A film az amerikai ún. ópiát vagy opioid krízisről szól, amelyben 2000 óta 500 ezer amerikai halt meg túladagolásban, 25 percenként születik egy olyan baba, akinek elvonási tünetei vannak. A film fő narratívája azt elemzi, hogy gyógyszeripari cégek milyen szerepet játszottak ennek a tragikus helyzetnek az előállításában. Aki csak kicsit is követte a gyógyszeripar Janus arcú szerepét az utóbbi évtizedekben a fogyasztók és az orvosok magatartásának befolyásolásában, az igazán mélyen nem lepődik meg „Nahát, ezt nem gondoltam volna!” felkiáltással az opiátokkal (Oxycontin, fentanil stb.) kapcsolatos történéseken.

Parádi József neurológus, pszichiáter és pszichoterapeuta sok évvel ezelőtt visszaadta a gyógyszerfelírási engedélyét. Úgy látja, hogy bár bizonyos, súlyos esetekben szükség lehet gyógyszeres kezelésre, a pszichoterápiás munka az elsődleges számára: a tüneteket elsősorban szerencsésebb fenomenológiai úton megérteni és feldolgozni.

Az akut major depressziós betegek többségében nem hatásosabbak az antidepresszívumok, mint a placebo - állapították meg egy gondos statisztikai módszerekkel végzett metaanalízisben. Csak az igen súlyos állapotú betegek esetében érhető el klinikailag számottevő javulás.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a tudományos gondolkodás uralkodóvá válása után az élet mindennapjainak mitológiai megközelítésű magyarázata elvesztette jelentőségét az emberi társadalmak életében. A felvilágosodás, majd a pozitivizmus - mert nem értette az értékeit - a tudomány “magasáról” lenézte, a babonás szokások szintjére degradálta, majd száműzte, eltűntette az emberiség évezredes tapasztalatait hagyományokba foglaló mitologikus és vallási formákat és helyükbe új hitet, a tudományba, mint az emberiség minden bajára gyógyírt nyújtó megismerő útba, minden kérdésre választ adó világmagyarázatába vetett hitet kínálta.

Heine mindig beteg volt. Ha nem volt beteg, betegnek érezte magát.