Bevezetés - A fejlett ipari országokban a lakosság átlagos élettartamának növekedése miatt egyre gyakrabban találkozunk nagyon idős korú (≥85 év) betegekkel. Jelenleg Japánban a leghosszabb a várható élettartam, így itt jól vizsgálható az igen idősek stroke-ja. Kevés, kis mintaelemszámú cikkből már tudható, hogy ebben a korcsoportban az elszenvedett cerebrovascularis betegség statisztikai jellegzetességei jelentősen különböznek a fiatalabbakétól. Betegek és vizsgálati módszerek - Az Akita Stroke Registryből kiválogattuk az 1996 és 1998 közötti első stroke-ot elszenvedett, 85 évnél idősebb betegeket. Eredmények - A regisztrált, 10 022 stroke-esetből 8046 volt első stroke (80,2%). Ebből 684 beteg életkora érte el a 85 évet (8,5%). A nemek aránya (nő/férfi) 1,89 volt. A teljes akitai populációban az első stroke incidenciája 222/100 000/év volt, míg a 85 évesnél idősebbek körében 1,085/100 000/év. A fő stroke-altípusok megoszlásában a cerebralis ischaemia a Japánban ismert 60% körüli érték helyett 73,3%-ban fordult elő a vizsgált korcsoportban, ezzel szemben a vérzéses történések kisebb arányban voltak jelen (intracerebralis haemorrhagia 20,6%, subarachnoidealis haemorrhagia 6,1%). A 85 évesnél idősebbeket a kockázati tényezők viszonylag ritkább előfordulása jellemezte, kivételt képeztek ez alól a pitvarfibrilláció (26,9%) és a cardiovascularis betegségek (34,2%). A halálozás aránya kifejezetten nagy volt, különösen a subarachnoidealis vérzéses alcsoportban. A halálozás legerősebb előrejelzője a tünetek kezdetekor jelentkező tudatzavar volt. Statisztikai szempontból erősségben a subarachnoidealis vérzés bizonyult a következőnek. Következtetés - A 85 évesnél idősebbek esetében viszonylag kevés hagyományos cardiovascularis kockázati tényező van jelen, mégis nagy gyakorisággal szenvednek el stroke-ot, a bekövetkezett agyi érkatasztrófa igen súlyos tüneteket okoz, és nagy arányban vezet halálhoz. Mindez implicit módon rávilágít az öregedés mint folyamat komplexitására, valamint megnöveli nemcsak a fiatal, de az idős emberek körében is a megelőzés, még inkább az aktív akut kezelés és a rehabilitáció jelentőségét.

Az ablatív beavatkozásokat jelenleg is széles körben alkalmazzák a Parkinson-kór késői stádiumának kezelésére. Az esetek egy részében a műtét során elért tüneti javulás csak átmeneti és a végleges eredmény eléréséhez reoperáció szükséges. Harminc, Parkinsonkórban szenvedő beteg ablatív műtétje során összehasonlító tremorometriás vizsgálattal olyan biológiai markert kerestünk, amely alkalmas lehet a műtét hatékonyságának előrejelzésére. Huszonhét sikeres beavatkozást követően tartós tremorredukciót észleltünk a nyugalmi tremor szignifikáns frekvencianövekedése mellett. Ezzel szemben három, hosszú távon eredménytelen beavatkozást követően rövid ideig tartó, átmeneti tremorredukciót észleltünk frekvenciaváltozás nélkül. Feltételezhető, hogy a frekvenciaváltozás jelenléte vagy hiánya előre jelzi a műtéti kimenetelt.

A migrén az egyik leggyakoribb neurológiai betegség, amely a népesség körülbelül 14%-át érinti. A betegség nemi dimorfizmust mutat és feltételezhető, hogy más érző működéssel egyetemben a nemi hormonok alapvető szerepet játszanak a kialakulásában. Egyik kísérletes modellje a nitrogén-monoxid (NO) -donor nitroglicerin (NTG) szisztémás adása, amely késleltetett, aura nélküli rohamot provokál a migrénes páciensekben, de nem az egészséges kontrollszemélyekben. Állatkísérletekben is bizonyítást nyert, hogy az NTG képes a caudalis trigeminalis rendszer aktiválására. Munkánkban összefoglaljuk az NTG hatását a patkány caudalis trigeminalis magjában előforduló, néhány, a fejfájásban kiemelkedő szerepet játszó molekula expressziójára, és megvizsgáljuk a krónikus ösztradiolkezelés erre gyakorolt moduláló hatását. Adataink szerint az NTG befolyásolja az összes általunk vizsgált molekula megjelenését, s ezt a hatást a krónikus ösztradiolkezelés kivédi. Eredményeink közelebb vihetnek a migrén patomechanizmusának pontosabb megismeréséhez, valamint információt nyújthatnak a nemi hormonok trigeminovascularis rendszerben betöltött szerepéről.

Bevezetés - A sclerosis multiplex funkcionális összetevő teszt (multiple sclerosis functional composite, MSFC) a Nemzetközi Sclerosis Multiplex Társaság által ajánlott új, kvantitatív vizsgálati módszer, amely három klinikai dimenzió mérésén alapul: a járás (timed walk test, TWT), a kézügyesség (9 hole peg test, 9HPT) és a kognitív funkció (paced auditory serial addition test, PASAT). Az összetevők számértéke, a Z-érték jellemzi a betegek teljesítményét. Az index alkalmazása a napi gyakorlatban még nem terjedt el. Betegek és módszerek - 2000 márciusától kezdődően öt éven keresztül a Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Neurológiai Klinika neuroimmunológiai szakrendelésén 17 főből álló (átlagéletkor±szórás: 37,4±10,8 év, betegségtartam: 5,5±4,9 év), járóképes (EDSS±SD: 2,7±1,4), relapsusremisszió kórformájú betegcsoport MSFC-értékeit hasonlítottuk össze a gyakorlatban használt kiterjesztett rokkantsági skála (expanded disability status scale, EDSS) pontszámával. Tizenhárman immunmoduláns (bétainterferon, illetve glatiramer-acetát), egy beteg immunszuppresszív kezelésben részesült (azathioprin), egy beteg esetében pedig a követési idő alatt a betegség szekunder progresszív fázisba ment át, nála a korábbi interferonkezelést mitoxantronra váltottuk. Három, hat, kilenc, 12 és 18 hónap múlva, valamint öt év után kontrolláltuk betegeinket, az így kapott adatokat értékeltük. Eredmények - Az MSFC- és EDSS-érték valamennyi időpontban korrelált. Az MSFC érzékenyebben jelezte a betegek állapotában bekövetkező változást. A 18 hónap alatt szerzett tapasztalatainkat korábban már közzétettük. Hosszú távon a kéz és a láb funkciójának vizsgálata bizonyult érzékenynek a progresszió mérésére. Az irodalmi adatokkal ellentétben tesztjeink nem tükrözték 60 hónap után a kognitív funkció változását. Következtetés - A két skála értékei közötti markáns összefüggés nemcsak rövid, hanem hosszú távon is igazolható. Az egyszerű kivitelezhetőség következtében az MSFC a mindennapi gyakorlatban is alkalmas a sclerosis multiplexben szenvedő betegek neurológiai statusának követésére.

Az arcizomzat bénulásához vezető perifériás facialisidegkárosodás oka az esetek több mint kétharmadában ismeretlen (úgynevezett idiopathiás vagy Bell-féle facialis paresis), ritkábban más betegség okozza. A Bell-paresis tünetei és lefolyása jellegzetesek, ennek ellenére gyakran félreismerik. Tanulmányoztuk a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikáján a 2000-2004 közötti ötéves időszakban perifériás facialis paresis miatt kezelt 110 beteg kórtörténetét. Vizsgáltuk az életkor és nem szerinti megoszlást, a betegség szezonalitását, az alapbetegségeket, a tünettant, az oldaliságot, a beutaló diagnózisokat és a gyógyszeres kezelést. Elemeztük a diagnosztikai tévedések lehetséges okait és következményeit. A férfi:nő arány 50% volt, a betegek életkorában nem volt jelentős különbség a nemek szerint. Száztíz betegből 106 bizonyult idiopathiás Bell-paresisnek, három esetben a bénulást herpes zoster oticus, egy esetben Lyme-kór okozta. A betegség a nyárhoz viszonyítva szignifikánsan gyakrabban fordult elő az őszi-téli-kora tavaszi hideg hónapokban. A betegek között a populációban észlelt átlaghoz képest gyakoribb volt a diabetes mellitus és a hypertonia. A betegek 74%-a két napon belül került felvételre, 37%-uknak nem volt beutalója vagy beutaló diagnózisa. A téves kórisme 15%-ban agyi vascularis betegség volt. Mindössze 16%-ban állították fel Bellparesis előzetes diagnózisát. A tévedéseket a tájékozatlanság a környéki és centrális bénulás elkülönítésében, és a félrevezető kísérő betegségek okozhatták. Áttekintettük a terápia irodalmát. Ennek alapján az időben alkalmazott parenteralis kortikoszteroidkezelés mellett foglalunk állást.