Keresési eredmények

Lege Artis Medicinae

2006. OKTÓBER 18.

A paraoxonázaktivitás vizsgálata kevert kötőszöveti betegségben

BODOLAY Edit, SERES Ildikó, JAKAB Zsanett, CSÍPŐ István, SZILÁGYI Anna, SZEGEDI Gyula, PARAGH György

BEVEZETÉS - A kevert kötőszöveti betegség több szervet érintő gyulladásos autoimmun kórkép. Az immunoinflammatorikus folyamatok jelentős szerepet játszanak az atherosclerosis patogenezisében. Kevert kötőszöveti betegségben még nem vizsgálták a gyulladásos paraméterek és az atherosclerosis kapcsolatát. Az atherosclerosis egyik fontos rizikótényezője a lipidabnormalitás. A lipidek közül a HDL véd az atherosclerosissal szemben. E védőhatás egyik letéteményese az antioxidáns hatású paraoxonáz. Munkánkban néztük a lipidprofilt és a paraoxonázaktivitást, és vizsgáltuk az észlelt eltérések hátterében szerepet játszó tényezőket. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - A vizsgálatba 37, kevert kötőszöveti betegségben szenvedő beteget vontunk be, akik a vizsgálatot megelőző két hónapban lipidcsökkentő kezelésben nem részesültek. Az adatokat 30 egészséges kontrollszemély értékeihez hasonlítottuk. A 37 beteg életkora a vizsgálatkor átlagosan 51,2±9,5 év volt, betegségük fennállása átlagosan 11,0±7,2 év. A paraoxonázaktivitást spektrofotometriával mértük. A lipidprofil mérése Cobas Integra 700 Analizátorral történt. A von Willebrand-faktor-antigén meghatározását thrombocytaszegény plazmából immunturbidimetriás meghatározással végeztük, a trombomodulin, az endothelsejt elleni antitest meghatározása ELISA-módszerrel történt. EREDMÉNYEK - A kevert kötőszöveti betegségben szenvedő betegek paraoxonázaktivitása átlagosan kisebb volt, mint a kontrollcsoportban (MCTD: 118,5±64,6 U/l, kontroll: 188,0±77,6; p<0,001). Szignifikánsan csökkent a betegek arilészterázaktivitása is (p<0,001). A paraoxonázaktivitás csökkenése összefüggött a betegek életkorával, a betegség tartamával, a vascularis (szemészeti, cardialis és cerebralis) eltérésekkel. A betegek összkoleszterin- és -trigliceridszintje szignifikánsan magasabb volt, mint a kontrollcsoportban, az apoA1-szintben viszont csökkenést észleltünk. A csökkent paraoxonázaktivitás és az endothelsejt-aktivációs markerek (trombomodulin, von Willebrand-faktor-antigén, endothelsejt elleni antitest) emelkedése között igen erős korrelációt észleltünk. Nem találtunk összefüggést a szteroidot tartósan szedő és nem szedő betegek értékei között. KÖVETKEZTETÉS - Az eredmények arra utalnak, hogy a kevert kötőszöveti betegségben szenvedő betegek körében fokozott az atherosclerosishajlam. Az atherosclerosis kialakulásában a koleszterin- és trigliceridszint-emelkedésen kívül szerepet játszhat a HDL-koleszterinhez kötött antioxidáns, a paraoxonáz csökkent aktivitása és mennyisége. Ezért a kevert kötőszöveti betegségben szenvedő betegeknél a fokozott oxidatív folyamatok eredményeként képződő szabad gyökök eliminálása csökkent, ez súlyosbíthatja és fenntarthatja az endothelsejt-károsodást, amelyet jelez az endothelsejt-aktivációt jelző trombomodulin, a von Willebrand-faktor-antigén és az endothelsejt elleni antitest szintjének emelkedése is.

Magyar Immunológia

2006. MÁRCIUS 20.

A pulmonalis artériás hipertenzió kórlefolyása, klinikai és immunszerológiai jellemzői kevert kötőszöveti betegségben

VÉGH Judit, CSÍPŐ István, UDVARDY Miklós, KAPPELMAYER János, LAKOS Gabriella, ALEKSZA Magdolna, ZEHER Margit, SZEGEDI Gyula, BODOLAY Edit

BEVEZETÉS - Kevert kötőszöveti betegséghez (mixed connective tissue disease, MCTD) társuló pulmonalis artériás hipertenzióban szenvedő betegek kórlefolyását, a túlélés valószínűségét, és az immunszerológiai eltéréseket vizsgáltuk. Az eredményeket összevetettük a pulmonalis artériás hipertenzió nélküli MCTD-s betegek értékeivel. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Huszonöt pulmonalis artériás hipertenzióval szövődött kevert kötõszöveti betegségben szenvedõ beteg (11, jobbszívfél-katéterezéssel bizonyított és 14, Doppler-echokardiográfiával igazolt) és 154, pulmonalis hipertenzió nélküli MCTD-s beteg szérumában mértük az U1RNP elleni autoantitestek, az endothelsejt elleni antitestek és az anti-kardiolipin antitestek mennyiségét, a szérumtrombomodulin (TM) és a von Willebrand-faktor antigén (vWFAg) koncentrációját. Echokardiográfiával követtük a pulmonalis artériás nyomás változását. EREDMÉNYEK - A 25 betegnél a pulmonalis artériás hipertenzió a kevert kötőszöveti betegség diagnosztizálását követően jelentkezett, a betegség fennállásának átlagosan 11,6±4,5. évében. A pulmonalis artériás hipertenzióval szövődött kevert kötőszöveti betegségben a túlélés valószínűsége alacsonyabb volt, mint a 154, pulmonalis artériás hipertenzió nélküli, kevert kötőszöveti betegségben szenvedő csoportban (ötéves túlélés MCTD pulmonalis artériás hipertenzióval: 73,39%, szemben a 96,43%- kal, p<0,01; 10 éves túlélés: 86,74%, szemben a 93,25%-kal, p<0,01). A pulmonalis artériás hipertenzióval szövődött, kevert kötőszöveti betegségben szenvedő betegek szérumában gyakoribb volt az endothelsejt elleni antitestek jelenléte, mint a pulmonalis artériás hipertenzió nélküli csoportban (p<0,001). A szérum trombomodulinszintje és a von WFAg-szint a pulmonalis artériás hipertenzióval szövődött kevert kötőszöveti betegségben szenvedő betegeken magasabb volt, mint a pulmonalis artériás hipertenzió nélküli MCTD-ben (trombomodulin: 34,2±15,3 ng/ml, szemben a 11,8±6,5 ng/ml-rel, p<0,001; vWFAg: 311,1±147%, szemben a 172,6±141%-kal). Szignifikáns korrelációt észleltünk az endothelsejt elleni antitest mennyisége és a szérumtrombomodulin-szint (r=0,466), valamint az endothelsejt elleni antitest mennyisége és a von WFAg szérumszintje között (r=0,550). KÖVETKEZTETÉS - A pulmonalis artériás hipertenzióval szövődött kevert kötőszöveti betegségben szenvedő betegek túlélési valószínűsége rosszabb, mint a pulmonalis artériás hipertenzió nélküli MCTDs betegeké. Eredményeink arra utalnak, hogy kevert kötőszöveti betegségben az endothelsejt elleni antitestek jelenléte és az endothelsejt-aktiváció szerepet játszhat a pulmonalis artériás hipertenzió kialakulásában és az obliteratív érfolyamat fenntartásában. Az echokardiográfia rendkívül fontos módszer a kevert kötőszöveti betegségben jelentkező pulmonalis hipertenzió korai felismerésében.

Ideggyógyászati Szemle

2002. ÁPRILIS 20.

A vascularis endothelium károsodásának szignálmolekulái akut ischaemiás stroke-ban

SZEGEDI Norbert, MAY Zsolt, ÓVÁRY Csaba, SKOPÁL Judit, NAGY Zoltán

Bevezetés - A stroke-esetek 80%-a ischaemiás eredetű, ezen egységesnek tűnő kórformán belül azonban patogenezisük lényegét illetően jól elkülöníthető az atherothromboticus, a cardioemboliás és a lacunaris alcsoport. A kezelés és a szekunder profilaxis fő irányát is megszabó elkülönítés döntően a klinikum, valamint a képalkotó eljárások és az ultrahangdiagnosztika eredményeinek szintézisén alapszik, mégis számos kísérlet történt olyan markermolekulák azonosítására, amelyek az endothelium károsodását, az alvadási kaszkád egyes részfolyamatait, a fibrinolízist jellemezve az előbbi döntést megkönnyítenék. Betegek és módszerek - A szerzők a vascularis endothelium károsodásának markereként a von Willebrand-faktor plazmaszintjét mérték 34, akut ischaemiás (16 atherothromboticus, nyolc cardioemboliás, 10 lacunaris) stroke-ban szenvedő beteg esetében a tünetek kezdetét követően 24 órán belül, majd kettő, négy, illetve 12 héttel ezt követően. A von Willebrand-faktor lehetséges forrásának tisztázása céljából egy-egy további, endothelsejt-károsodásra jellemző marker, a trombomodulin és a β-tromboglobulin (thrombocytaaktivációs szignálmolekula) plazma-szintjét is meghatározták ugyanezen időpontokban. Eredmények - A betegek esetében a von Willebrand-faktor első napon mért értékeinek mediánja 123%, míg a kontrollszemélyeké 72% volt (p<0,05). Az egyes stroke-altípusok értékei nem különböztek szignifikánsan. A két hét elteltével mért értékek további 60%-kal nőttek, majd fokozatos csökkenést követően még a 12. héten is meghaladták a kontrollértékeket. A β-tromboglobulin akut fázisban mért értéke a betegeknél szignifikánsan meghaladta az egészségesekét (171 IU/ml, szemben a 32 IU/ml-rel, p<0,001), főként atherothrombosis vagy cardiogen embolia esetén, ezzel szemben lacunaris stroke-ban ez a kontrollcsoportéval egyező értékű volt. Az ismételt mérések során a kezdeti magas szintek jelentős, folyamatos csökkenését lehetett tapasztalni a teljes megfigyelt időtartam alatt. A szolúbilis trombomodulin szintje mérsékelten magasabb volt a betegeknél, mint az egészségeseknél (4,24 ng/ml, szemben a 3,81 ng/ml-rel), azonban ez a különbség nem érte el a szignifikancia szintjét, s nem különbözött számottevően az alcsoportok szerint. Következtetés - Az egyes stroke-altípusok elkülönítésében a β-tromboglobulin értékei tűnnek hasznosíthatónak, míg a von Willebrand-faktor hosszan emelkedett szintje inkább a penumbra területén, az endothelsejtek részvételével zajló komplex folyamatokat tükrözi.

Hírvilág

2011. AUGUSZTUS 15.

Atípusos HUS: a trombomodulin mutációinak szerepe

Az atípusos haemolyticus uraemiás szindrómában szenvedő betegek közel 5%-ában előfordulnak a trombomodulin funkcióját rontó mutációk.