A krónikus vesebetegség minden stádiumára jellemző a csökkent fizikai aktivitás és az ezzel összefüggő fokozott szív- és érrendszeri megbetegedés kockázata. A rendszeres testmozgás jótékonyan képes befolyásolni az idült vesebetegséggel, dializált állapottal, illetve mozgásszegény életmóddal összefüggésbe hozható metabolikus rizikót, gyulladásos állapotot, alacsony fizikai teljesítőképességet, izomsorvadást, javítva az életkilátásokat és életminőséget. Ennek megfelelően a nemzetközi és hazai szakmai ajánlások minimum heti 150 perc mérsékelt intenzitású fizikai aktivitást - minimum öt nap, 30 perc időtartamban - javasolnak. Dializált betegek részére konkrét ajánlások nem állnak rendelkezésre. A cikkben a teljesség igénye nélkül, részben saját tapasztalatainkat felhasználva, javaslatokat fogalmazunk meg a dializáltak testmozgás-lehetőségeiről.

A vizsgálat célja, hogy a „Magyarország átfogó egészségügyi szűrőprogramja 2010-2020” nyolc év adatai alapján egy teljes kiterjedésű (testtömeg, BMI, haskörfogat, derék/csípő arány, százalékos testzsír, hasi zsírtömeg) hazai antropometriai profilt mutasson be. Az elemzés keretében 70094 nő és 67549 férfi adatait dolgoztuk fel. Megállapítottuk, hogy a magyar társadalomban a túlsúly és elhízás folyamatosan növekszik 2010 és 2017 között, ezenkívül 2014-től ennek mértéke nagyobb. A testzsír és a hasi zsírtömeg növekedése mindkét nemre jellemző, mégis a hasi elhízás - a derékméret-, derék/csípő és a testzsírmérések alapján - relatív értelemben szignifikánsan nagyobb jelentősen elhízott nők esetében. Különösen aggasztó, hogy ezen növekedési tendenciák már a 18-26 éves korosztályban is jelen van. Ezek az adatok feltétlenül arra figyelmeztetnek, hogy az eddigieknél nagyobb mértékben kell foglalkoznunk a társadalom egyedeinek életviteli, étkezési szokásainak befolyásolásával, valamint a fizikai aktivitás növelésének előmozdításával.

A Barcelonában 2018 júniusában rendezett kongresszuson a European Society of Hypertension és European Society of Cardiology közös irányelveit előadásokban ismertették, a vonatkozó közlemény augusztusban jelent meg párhuzamosan a Journal Hypertension-ben és a European Heart Journal-ben. Ennek alapján összefoglalom az új irányelvek legfontosabb, a cardiovascularis kockázattal és a vérnyomás célértékeivel kapcsolatos változásait.

A vesetranszplantált betegek döntő többsége magasvérnyomásbetegségben is szenved. Ez jelentősen hozzájárul e betegcsoport kifejezett cardiovascularis halálozásához. A Magyar Hipertónia Társaság és a nemzetközi ajánlások 130/80 Hgmm alatti célvérnyomást határoztak meg ebben a populációban. A vesetranszplantált betegekben kialakuló hypertonia hátterében számos tényező állhat, amelyeket recipiens-, donoroldali és a transzplantáció következtében kialakuló okok ként lehet csoportosítani. A vesetranszplantáció után megemelkedő vérnyomás hátterében az esetek jelentős részében az immunszuppresszív szerek (elsősorban a glükokortikoidok, illetve kalcineurininhibitorok) kezdetben kifejezetten magas dózisa állhat. A hypertoniás betegek kivizsgálásához, az ajánlásokban leírtakon túl, néhány speciális vizsgálatra is szükség van (például az immunszuppresszív gyógyszerek szintjének, a csont és ásványianyagcsere-zavarnak, a vérszegénység mértékének, a transzplantált vese keringési zavarának mérése). A nem gyógyszeres vérnyomáscsökkentő módszerek alkalmazása mellett a vesetranszplantált hypertoniás betegek általában több mint két különböző antihipertenzív gyógyszer szedésére is szorulnak. A korai poszttranszplantációs időszakban a vérnyomáscsökkentők közül előtérben vannak a kalciumcsatorna-blokkolók, mivel jól ellensúlyozzák a kalcineurininhibitorok vasoconstrictiv hatását. A reninangiotenzin-aldoszteron gátlók alkalmazása inkább a transzplantált vese működésének stabilizálódása után (a transzplantációt követő egy-három hónaptól) javasolt. A gyógyszeres kezelésnél célszerű figyelembe venni a betegnélfenn álló társbetegségeket és egyéb befolyásoló tényezőket is, különös tekintettel a folyadéktúlterhelésre, proteinuriára, allograftműködésre (GFR), diabetesre, egyéb cardiovascularis rizikótényezőkre, korábbi cardiovascularis eseményekre. Ezek ismeretében individuális kezelés beállítása javasolt, amely különböző stratégiát igényel a perioperatív, korai posztoperatív, illetve egy-három hónappal a transzplantációt követő időszakban.

Ischaemiás stroke és tranziens ischaemiás attak (TIA) esetén az ismétlődés veszélye legnagyobb az esemény után közvetlenül és hétről hétre csökken. Az aszpirin csökkenti a korai ismétlődés kockázatát (IST, CAST vizsgálatok), de a kettős gátlás még hatékonyabb. A CHANCE vizsgálatban magas kockázatú betegeknél az aszpirin (ASA) + clopidogrel kombináció hatékonyabbnak bizonyult, mint az ASA önmagában. Felmerült a kérdés, hogy ha a kettős kombináció hatékonyabb, akkor a rövid idejű hármas támadáspontú thrombocytaaggregáció-gátló (TAG) kombináció [ASA: ciklooxigenáz irreverzibilis gátlás, clopidogrel: ADP (adenozin-difoszfát)-receptor irreverzibilis blokkolás, dipiridamol: tct. cAMP (ciklikus anonozonmonofoszfát)- és/vagy cGMP (ciklikus guanozinmonofoszfát)- szintet növeli] hozhat-e még előnyt ennek a betegcsoportnak a kezelésében. Ezt in vitro TAG-vizsgálatok, thrombocyta-leukocyta konjugációs, leukocytaaktivációs vizsgálatok, illetve egészséges önkénteseknél és korábban stroke-on átesett betegeknél végzett kisebb létszámú vizsgálatok, esettanulmányok kettős kombináció ellenére is visszatérő epizód esetén hosszú távon alkalmazott effektív hármas kombináció mellett is bizonyítják.