A cikk először azoknak a fiziológiás agyi hálózatoknak a természetét foglalja röviden össze, melyeket az epilepsziás hálózatok természetes alapjául tekinthetünk. Majd vizsgálja azokat az adatokat és érveket, amelyek az epilepszia hálózati koncepcióját támogatják, az epilepsziás hálózat ismérveit és fiziológiás hálózatok epilepsziás átalakulásának lehetséges mechanizmusait. Foglalkozik a neuronalis oszcillációk szerepével és felhasználja az újabb fMRI-adatokat, amelyeket az epileptiform kisülések és rohamok idején készült BOLD-térképezés során nyertek. A második részben az ismert és feltételezhető epilepsziás hálózatokat: az idiopathiás generalizált epilepsziákkal kapcsolódó thalamocorticalis, a medialis temporalis epilepsziával kapcsolatos temporolimbicus, a rolandikus epilepszia - Landau-Kleffner - ESES-spektrum hátterében a perisylvián, a jóindulatú gyermekkori „fejlődési epilepsziák” hátterében álló részben corticothalamicus, részben corticalis, a prefrontális nocturnalis epilepsziák hátterében pedig a feltételezhető ergotrop-dinamogén arousal hálózatot mutatja be. A kevésbé ismertek közül a felső parietomedio-frontális, az alsó parietalis-mediotemporalis epilepsziás hálózatot mutatja be. Végül röviden tárgyalja a network koncepció hatását az újabb, egységesebb epilepsziaosztályozás kialakításában.

Célkitűzések - A posztakut rehabilitáció során hydrocephalus miatt kezelt betegek eredményeinek vizsgálata és a tapasztalatok összefoglalása. Módszer - Retrospektív vizsgálat 2002. január 1. és 2008. december 31. között az OORI Koponya-agy Sérültek Rehabilitációs Osztályán. Eredmények - A hét év során hydrocephalus miatt söntműtéttel kezelt betegek közül hat esetben primer, míg a többi 83 esetben szekunder hydrocephalus volt a diagnózis. A betegek átlagéletkora 36 (14-80) év volt. Az ismert eredetű hydrocephalusok közül leggyakrabban a poszttraumás fordult elő: 52/83. A többi hydrocephalus 23 esetben stroke, hét alkalommal daganat műtéti eltávolítását követően, és egy esetben cranioplastica után alakult ki, majd ezután került sor a söntműtét elvégzésére. A 83 esetből 20 alkalommal a rehabilitációs osztályon észleltük a hydrocephalus kialakulását, valamennyi a poszttraumás csoportba tartozott, míg a többi esetben már a söntműtét elvégzése után vettük fel rehabilitációra a betegeket. A söntműtétek a hydrocephalus észlelése után, a baleset vagy a betegség kialakulásától számítva átlag a 70. (20-270) napon történtek. Posztoperatív szövődmény 12 esetben fordult elő, ebből hat infekciós eredetű volt, hat alkalommal viszont vezetési zavar miatt kellett söntrevíziót végezni. A söntbeültetés után a poszttraumás hydrocephalusban szenvedő betegek közül 40 esetben (40/52) észleltünk funkcionális javulást, amely a FIM-skálán számszerűen is kimutatható volt, 12 beteg állapota nem változott. A többi 31 beteg közül csak két esetben nem észleltünk a funkcionális állapotban is kimutatható javulást. Következtetések - A súlyos agykárosodást követő hydrocephalust, gyakorisága és következményei miatt a jelentős szövődmények közé soroljuk. A posztakut rehabilitációval foglalkozó osztályunkon a hydrocephalus miatt söntműtéttel kezelt betegek 4,4%-ban fordultak elő. A műtétet követően az esetek 77%-ában észleltünk javulást. A legnagyobb számban előforduló poszttraumás hydrocephalus aránya 5,2% volt osztályunkon a vizsgált hétéves időszakban. A hydrocephalus kialakulásának észlelése 24%-ban a rehabilitációs osztályon történt, és a posztoperatív szövődmények is itt jelentkeztek, az esetek 14%-ában, ezért az ilyen betegekkel foglalkozó szakembereknek, így a rehabilitációs osztályokon dolgozóknak is járatosnak kell lenni a hydrocephalus diagnosztikájában és a söntműtét utáni szövődmények észlelésében egyaránt. Szoros munkakapcsolat szükséges az akut és posztakut ellátók között az érintett betegcsoport sikeres rehabilitációja érdekében.

Véleményünk szerint a hagyományos neurológiát a fejlődés túlhaladta. (Azaz: az összes romantikus szépségével és hierarchikus viszonyával együtt is: adieu!) Az alapszakmán belüli specializáció elkerülhetetlen, a magas szintű, ugyanakkor költséghatékony, de személyes orvos-beteg partneri viszonyon alapuló betegellátáshoz új kereszt- és hosszmetszeti intézményi szerkezetet kell kialakítani, amely nem kórházi ellátáson, hanem multidiszciplináris munkacsapatok együttműködésén alapul. Ennek megfelelően kell a jövő neurológusainak képzési rendszerét is átalakítani. Helyzetértékelő elemzésünket és szervezési javaslatainkat - már csak életkorunknál fogva is - személyes érdek nélkül, kizárólag a szakma jövőjét, és az értékek megőrzését, a dogmává vált elvek feltárását szem előtt tartva írtuk. Szívből örülnénk, ha a lap hasábjain a neurológia ügyét fontosnak tartó kollégáink saját véleményüket, a mieink mellett, vagy azok ellen szóló érveiket megjelentetnék.

Az európai fiatal neurológusokat és a neurológiai szakképzésben részt vevõ fiatalokat összefogó European Association of Young Neurologists and Trainees (EAYNT) 1999-ben alakult meg.

Mivel a várható életkor emelkedésével a dementiákat illetően „pandémia” körvonalazódik, a szerző az Alzheimerkór súlyos stádiumának orvosi és társadalmi szempontjait tekinti át. Az epidemiológia, a diagnosztika és a ma még egyértelműen csupán palliatív terápiák rövid ismertetését követően a súlyos stádiumú betegek ellátásának megoldatlanságát világítja meg. Azok nézetével azonosul, akik a kórfolyamatot kórosan felgyorsult öregedésnek tekintik. Hayflick elképzelését elfogadva, azaz evolúciós modellben értékelve az öregedés folyamatát, úgy véli, hogy a reprodukciós „feladat” teljesítését követően az idősödő egyedeknek sem a további életlehetősége, sem halandósága nincs megfelelően „programozva”. Ennek a feltételezésnek első olvasatban súlyos negatív üzenete lehet, azonban a szerző az öregedés kimenetelének bizonytalanságát pozitív üzenetnek tekinti. Arra a következtetésre jut, hogy az öregedéssel (is) kapcsolatos degeneratív folyamatok kialakulását, illetve a folyamat megállítását csak a jelenlegi lehetőségeken messze túlmenő preventív beavatkozásokkal lehet megakadályozni. Mindmáig nem léptünk el az általánosság szintjéről a kóros, vagy felgyorsult öregedést befolyásolni képes preventív ajánlások terén, illetve ezeknek a területeknek a kutatási eredményei ellentmondásosak. Már körvonalazódnak ugyan az „egészséges”, a „minőségi”, a „vállalható” öregedés kritériumai, de még mindig nem tudjuk pontosan, hogyan kell a lehető legjobban élnünk, és ezért milyen életkorban mit kell tennünk. Hiányoznak azok a szomatikus és pszichometriai mutatók, amelyek jeleznék, milyen szinten állnak az öregedés biológiai folyamatai adott személynél. Mi, orvosok is mélyen hallgatunk arról, hogy a dementia kórfolyamatában melyik az a szint, amelynek elérését követően a beteg individuális tulajdonságai és közösségi léte már nem ismerhető fel. Fogalmunk sincs, hogy legmagasabb rendű működések hanyatlásának milyen fázisa az, amelyben már az öröm/szenvedés arány 1 alá csökken, sőt ennek mérésére vonatkozóan még jó módszerünk sincsen. A szerző szorgalmazza a felgyorsult, illetve kóros öregedés orvosi megközelítésében a jelenlegi „várd meg a tünetet és kezeld” elve helyett új, döntően preventív szemlélet alkalmazását, az új típusú ellátás módszertani elemeinek kidolgozását. A betegpopuláció növekedése miatt a betegek felismerése és gondozása csak az alapellátás eddiginél intenzívebb bevonásával valósulhat meg. Az ellátás anyagi hátterét az erősíthetné, ha a jelenlegi palliatív terápiák kritériumrendszere is új alapokra helyeződne. A tényleges szakmai munka azonban csak a súlyos morális és társadalmi dilemmák kezelését követően lehet eredményes.