Hypertonia és Nephrologia

A diuretikus kezelés hazai története. I. rész: Fodor Imre

RADÓ János

2012. DECEMBER 08.

Hypertonia és Nephrologia - 2012;16(05)

A higanyvegyületek diuretikus hatását 1920-ban fedezték fel, ám a „higanyos diurézis” kifejezés 36 évvel korábbról, Jendrassik Ernőtől származik. Fodor Imre 1923-ban közölte a higanyos diuretikumra vonatkozó tapasztalatait, amit azután világszerte többen idéztek. A hazai gyógyszergyártás is kivette a részét a higanyos diuretikum előállításából Novurit néven, amely 40 éven át világszerte elismert kiváló készítmény volt, és sok, előrehaladott szívelégtelenségben szenvedő beteg életét meghosszabbította. Maga Fodor Imre is az élete végén súlyos cardialis oedemája miatt a higanyos diuretikum rendszeres használatára szorult. Amikor a gyógyszer már hatástalanná vált, azaz refrakter oedema fejlődött ki, az akkoriban legfrissebb amerikai szakirodalomból nyert ötlet alapján „önkísérletet” végzett ACTH alkalmazásával a higanyos diuretikum iránti érzékenység visszaállítására. Tapasztalatait közvetlenül a halála előtt munkatársaival megíratta. Fodor Imre kiváló klinikus, iskolateremtő belgyógyász volt, aki beírta a nevét a diuretikumok használatával foglalkozó tudomány történetébe is.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Hypertonia és Nephrologia

A hősokkfehérje 72 genetikai polimorfizmusainak összefüggése a gyermekkori vesebetegségekkel

BÁNKI Nóra Fanni, RUSAI Krisztina, KÁROLY Éva, SZEBENI Bea, VANNAY Ádám, SALLAY Péter, REUSZ György, TULASSAY Tivadar, SZABÓ J. Attila, FEKETE Andrea

Gyermekkorban az ismétlődő húgyúti gyulladás (UTI) a veseszövet hegesedéséhez, majd az ennek talaján kialakuló krónikus veseelégtelenséghez (KVE) vezethet, amely vesepótló kezelést, vesetranszplantációt (VTx) tehet szükségessé. A húgyúti fejlődési rendellenességek különösen hajlamosítanak ismétlődő UTI-k megjelenésére. A visszatérő gyulladások során sérült veseszövet regenerálódását segíti elő a hősokkfehérje 72 (HSP72), amely a degradált fehérjék, sejtek helyreállításával véd a vesekárosodással szemben. A HSPA1B (1267)G allél hordozása csökkent HSP72-termelődést eredményez. Vizsgálatainkban 103 UTI, 26 VTx és 236 egészséges gyermek DNS-mintájában PCR-RFLP módszerrel meghatároztuk a HSPA1B A(1267)G-polimorfizmus előfordulását, és elemeztük a betegek klinikai adatait. A HSPA1B (1267)GG genotípus és HSPA1B (1267)G allél gyakrabban fordult elő az UTI (p=0,0001; CI: 1,378-2,68) és a VTx (p=0,014; CI: 2,29-187,7) -csoportokban a kontrollcsoporthoz képest, és összefüggést mutatott az UTI következtében kialakuló hegesedés (p=0,05; CI: 0,33-1,00) és a KVE kialakulására hajlamosító húgyúti fejlődési rendellenességek (p=0,0072; CI: 1,623-140,6) előfordulásával. Adataink alapján a HSPA1B (1267)G allél hordozása hajlamosíthat recidív UTI, valamint KVE kialakulására, ami felveti ennek a polimorfizmusnak a jelentőségét a mindennapi klinikai és terápiás gyakorlatban.

Hypertonia és Nephrologia

A magyar ÉRV program. A Magyar Hypertonia Társaság programja

FARKAS K, JÁRAI Z, KOLOSSVÁRY E, LUDÁNYI A, CLEMENT DL, KISS I

Hypertonia és Nephrologia

A hypertonia kezelése krónikus vesebetegségben és veseelégtelenségben

KISS István

A krónikus vesebetegek száma folyamatosan nőtt az elmúlt évtizedben. Ennek oka volt az egyre nagyobb számban kialakuló hypertoniabetegség és diabetes mellitus, amelyeknek gyakori szövődménye a vesebetegség. Vesebetegség fennállásakor, illetve veseelégtelenség esetén gyakoribb a magasvérnyomás-betegség, amelynek rendkívül komplex a kezelése. A vesebetegek kevés klinikai vizsgálatban vehettek részt, ezért esetükben kisszámúak a gyógyszerterápiás vizsgálatokból származó evidenciák. Ezért is nagyon fontosak az áttekintő elemzéssel készült szakmai irányelvek, amelyek most a KDIGO ajánlásaként jelentek meg 2012 novemberében. A szerző ennek gyors ismertetésére, a gyakorlat számára fontos üzeneteinek összefoglalására vállalkozott a jelen közleményben.

Hypertonia és Nephrologia

Magyar Nephrologiai Társaság hírei

Hypertonia és Nephrologia

A metabolikus szindróma értelmezése

KÉKES Ede, KISS István

A zsigeri ectopiás zsírszövet jelentős növekedése, a szénhidrátanyagcsere zavara, az atherogen dyslipidaemia és a vérnyomás emelkedése alkotja a halálos négyesnek nevezett szindrómát. Ezen összetevők elősegítik a cardiovascularis betegségek (coronariabetegség, stroke, perifériás érbetegség) korai kialakulását, valamint a 2-es típusú diabetes mellitus gyakoriságának jelentős méretű növekedését a világ minden régiójában. Sokáig úgy gondolták, hogy a szindróma hátterében az ectopiás zsírszövet áll, és hogy a kialakuló inzulinrezisztencia hyperinsulinaemiával, valamint a társuló endokrin szabályozó rendszer felborulása és a fokozott szimpatikus aktivitás együttesen megmagyarázzák a kialakult klinikai jelenségeket. Ma már tudjuk, hogy az ectopiás zsírszövet által kibocsátott citokinek (CRP, TNF-α, IL-6 stb.) olyan folyamatokat indítanak el a szervezetünkben, amelyek nagyban hozzájárulnak a vascularis remodeling, endotheldiszfunkció kialakulásához és végeredményképpen elősegítik az atherothromboticus folyamatok kialakulását. Az elméleti ismeretek növekedésével párhuzamosan folyamatosan változtak a szindróma diagnosztikai kritériumai egészen 2009-ig, amikor a Harmonizációs Konferencián kialakultak a jelenleg is elfogadott szerepet játszó tényezők, bár közülük több meghatározása még nem került be a mindennapi gyakorlati munkába.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Lege Artis Medicinae

Terápiarezisztens hypertonia: differenciáldiagnózis és kezelés

TISLÉR András

Magas vérnyomás miatt kezelt beteg esetében akkor beszélünk terápiarezisztenciáról, ha a vérnyomás három, különböző támadáspontú antihipertenzívum (köztük egy diuretikum) szedése ellenére sem éri el a célértéket. A terápiarezisztencia okai alapvetően három csoportba sorolhatók: Pszeudorezisztenciát - azaz látszólagos rezisztenciát - okozhat a nem megfelelő vérnyomásmérési technika, a „fehérköpeny-hatás”, illetve a betegek nem megfelelő együttműködése a gyógyszeres és nem gyógyszeres orvosi tanácsokkal. Az okok felismerésében a vérnyomásmérés módszerének - köztük a mandzsetta méretének - ellenőrzése, illetve az otthoni és ambuláns vérnyomás-monitorozás lépcsőzetes alkalmazása segíthet. Másodlagos rezisztenciáról akkor beszélünk, ha valamilyen, a vérnyomást növelő vagy az antihipertenzívumok hatását gátló gyógyszer-interakció vagy kísérő betegség áll fenn. Emellett másodlagos rezisztenciához vezethetnek a különböző szekunder hypertoniát okozó kórképek, amelyek között kitüntetett figyelmet kell fordítani a renovascularis és renoparenchymás betegség mellett a hyperaldosteronismus megfelelő szűrővizsgálatainak elvégzésére is. A nem optimális kezelés leggyakrabban szubklinikus volumenterheléssel, elégtelen típusú vagy dózisú diuretikus terápiával magyarázható. Emellett az alkalmazott gyógyszer-kombináció kiválasztása során gondot kell fordítani a különböző vérnyomás-szabályozó rendszerek mind teljesebb bénítására. A leggyakrabban alkalmazott antihipertenzívumok kombinálása mellett az aldoszteronantagonisták, vasodilatatorok, nitrátok és centrálisan ható szerek alkalmazása segíthet a kezelés optimalizálásában.

Hypertonia és Nephrologia

Vízhajtók kombinációja rezisztens hypertoniában

RADÓ János

Évtizedes nem kezelt magas vérnyomás után kialakult krónikus veseelégtelenségben furosemid, β-blokkoló, kalciumblokkoló, angiotenzinkonvertálóenzim- gátló és angiotenzinreceptor-blokkoló együttes alkalmazására rezisztens hypertonia fejlődött ki egy 60 éves férfi betegben. Tiazidvegyület és a kacsdiuretikum (furosemid) kombinációjával sikerült a rezisztens állapotot áttörni. Betegünk esetét közlésre érdemesnek tartjuk, mert a tiazidvegyület (chlorthalidon) abban a glomerulusfiltrációs tartományban (<30 ml/min) is eredményesen volt alkalmazható, amelyben többen hatástalannak tartják, és mert a hatásos diuretikumkombináció mindkét tagját (a vesebetegséghez képest) kis adagban adtuk. Röviden összefoglaljuk a tiazidvegyületek és a kacsdiuretikumok fontosabb kombinációinak szakirodalmát, és utalunk némely történeti szempontra.

Ideggyógyászati Szemle

Szerzett gyermekkori epilepsziás beszédzavar kezelése adrenokortikotrop hormonnal

SZABÓ Léna, NAGY Judit, KÁLMÁNCHEY Rozália

Leírása óta, 50 éve, számos vizsgálatban foglalkoztak a szerzett gyermekkori epilepsziás beszédzavarral, szerzői nevén Landau-Kleffner-szindrómával. Ennek ellenére sem patofiziológiája, sem kezelése nem tisztázott minden kétséget kizáróan. Célunk volt az ACTH terápiás hatékonyságának vizsgálata Landau-Kleffner-szindrómában. Öt, ACTH-kezelésben részesült Landau-Kleffner-szindrómás gyermek dokumentációját elemeztük retrospektíven. Az alkalmazott ACTH-kezelés függvényében vizsgáltuk az epileptiform EEG, beszéd- és magatartászavar, valamint epilepsziás rohamok alakulását rövid, illetve hosszú távon, valamint a terápia kezdete és a hatékonyság közötti összefüggést. A terápia kezdetekor mind az öt esetben epileptiform EEG és beszédzavar, roham négy, magatartászavar három esetben volt jelen. Két esetben a beszédzavar már évek óta fennállt. A kezdeti lökésterápia hatására (20 E/nap ACTH egy-két hétig) a tünetek minden esetben maximum két héten belül megszűntek vagy javultak. A visszaesés megakadályozására, illetve késleltetésére tartós fenntartó kezelést állítottunk be. Amennyiben újabb beszédromlás jelentkezett vagy a beszéd nem javult tovább, újabb lökésterápiát alkalmaztunk. Ennek hatására hosszú távon minden gyermek rohammentessé vált, a többéves követés során az epileptiform EEG négy esetben enyhült, egy esetben normalizálódott. A beszédzavar két gyermek esetében gyógyult, három esetben enyhült. A magatartászavar négy esetből háromban gyógyult, egyben javult. Egy gyermek teljesen meggyógyult, négy tünetei mérséklődtek. A tünetekhez képest korai kezelés lényegesen jobb kimenetelt eredményezett. Eredményeink alapján hatásosnak tartjuk az ACTHkezelést Landau-Kleffner-szindrómában. Tapasztalataink szerint a rövid ACTH-kezelést követően gyakori a relapsus, ezt hosszú távú, alacsony dózisú fenntartó terápiával lehet kiküszöbölni.

LAM Extra Háziorvosoknak

Terápiarezisztens hypertonia: differenciáldiagnózis és kezelés

TISLÉR András

Magas vérnyomás miatt kezelt beteg esetében akkor beszélünk terápiarezisztenciáról, ha a vérnyomás három, különböző támadáspontú antihipertenzívum (köztük egy diuretikum) szedése ellenére sem éri el a célértéket. A terápiarezisztencia okai alapvetően három csoportba sorolhatók: Pszeudorezisztenciát - azaz látszólagos rezisztenciát - okozhat a nem megfelelő vérnyomásmérési technika, a „fehérköpeny-hatás”, illetve a betegek nem megfelelő együttműködése a gyógyszeres és nem gyógyszeres orvosi tanácsokkal. Az okok felismerésében a vérnyomásmérés módszerének - köztük a mandzsetta méretének - ellenőrzése, illetve az otthoni és ambuláns vérnyomás-monitorozás lépcsőzetes alkalmazása segíthet. Másodlagos rezisztenciáról akkor beszélünk, ha valamilyen, a vérnyomást növelő vagy az antihipertenzívumok hatását gátló gyógyszer-interakció vagy kísérő betegség áll fenn. Emellett másodlagos rezisztenciához vezethetnek a különböző szekunder hypertoniát okozó kórképek, amelyek között kitüntetett figyelmet kell fordítani a renovascularis és renoparenchymás betegség mellett a hyperaldosteronismus megfelelő szűrővizsgálatainak elvégzésére is. A nem optimális kezelés leggyakrabban szubklinikus volumenterheléssel, elégtelen típusú vagy dózisú diuretikus terápiával magyarázható. Emellett az alkalmazott gyógyszer-kombináció kiválasztása során gondot kell fordítani a különböző vérnyomás-szabályozó rendszerek mind teljesebb bénítására. A leggyakrabban alkalmazott antihipertenzívumok kombinálása mellett az aldoszteronantagonisták, vasodilatatorok, nitrátok és centrálisan ható szerek alkalmazása segíthet a kezelés optimalizálásában.

Hypertonia és Nephrologia

Diuretikumok hypertoniában - 2010

BARNA István

A diuretikumok (elsősorban a tiazidszármazékok és a vasodilatator hatással is rendelkező indapamid) elsőként ajánlott vérnyomáscsökkentő szerek. Különösen kedvezőek túlsúlyos hypertoniás, 2-es típusú diabeteses, metabolikus szindrómás, idős, izolált szisztolés hypertoniás betegek, valamint enyhe veseelégtelenségben és szívelégtelenségben szenvedők kezelésére. Ideálisan adhatók kombinációban más antihipertenzív szerekkel (elsősorban angiotenzinkonvertálóenzim-gátlóval, angiotenzinreceptor- blokkolóval és β-blokkolóval). A magasvérnyomás-betegség kezelésére társuló balkamra-hypertophia és stroke utáni állapot esetén indapamid, balkamra-diszfunkció és szívelégtelenség esetén tiazid és furosemid, valamint ezek kombinációja javasolt. A diuretikumoknak kis dózisban nincsen klinikailag jelentős metabolikus mellékhatásuk, ugyanakkor más gyógyszercsoportokhoz hasonló mértékben csökkentik a cardiovascularis mortalitást.