Keresési eredmények

Ideggyógyászati Szemle

2010. JANUÁR 30.

Az alsó nyaki gerincszakasz elülső spondylodesise során nyert klinikai tapasztalataink

PAZDERNYIK Szilárd, SÁNDOR László, ELEK Péter, BARZÓ Pál

Mind az akut, mind a krónikus instabilitás sikeresen kezelhető elülső spondylodesissel. A műtét célja olyan spondylodesis létrehozása, amely a sebész által beállított pozícióban merevíti el az instabil mozgásszegmentumot. Az elmerevítés az intervertebrális rés átcsontosodásával valósul meg. Magát az elcsontosodást az érintett szegmentumok operatív stabilizációja és osteoproduktív, osteoinduktív anyagok át- és/vagy beültetése segíti elő. Minél gyorsabb átcsontosodást tudunk elérni, annál biztosabban elkerülhetjük az anyagfüggő és/vagy az elmozdulásból eredő komplikációkat. Elméleti megfontolásainkat alátámasztva retrospektív klinikai/radiológiai vizsgálatot végeztünk, amelyben a különböző rendszerek alkalmazásával végzett, elülső nyaki spondylodesisekkel elért csontos konszolidáció sebességét és biztonságát elemeztük. Összesen 485 beteg műtét utáni eredményeit vizsgáltuk, akiket akut vagy krónikus nyaki gerincinstabilitás miatt lemez-osteosynthesissel kezeltünk. Csonttranszplantáció céljából az esetek egy részében tiszta autológ spongiosát, illetve corticospongiosus csontmorzsákat, másik részében autológ, tricorticalis csontblokkot alkalmaztunk. Mind a követésben, mind az adatgyűjtésben előre kidolgozott, egységes protokoll szerint jártunk el. Az adatokat direkt öszehasonlításon alapuló egységes kritériumrendszer alapján értékeltük. A lemezes spondylodesiseket három csoportba osztottuk: 1. csoport: dinamikus osteosynthesis tiszta spongiosával (155 beteg 210 szegmentummal, 1,35 szegment/ beteg), 2. csoport: dinamikus osteosynthesis tricorticalis grafttal (167 beteg 290 mozgásszegmentummal, 1,73 szegment/beteg) és 3. csoport: szögletstabil osteosynthesis tricorticalis grafttal (73 beteg 110 mozgásszegmentummal, 1,5 szegment/beteg). A cage-implantációval kezelt betegek képezték a 4. csoportot: cage autológ corticospongiosus csontmorzsával töltve (90 beteg 90 mozgásszegmentummal, 1,0 szegmentum/beteg). A követés során a csontos átépülés megítélésére protokollszerűen oldalirányú és anterior- posterior röntgenfelvételek készültek a 0., 6., 16. és az 52. hét után, és az esetek egy részében a 104. hét után is. A graft és a csigolya közti csontos gyógyulás mértékének minősítésére három fokozatot használtunk, amelyek a következők: még át nem épült, átépült, illetve álízületképződés. Beteganyagunk adatainak értékelése során az alábbi megállapításokat tettük: a) Gyors és biztos átcsontosodás jön létre azok esetében, akiket dinamikus lemez-osteosynthesis létesítésével kezeltünk (p=0,00001). Ez „normál” H-lemez és csonttranszplantátumként autológ spongiosa alkalmazását jelenti. Az így előállított szegmentstabilizációk 77%-a (161 szegmentum) már a hatodik posztoperatív héten, álízület-képződés nélkül, csontosan konszolidálódott. b) Tricorticalis graft alkalmazása szögletstabil és dinamikus lemezrendszerekben is késlelteti a csontos gyógyulást. Ennek a csonttranszplantátumnak az alkalmazását követően gyakran fordul elő álízület-képződés, amelyet az autológ spongiosa használatakor sosem figyeltünk meg. c) A szögletstabil lemezzel végzett spondylodesisek rendszerint késleltetve gyógyultak. Az álízület-képződés aránya nagy, 21% (23 szegmentum) volt, azaz az alsó nyaki gerincszakaszon nem tanácsos szögletstabil lemezrendszerrel végezni az elülső nyaki lemezspondylodesist. d) Az autológ corticospongiosus csontmorzsával töltött cage-ek alkalmazásával létrehozott spondylodesisek biztosan gyógyulnak. Annak ellenére azonban, hogy az álízület-képződési arány ezzel a technikával 0% volt, a konstrukció geometriai viszonyai és a tiszta autológ spongiosa corticospongiosus csontmorzsával történő helyettesítése miatt az elcsontosodás kissé késleltetett. Az alsó nyaki gerincszakasz akut/krónikus instabilitásai sebészi kezelésében mind a normál H-lemez és autológ spongiosa együttes alkalmazása, mind a corticospongiosus csontmorzsákkal feltöltött intervertebralis cage használata ajánlott, szem előtt tartva azt, hogy az utóbbi esetében a csontos dekompresszió során nyert corticospongiosus morzsák használata a beteget újabb - a graft nyerése céljából végzett - feltárástól kíméli meg.

Ideggyógyászati Szemle

2010. JÚLIUS 20.

Az atlantoaxialis instabilitás műtéti kezelésének újabb módszere: CI-II. dorsalis rögzítés csavaros-rudas rendszerrel

LIPÓTH László, BANCZEROWSKI Péter, VERES Róbert

Célkitűzés - Az atlantoaxialis instabilitás műtéti kezelése a speciális anatómiai viszonyok, neurológiai elemek potenciális vagy valós sérülése, az ebből származó súlyos klinikai állapot, a speciális technikai, személyi háttér igénye és a viszonylag kis esetszám miatt továbbra is megoldandó kérdéseket vet fel. A cikkünkben leírt módszer a kellő stabilitás, eredményesség és egyszerűség mellett a kockázati tényezők minimalizálására törekszik. Módszer - Az elmúlt öt évben klinikai tüneteket és panaszokat okozó, neuroradiológiailag igazolt atlantoaxialis instabilitás miatt 34 esetben végeztünk CI-II. dorsalis csavaros-rudas rögzítést szögletstabil rendszer használatával. Az anatómiai és technikai lehetőségek függvényében döntöttünk a csavarozási technika alkalmazásáról, illetve hátulsó kábelmegerősítés használatáról. Műtéti indikációt az egyértelmű, neuroradiológiai vizsgálatokkal igazolt instabilitás, a neurológiai deficit, a canalis spinalis szűkülete és a konzervatív terápiára rezisztens fájdalom jelentett. Eredmény - Intézetünkben 34 esetben végeztünk a fenti módszerrel CI-II. dorsalis rögzítést. Kétoldali massa lateralis csavarokat 30 esetben (88,3%) vezettünk be. Anatómiai variáció miatt négy esetben (11,7%) az egyik oldali csavarozást Magerl szerint végeztük. A gyengébb csontállomány intraoperatív észlelése miatt három esetben (8,8%) alkalmaztunk kiegészítésként sodrott titánkábelt. Minden betegünk esetében megszűnt az instabilitásból származó fájdalom. Rendszeres klinikai és neuroradiológiai követés során 26 esetben kitűnő (76%), hat esetben jó (18%), két esetben (6%) elfogadható eredményt találtunk. A betegek döntő többsége (31 eset, 91%) elégedett volt, három betegünk (9%) elfogadhatónak tartotta állapotát. Következtetés - Az ismertetett új technika alkalmazásával csökkenthető a műtéti kockázat és idő, ezzel arányosan a szövődményráta. A módszer teljes stabilitást nyújt, így az axiális fájdalom azonnali szanálódását eredményezi és kiegészítő, külső rögzítést sem igényel, korai mobilizálást tesz lehetővé. Mindent összevetve biztonságos, megbízható, eredményes és költséghatékony.