Az elsődleges tubulointerstitialis nephritist a tubulointerstitialis tér sejtes infiltrációja jellemzi. Az infiltrátumot - változó számban - T- és Blymphocyták, monocyta/macrophagok, neutrophil és eosinophil granulocyták alkotják. A sejtes infiltráció oedemával és különböző fokú tubuluskárosodással társul. A betegség akut és krónikus formája ismert. A betegséget gyógyszerek, infekciók, szisztémás és malignus betegségek okozzák; az esetek egy részében a kórkép idiopathiás. A betegség patogenezisében többnyire immunfolyamatok játszanak szerepet. A másodlagos tubulointerstitialis nephritisek primer glomerularis, vascularis betegséghez társulnak, jellemzőjük a tubulointerstitialis fibrosis és a tubulusatrophia. A szövettani elváltozások a krónikus vesebetegségek progressziójának fontos meghatározói. A tubulointerstitialis nephritis mindkét formája gyakran jár veseelégtelenség kialakulásával.

BEVEZETÉS - A renalis érintettség a primer Sjögrenszindróma jól ismert manifesztációja. A szerzők tanulmányukban a veseérintettség kimenetelét vizsgálták. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Az 1990-1999 között nyomon követett 75, primer Sjögren-szindrómában szenvedő beteg közül 11-et vontak be a vizsgálatba, nekik volt nyilvánvaló veseérintettsége. Átlagéletkoruk a vesemanifesztáció diagnózisakor 39,6 év volt. A vesefunkciót a 11 beteg közül 9-nél évekkel később (átlag: 8,8 év) ismételten felmérték; ennek során - a vesék acidifikáló kapacitásának megállapítására - elvégezték az NH4Cl-terhelést, meghatározták a vese koncentrálóképességét, a proteinuria fokát és a 99mTc-merkaptoacetil-triglicin clearance-t. EREDMÉNYEK - Az első vizsgálatkor 11 betegnél állapítottak meg manifeszt renalis tubularis acidosist (proximalis típust egy betegnél, distalis típust pedig tíz esetben), amelyhez öt betegnél hyposthenuria és négy betegnél napi 0,5 g feletti proteinuria társult. A négy, proteinuria miatt vesebiopsziára került betegnél szövettanilag tubulointerstitialis nephritis igazolódott mindegyiküknél, és a négy közül egy esetben cryoglobulinaemiás glomerulonephritis is. A 11, manifeszt veseérintettséggel járó eset közül hét beteg kapott közép- vagy kis dózisú glükokortikoszteroid- kezelést, kettő részesült ismételt nagy dózisú infúziós metilprednisolon-terápiában. A vesék acidifikáló képessége és a proteinuria foka a betegek többségében szignifikánsan javult, de a hyposthenuria mértéke lényegesen nem változott a két vizsgálat közti időszakban. KÖVETKEZTETÉS - Primer Sjögren-szindrómában a vesemanifesztáció kimenetele rendszerint kedvező, de ritkán végstádiumú veseelégtelenség is kialakulhat.

Bevezetés: A percutan vesebiopszia alapvető fontosságú módszer egyes vesebetegségek diagnosztikájában, ugyanakkor ismert, hogy potenciális szövődményekkel jár. A jelen tanulmányunkban a szövődményráta, a klinikai tünetek és a biopsziával kórismézett szövettani diagnózisok közti kapcsolatot, illetve az egyes betegségek megoszlását vizsgáltuk betegcsoportunkban. Módszer: Retrospektív vizsgálatunkba 353 beteget vontunk be, akiken percutan vesebiopsziát végeztünk centrumunkban. A biopszia minden esetben ultrahangos bejelölést követően történt. A szövődmények előfordulása és a szövettani diagnózisok közti statisztikai összefüggéseket elemeztük. Eredmények: A szövődményráta (44,5%) és a betegségek előfordulása hasonló volt a korábbi tanulmányokban leírtakhoz. Szignifikánsan alacsonyabb volt a szövődmények előfordulása a diabeteses nephropathiában [likelihood ratio (LR) 0,44], valamint az akut tubularis necrosisban (LR 0,38) szenvedő betegek csoportjában. Ezzel szemben vékonybazálmembrán- szindrómával diagnosztizált betegekben több mint hatszor gyakrabban alakult ki intrarenalis haematoma a többi beteghez viszonyítva. Az arteriovenosus fistulák kialakulása több mint kétszer gyakoribb volt a vasculitises (LR 2,88), illetve az akut interstitialis nephritises betegcsoportban. Ugyanakkor a súlyos arteriosclerosisban szenvedő betegek esetében ez a komplikáció szignifikánsan ritkábban fordult elő (LR 0,46). Összefoglalás: A vesebiopsziához társuló szövődmények kialakulásának gyakorisága szignifikánsan alacsonyabb diabeteses nephropathiában, valamint akut tubularis necrosisban szenvedő betegek körében. Ezzel szemben vékonybazálmembrán-szindróma, vasculitis, rapidan progrediáló glomerulonephritis és akut interstitialis nephritis esetén a szövődmények kialakulásának a rizikója szignifikánsan magasabb, ezért ezek a betegek szorosabb monitorozást igényelnek vesebiopsziát követően. Kulcsszavak: vesebiopszia, szövõdmény, vérzés, arteriovenosus fistula

Azokban a nefrológiai esetekben, amelyekben a klinikai tü ne - tek, a laboratóriumi adatok és a képalkotó technikával kapott információk nem elegendõek a vesebetegség pontos diagnózisának a megállapításához, a vesebiopszia szövettani vizsgálata segíthet a vesében zajló patológiai elváltozások leírásával. A patológiai kórisme hozzájárulhat a betegség prognózisának a megítéléséhez és a kezelés megtervezéséhez is. Az aktív és krónikus elváltozások ismertetése és sú - lyosságának a megállapítása befolyásolhatja az adekvát terápiát, és segíthet az arra adott válaszreakció valószínűségének a megállapításában. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a nefrológus klinikus és a nefropatológus közti állandó konzultáció elen - ged hetetlen már a kezdettõl, azaz a vesebiopszia szükségességének, várható hasz - nának a megállapításától egészen a szövettani vizsgálat eredményének az értékeléséig.

A szerzők retrospektíven elemezték a 2007. január 1.-2016. december 31. közötti időszakban a centrumban végzett vesebiopsziák adatait. A vizsgált időszakban 451 vesebiopszia történt. A betegek átlagéletkora 48,7±15 év volt. A leggyakoribb indikációként szereplő klinikai tünet a nephrosisszindróma volt (38,8%). A leggyakoribb szövettani diagnózisok a membranosus nephropathia (16,7%), az IgA-nephropathia (11,6%) és az FSGS (10,9%) voltak. A nefrológusok leggyakoribb klinikai felvetései az FSGS (17,4%), a membranosus nephropathia (16,1%) és az IgAnephropathia (10,3%) voltak. Ugyanez a diabeteses nephropathia esetében 7,5% és 12,2% volt. Minor, beavatkozást nem igénylő szövődmény 98 esetben (21,7%) fordult elő, major komplikáció 13 betegnél (2,9%) jelentkezett. Az eredmények alapján az FSGS klinikailag túlbecsült, bár tény, hogy a három leggyakoribb szövettani eltérés között van. Hasonlóan túlzó a diabeteses nephropathia is mint klinikai diagnózis, hiszen a szövettanilag igazolt esetek ennek csak kicsit több mint a felét teszik ki. A klinikai felvetések és a valós szövettani diagnózisok rendszeres összevetése segíthet, hogy a későbbiekben még nagyobb legyen a pontos felvetések aránya.