Egy tágas nappaliban intellektuális vitát folytatunk két remek kutatóval, miközben a háttérben az ablakon keresztül a norvég táj különös színezetet ad a sok-sok órája tartó, hol politikáról, hol környezetvédelemről és a technológiáról szóló beszélgetésünknek. Az egyik gondolatról ugrunk a másikra, egyre izgalmasabb példák és kérdések jönnek elő, tudjuk, hogy hajnalig itt fogunk ülni ebben a hosszú beszélgetésben. Ezt az érzést idézi a “A versengés paradoxonjai” című könyv, ami beszélgetés indítógondolataként azt állítja, hogy minden a verseny valamilyen formájáról szól, így az életet sem értjük meg, ha ezt az elvet nem megfelelően fogjuk fel. A szerzők a versenyt egyfajta motornak, hajtóerőnek írják le, de nem idealizálják azt, nem állítják azt, hogy ez a jelenség jó, vagy rossz, helyes vagy erkölcstelen lenne. Nem a kapitalizmus dicséretét olvashatjuk. Ám minden ponton azt bizonyítják, mennyire a versengés az, ami meghatározza társadalmainkat. Sőt a verseny logikáján belül mutatnak rá a túlfogyasztás kultúrájának felemásságára, például az ember megjelenése előtt kihalt állatok példájával illusztrálják hogyan tud a felesleges és értelmetlen versengés, a természetes szelekció akár a kihalás szélére sodorni egy-egy populációt. Üdítő az a természetesség, ahogyan a környezetvédelmi szempontokat vizsgálják a verseny szempontjából, ahogy megfogalmazzák hogyan vesszük fel a jövőbeli környezet kárára fel hiteleket, melyeket most herdálunk el. Megfogalmazásukban minden versenyhelyzet kialakulásához egy szűk erőforrás megjelenés szüksége, és az emberiség felfoghatatlan számú erőforrásért képes egyszerre versenyezni. Jól bemutatja a korszellemet, amiben már nemcsak kortársainkkal akarunk versenyezni, hanem elődeinket is le akarjuk pipálni. A fiatalságfixáltá vált társadalmunk, ahol az élettapasztalat ma már nem érték a nyitottság, rugalmasság és alkalmazkodóképesség mellett. Sőt, jobb híján az ember képes önmagával versenyezni, ha nincs kéznél más - a különböző sportok mentén mutatja be, hogyan tudunk letörtek lenni, ha nem verjük meg a magunknak, magunk által felállított mércéket. Gondolatmenetük végül odáig jut, hogy a globális kihívásaink nehézségeit is el tudják helyezni a versengés és az általuk a versengés egy formájának tekintett együttműködés koordinátarendszerében: miközben sok-sok évszázadon keresztül kevés ember küzdött az óriási bolygó erőforrásaiért, napjainkba rengeteg ember küzd a zsúfolásig telt bolygó kincseiért. Mesélnek minderről úgy, hogy közben mindezt a norvég jóléti társadalom szemszögéből világítja meg. Sok benne a helyi, norvég vonatkozás, előjönnek az általunk nem ismert tévéműsorok, sajtótermékek, sí és korcsolya sport helyi példái. Miközben a legtöbb történet számunkra nem ismert, mégis szórakoztató belelátni a verseny szemüvegén keresztül a norvég mindennapokba is. Hasonlóan a játékelméleti, evolúcióbiológiai alapfogalmakkal sem fárasztanak minket a szerzők, hiszen egy jó esti beszélgetés során nem kell mindent túlmagyarázni. A könyvnek nincs igazi verzérfonala, a verseny tartja össze a mondanivalót, de nem igazán jutunk el A-ból B-be. Tényleg egy igazi véget nem érő éjszakai társalgás esszévé duzzasztott verziójának tűnik a könyv, amin végighaladva mi magunk fogjuk újraértelmezni a világról való felfogásunkat. Ezt a munkát ránk bízzák, és csak szempontokat adnak ehhez. Versenyezhetünk, ki jut ebben messzebb. Gáspár Csaba 2019.november 29. Dag O. Hessen – Thomas Hylland Eriksen: A versengés paradoxonjai Fordította: Patat Bence, Megjelenés: 2018, Oldalszám: 258 oldal, Formátum: A/5 ISBN: 978-963-2799-91-9