A magas vérnyomás a cardiovascularis és vesebetegségek egyik bizonyított rizikófaktora. A magas vérnyomásnak általában nincsenek tünetei, de olyan súlyos problémákhoz vezethet, mint a stroke vagy a szív- és veseelégtelenségek. Globálisan a társadalom 24 év feletti felnőtt korosztályának körülbelül 40%-át érinti és a kor előrehaladtával ez az arány növekszik: 65 éves kor felett az előfordulás már 70% feletti. A magas vérnyomás kialakulásáért környezeti és gene - tikai hatások együttesen felelősek, ezért kifejezetten nagy feladatot jelent a hajla - mosító gének meghatározása. Számos gén genetikai variációja igazoltan növeli a hypertonia kialakulásának esélyét. A leggyakoribb hypertoniára hajlamosító polimorfizmusok az AGT, AGTR1, ACE NOS3 és CYP4A11 génekben fordulnak elő. A polimorfizmusok ismerete klinikai jelentőségű mind a prevencióban, mind a terápiás folyamatokban. Mole ku - lá ris genetikai vizsgálatokkal (PCR, microarray, real-time PCR) az életviteli és te - rápiás javaslatok egyénre szabhatóak.

A diuretikumok az 1960-as években történt széles körű elterjedésük óta is alapvető an­ti­hipertenzív gyógyszerek maradtak. A ma­gas vérnyomás kezelését tárgyaló 2018. évi ESC/ESH irányelv nem tesz különbséget a tiazid és a tiazidszerű vizelethajtók között a magas vérnyomás kezelésében, elismerve, hogy szemtől szembe nem hasonlították össze ezeket a gyógy­szer­cso­por­tokat vélet­len­szerű betegbeválasztásos vizsgálatokban, valamint, hogy a hydrochlorothiazid az egyik leggyakoribb összetevője a forgalomban lévő, engedélyezett fix anti­hipertenzív gyógyszer-kombinációknak. A 2018. évi ma­gyar irányelv az indapamidot tartja a leghatékonyabb diuretikumnak a hypertoniában szenvedő betegek terápiájában. Köz­le­mé­nyünk célja, hogy áttekintsük a tiazid vagy tiazidszerű vizelethajtóknak, elsősorban a ma Magyarországon elérhető hydro­chlo­rothia­zidnak és indapamidnak, vala­mint kombinációs készítményeik kor­szerű alkalmazását a magasvérnyomás-be­tegségben szenvedő beteg kezelésében.

A vesetranszplantált betegek döntő többsége magasvérnyomásbetegségben is szenved. Ez jelentősen hozzájárul e betegcsoport kifejezett cardiovascularis halálozásához. A Magyar Hipertónia Társaság és a nemzetközi ajánlások 130/80 Hgmm alatti célvérnyomást határoztak meg ebben a populációban. A vesetranszplantált betegekben kialakuló hypertonia hátterében számos tényező állhat, amelyeket recipiens-, donoroldali és a transzplantáció következtében kialakuló okok ként lehet csoportosítani. A vesetranszplantáció után megemelkedő vérnyomás hátterében az esetek jelentős részében az immunszuppresszív szerek (elsősorban a glükokortikoidok, illetve kalcineurininhibitorok) kezdetben kifejezetten magas dózisa állhat. A hypertoniás betegek kivizsgálásához, az ajánlásokban leírtakon túl, néhány speciális vizsgálatra is szükség van (például az immunszuppresszív gyógyszerek szintjének, a csont és ásványianyagcsere-zavarnak, a vérszegénység mértékének, a transzplantált vese keringési zavarának mérése). A nem gyógyszeres vérnyomáscsökkentő módszerek alkalmazása mellett a vesetranszplantált hypertoniás betegek általában több mint két különböző antihipertenzív gyógyszer szedésére is szorulnak. A korai poszttranszplantációs időszakban a vérnyomáscsökkentők közül előtérben vannak a kalciumcsatorna-blokkolók, mivel jól ellensúlyozzák a kalcineurininhibitorok vasoconstrictiv hatását. A reninangiotenzin-aldoszteron gátlók alkalmazása inkább a transzplantált vese működésének stabilizálódása után (a transzplantációt követő egy-három hónaptól) javasolt. A gyógyszeres kezelésnél célszerű figyelembe venni a betegnélfenn álló társbetegségeket és egyéb befolyásoló tényezőket is, különös tekintettel a folyadéktúlterhelésre, proteinuriára, allograftműködésre (GFR), diabetesre, egyéb cardiovascularis rizikótényezőkre, korábbi cardiovascularis eseményekre. Ezek ismeretében individuális kezelés beállítása javasolt, amely különböző stratégiát igényel a perioperatív, korai posztoperatív, illetve egy-három hónappal a transzplantációt követő időszakban.

A vizsgálat célkitűzése egy angiotenzinkonvertálóenzim-gátló (lisinopril 10 mg) és egy dihidropiridin kalciumcsatorna-blokkoló (amlodipin 5 mg) (Ekvator Richter Gedeon) (1. csoport) kis dózisú kombinációja, illetve az enalapril hydrochorothiaziddal vagy a nélkül (2. csoport) hatásosságának az összehasonlítása volt magas vérnyomásban. Anyagok és módszerek: A vizsgálatban 93 magas vérnyomásos beteg (36% férfi, 64% nő) szerepelt. Az átlagéletkor 52,6±12 év volt, a magas vérnyomás átlagosan 7,5±6,1 éve állt fenn. A vizsgálat kezdetekor a rendelőben mért vérnyomás 149,2±13,8/91,4±81 Hgmm volt. A betegeket véletlenszerűen osztották két csoportba (1. csoport, n=51 és 2. csoport, n=36). Eredmények: Az amlodipin/lisinopril fix dózisú kombinációja -28,9±11,3/-16,0±8,7 Hgmm-rel (p<0,0001) tudta csökkenteni a vérnyomást. A 2. csoportban a rendelőben mért vérnyomás -22,9±17,9/-11,5±10,7 Hgmm-rel (p<0,0001) csökkent. Az 1. csoport betegei gyakrabban érték el a célvérnyomást, mint a 2. csoport tagjai (94,1% versus 72,2%, p=0,008). Egyik csoportban sem változott jelentősen a pulzusszám. Csak az 1. csoportban figyelték meg a microalbuminuria (urinalis albuminexkréció, UAE) csökkenését -13,8±24,4 mg/24 h-val (p<0,001). A 2. csoportban javult a betegek életminősége. Azonban az életminőség javulása jelentősebb volt az 1., mint a 2. csoportban (p=0,002). Következtetés: Az amlodipin/lisinopril fix dózisú kombinációja lehetőséget ad a célvérnyomás elérésére a hypertoniás betegek 94%-ában, vesevédő hatású és javítja a betegek életminőségét.