A Covid-19-világjárvány mindenütt nagy kihívás elé állította az egészségügyet. En­nek fő oka a fertőzöttek nagy száma mellett az is, hogy olyan új helyzetet teremtett, amelynek megoldására nem voltak korábbi tapasztalatok. Különösen azoknak az orvosoknak hiányozhattak ezek a tapasztalatok, akik megszokták, hogy az általuk alkalmazott terápia mögött klinikai vizsgálati bizonyítékok sorakoznak, azaz a napi munkájukat a bizonyítékokon alapuló orvoslás elvei szerint végzik. A fertőzöttek kezelésére vonatkozóan folyamatosan gyarapodnak azok az új megfigyelések és javaslatok, amelyek a sürgősség miatt nem mindig voltak kellően megalapozottak. Ebben a helyzetben a kezelőorvosokban gyakran felmerülhet, hogy mi legyen a beteg korábbi gyógyszerezésével, amikor egy potenciálisan életveszélyes fertőzés kezelésére kellene fókuszálni. Ilyenkor még gyakrabban maradhat el olyan, eleve mostohán és gyakran félvállról végzett terápia, mint a lipidcsökkentés. A magas koleszterinszint csökkentésének alapgyógyszerei a statinok. Ezeket a ko­lesz­terinszint és a cardiovascularis események gyakoriságának csökkentésére alkalmazzuk, de emellett a vírusfertőzésre is kedvező hatással vannak. Ebben a statinok jól ismert gyulladáscsökkentő hatá­sán és az angiotenzinkonvertáló-enzim-2 expressziójának fokozásán túl egyéb me­chanizmusok is szerepet játszanak. Ilyen lehet – egyebek mellett – az a hatás, amely elősegíti a lipidraftok lebontását, direkt módon gátolva az S-proteinen át a vírus sejtbe kerülését azzal, hogy a folyamathoz szükséges koleszterin mennyiségét csökkenti. Több mint 1200 SARS-CoV-2-fertőzött, statinnal kezelt betegen a 28-ik napnál 48%-kal alacsonyabb volt az összhalálozás, mint statint nem szedőkön. Egy közel kilenc­ezer fő adatait feldolgozó metaanalízis szerint Covid-19-fertőzöttek körében a statint szedőknél 30%-kal kisebb volt a halálozás vagy a súlyos szövődmények aránya. Az eddigi megfigyeléses vizsgálatok azt tá­masztják alá, hogy a statinterápiát és a töb­bi lipidcsökkentő szer adását Covid-19 be­tegség alatt is az irányelveknek megfelelően kell folytatni vagy elkezdeni.

Az ápolás célja minden időben ugyanaz: a beteg ember egészségének visszaadása, segítség a betegség ideje alatt. Leletek bizonyítják, hogy már Krisztus előtt több ezer évvel is fontos szerepe volt az ápolásnak. Csonttörések, gyógyult koponya trepanáció és gyógyult ízületi betegségek fedezhetők fel a korai leleteken. Az állatvilágban a sérült fajtársak irányában mutatott segítő szándék csak az elefántoknál és a delfineknél nyilvánul meg annyiban, hogy körülveszik a szenvedőt. A többi állat hagyja elpusztulni sérült társait. A szerző ezen nemes tevékenység történetét taglalja és mutatja be a kezdeti időktől napjainkig, különös tekintettel a hazai történésekre.

A címről sokunknak (de nem mindenkinek!) Sergio Leone filmklasszikusának figurái villannak fel és halljuk (vagy mégsem?) Ennio Morricone zenéjét. Ugye, ez a mondat is csupa furcsaság? Pedig, egyáltalán nem biztos, hogy mindenki látta a filmet (sőt, biztos, hogy nem) és a fülünkbe csengő zene dallama is lehet csalóka. Tetszik vagy sem, de így vagyunk a lipidológiai tudományterület klasszikusaival is. A legtöbben, akik most a négy klinikus összefoglalóját olvassák, sokat (de korántsem mindent!) tudnak a témá(k)ról, másoknak talán ez lesz a további érdeklődést felkeltő „nagy cikk”. Részeire bontjuk az oszthatatlan, csak egyben funkcionáló egészet, hogy modellt építsünk gondolkodásunkban an­nak működéséről. Ez az, amit a tudományos megismeréssel teszünk. Modellt gyártunk, egyszerűsítünk, sőt (néha akár té­ve­sen) kinyilatkoztatunk. Vessük most el a ben­nünk élő sztereotípiáinkat (vagy legalábbis tegyünk rá kísérletet)! Beszéljünk a „mindig” jó HDL-koleszterinről, a rossz LDL-ről és a csúf (vagy mostoha?) trigliceridről, sőt (és itt már el is fogyott a három kulcsszereplős westernklasszikus analógiája) a sokak szemében együtt csúf és rossz lipoprotein(a) többi arcáról is! Az emberi szervezetben ugyanis minden mindennel összefügg, semmi sem véletlen, semmi sem lehet csak jó, rossz vagy csúf, még a Jó, a Rossz és a Csúf sem.

A krónikus fájdalom érzékelésében, továbbításában, feldolgozásában és az agyi fáj­dalomkép megformálásában nociceptiv, neu­ropathiás és centrális mechanizmusok vesznek részt. A kórokozó jelenlétét vagy a szövetkárosodást jelző és a védekezést riadóztató molekulák, az alarminok kóros folyamatok sorát indítják el, amelyek gyulladásos fájdalomingert váltanak ki. A gyulladáskeltő citokineknek a fájdalom idegrendszeri szinten való megjelenítésében van döntő szerepe. A folyamatos gyulladásos ingerek az idegsejtek perifériás és központi érzékenyítésével aktiválják a fájdalomérzéssel kapcsolatos agyi területeket és kialakítják az összetett fájdalomképet, a fájdalommát­rixot. Az agyi funkcionális kapcsolatok há­ló­zatokban működnek és funkcionális MRI-vel képezhetők le. A citokinek a neuronokat közvetlenül, vagy más neuromediátorok ré­vén közvetve aktiválják. A citokinreceptorok megjelennek a nociceptorokon és a ma­ga­sabb rendű neuronokon is, valamint a kü­lön­féle nem neuralis sejteken, mint a mic­rog­lia vagy az astrocyták. Az idegrendszerben szinte mindenütt fellelhető citokinek a tumornekrózis-faktor és az interleukin 6. Jel­adási útvonalaik a nukleáris faktor κB és a Janus-kináz enzimrendszere. Ezért a gyul­la­dáskeltő citokinek és a Janus-kináz első­ren­dű terápiás célpontok. Az anticitokin biologikumok és a kismolekulájú kinázgátlók rheumatoid arthritisben csökkentik a fájdalmat és javítják a működőképességet. A fájdalomcsökkenés nagyobb, mint ami csak a gyulladás klinikai biomarkereinek csökkenésétől várható lenne. A célzott biológiai és kémiai-biológiai válaszmódosítók korai és gyors fájdalomcsökkentő hatását az agyban kifej­tett közvetlen analgetikus hatásnak tu­laj­do­nítják.

A magyar orvoslás többszörösen is bizonyította, hogy a nemzetközi élvonalba tartozik, amire méltán lehetünk büszkék. Elég, ha Semmelweis Ignác munkásságára, a C-vitamin felfedezésére, a stresszelmélet kidolgozására, vagy éppen a napjainkban történt mRNS-alapú vakcina előállításának feltalálására gondolunk. Ugyanakkor az elmúlt száz esztendő alatt különböző okok miatt számos magyar orvos távozott külföldre, vagy a határok elmozdulása okán, vagy azért, mert rákényszerült, és akadt közöttük olyan is, aki külföldön találta meg hivatása kiteljesedését. A talpraesettség, a találékonyság és a szorgalom azonban szinte mindenütt helytállással járt. Az anyaországgal kialakult kapcsolattartás azonban legtöbbször véletlenszerűen, egyéni kezdeményezés alapján jött létre. Léteznek ugyan hazai és határon túli egészségügyi polgári szerveződések, amelyek sok éves múltra tekinthetnek vissza, ezek azonban csak regionális szinten és korlátozottan működnek. Jogosan merült fel az igény ezért egy szervezett, kiterjesztett kapcsolatteremtésre, amelynek első, és úgy gondoljuk, igen fontos lépése az első Magyar Orvos-Egészségügyi Világtalálkozó (MOVT) megszervezése, amellyel hagyományt kívánunk teremteni.