Az időskorúak száma, valamint az ezzel együtt járó időskori vesebetegség és veseelégtelenség jelentősége világszerte növekedett, a krónikus vesebetegség népbetegség lett. A népesség fogyásával párhuzamosan folytatódik a lakosság elöregedése. A férfiak magasabb halandósága miatt időskorban a nők aránya nagyobb. Előrejelzések szerint 2060-ra minden harmadik magyar lakos 65 éves vagy idősebb lesz. A születéskor várható élettartam férfiaknál 1990-2015 között 6,95 évvel (1990-ben 65,13 év, 2015-ben 72,08 év), nőknél 4,9 évvel (1995- ben 73,7 év, 2015-ben 78,6 év) növekedett Magyarországon. A krónikus vesebetegség a lakosság 10-14%-át érinti, az összes krónikus beteg 1%-a végstádiumú veseelégtelenségben szenved. 2015 végén 3,52 millió beteg részesült vesepótló kezelésben az egész világon (2,42 millió hemodialízis-, 329 000 peritonealisdialízis-programban volt kezelve, 704 000 transzplantált vesével élt). A krónikus veseelégtelenség rizikófaktorai között a kor, hypertonia, a diabetes mellitus és az obesitas kiemelkedő jelentőségű. Időskorban a vese anatómiája, funkciója is megváltozik, lehetőséget teremtve a ve - seelégtelenség kialakulására. Világszerte emelkedik az idős, dializált vesebetegek száma, ebben szerepet játszik az, hogy emelkedik a várható élettartam, javul az életkilátás, az idős betegek megélik a veseelégtelenség állapotát. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy nő a vesebetegség, veseelégtelenség okaként szereplő hypertoniás, diabeteses időskori betegek száma. A nemzetközi adatok szerint az incidens ESRD-s betegek között a 65-74 év közötti betegek száma 68-2784 között volt, a 75 éven felüliek száma pedig 142-1660 volt 1 millió lakosra számítva. Magyarországon a 65-74 év közöttiek száma 778, a 75 éven felülieké 677 beteg volt egymillió lakosra számítva. 2015-ben a 65 év felettiek aránya a dializált incidens betegek között 58,9% a prevalens betegek között 50,3% volt. A 75 év felettiek aránya az incidens betegek között 28,2%, a prevalens betegek között 22,6% volt. A dialízisprogramban kezelt betegek között az időskorúak aránya régión ként is különbözött. Az időskorban megkezdett dialíziskezelés speciális ismereteket és teammunkát igényel, hasonlóképpen a kezelés elutasítása kérdéséhez. E teammunka fejlesztése a megfelelő szakemberek (orvosok, ápolók), a társszakmák képviselőivel együtt képezik az alapját a megfelelő klinikai gyakorlatnak.

A primer terápiarezisztens hipertenzió kezelésében ígéretes invazív módszer a percutan transzluminális rádiófrekvenciás renalis denerváció. A beavatkozás eredményeként csökken a szisztémás szimpatikus túlműködés és így az artériás vérnyomás. A Szegedi Tudományegyetem I. Sz. Belgyógyászati Klinikáján kilenc terápiarezisztens (két férfi, hét nő; átlagéletkor: 55,0±4,0 év) beteg felelt meg a renalis denerváció elvégzéséhez szükséges, a beavatkozások idején javasolt feltételeknek. A betegek vérnyomásértékeit és ezzel egy időben a szívfrekvenciaértékeket a beavatkozás előtti napon, közvetlenül a beavatkozás után, hazabocsátáskor, majd 6, 9 és 15 hónap elteltével mértük. A beavatkozás előtti átlagos vérnyomásérték 178/107±7/5 Hgmm volt. A denervációt követően az átlag-vérnyomásértékek a beavatkozás után, a klinikáról hazabocsátáskor, 6, 9, majd 15 hónap elteltével csökkenést mutattak a beavatkozás előtti értékhez képest (sorrendben): -15/-17 Hgmm; -36/-16 Hgmm; -19/-9 Hgmm; -27/-21 Hgmm és -15/-16 Hgmm. A vérnyomáscsökkenés mellett az alkalmazott gyógyszeres antihipertenzív terápia igénye is csökkenést mutatott, bár ez nem volt elsődleges célja a beavatkozásnak. A denervációval kapcsolatos intra- és/vagy perivascularis szövődményt nem észleltünk egyik esetben sem. Tapasztalataink megerősítették, hogy megfelelő beteg kiválasztás esetén a renalis denerváció hatékony és biztonságos módszer a primer terápiarezisztens magasvérnyomás-betegség kezelésére. Annak megítélésére, hogy mindez szignifikáns cardiovascularis morbiditás- és mortalitáscsökkenéssel is együtt jár-e, munkánk nem alkalmas, erre csak nagy esetszámú randomizált, sham kontrollos tanulmányok adhatnak választ.

A 2-es típusú cukorbetegség hazánkban is egyre gyakoribbá vált, jelentősége az, hogy növeli a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásának a kockázatát. A cukorbetegség jelenléte a hazai VI. Kardiovaszkuláris Konszenzus Konferencia ajánlásai szerint önmagában is nagy cardiovascularis kockázatot jelent. A korábbi egyesült államokbeli ATP III ajánlás nem véletlenül tartotta úgy, hogy a 2-es típusú cukorbetegség olyan cardiovascularis kockázatot jelent, mint egy már lezajlott szívizominfarktus. Cukorbetegségben szenvedőknél kétszeresére nő - más kockázati tényezőktől függetlenül - a cardiovascularis betegségek kockázata. De nemcsak a cukorbetegség veszélyes, hanem a szénhidrát-anyagcsere kisebb zavarai is. Praediabeteses állapotokban (IFG, IGT) az enyhébben emelkedett vércukorszint is fokozott cardiovascularis kockázatot jelent.

A nyugalmi szisztolés vérnyomás 10, a diasztolés 5-8 Hgmm-rel csökken (sok héttel az edzések elkezdése után, a betegek mintegy háromnegyedén, csak addig tartóan, amíg edzésben maradnak). Érvényesülnek az edzés jótékony hatásai a lipidanyagcserére, a glükóztoleranciára, az endothelfunkciókra, a hangulatra, a szorongásra, a zsírmentes testtömegre, a csontállomány megtartására, a mozgásügyességre, a stresszfeldolgozás javulására, az aerobfunkciókra, a szimpatikus tónus csök - kentésében, a szívműködés gazdaságosabbá tételében, a szívizom védelmében, a nagyértörténések megelőzésé- ben, az oxidatív károsodás mérséklésében, a krónikus gyulladás jelzőinek csökkentésében