezért új támadáspontú készítmények kerültek kifejlesztésre. Ezek az új típusú orális antikoagulánsok (NOAC) két nagy alcsoportra oszthatók: a direkt trombininhibitorok (dabigatran etexilat), illetve a Xa-faktor-inhibitorok (rivaroxaban, apixaban, edoxaban) csoportjára. Előnyük, hogy fix dózisban adhatók, ritkábbak az interakcióik egyéb gyógyszerekkel, élelmiszerekkel, nem szükséges rendszeres vérvétel a terápia megfelelőségének monitorozására. Emellett több vizsgálat is alátámasztja, hogy hatékonyabbak lehetnek az ischaemiás stroke prevenciójában, mint a K-vitamin-antagonisták, és hasonló arányú vagy kevesebb vérzéses szövődményt okoznak.