A problémafelvetést indokolja, hogy 30 évvel ezelőtt Nagy-Britanniában megszületett a Black Report. 2008-ban napvilágot látott az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Michael Marmot irányításával készült jelentése, majd 2009-ben az EU-Bizottság európai konzultációt folytatott a kérdésben, és 2010 februárjában Londonban bemutatták az ugyancsak Marmothoz köthető jelentést. Ugyanebben a hónapban az Annals of the New York Academy of Sciences tematikus számot szentelt a témának.

Mint azt Kapócs Gábor, a LAM főszerkesztője egyebek között megállapította: gyűlnek a tudományos bizonyítékok a gazdasági-társadalmi körülmények és az egészségi állapot szoros, egymást meghatározó, ok-okozati kapcsolatáról. Miként arról is, hogy a különböző társadalmi, gazdasági beavatkozások miként befolyásolják az emberek egészségi állapotát. Azaz: az igazi egészségpolitika egészen politika? – tette fel a kérdést immár nem először a LAM-Klub alapítója



A WHO 2008 őszi jelentése számos ajánlás mellett azt kérte: szüntessük meg az egyenlőtlenségeket egy generációnyi idő alatt, jelezve, hogy adóból és járulékokból finanszírozott, alapellátásra fókuszáló egészségügyet javasol, amelyben a humán erőforrás-kérdés is megoldott. Az, hogy kevés ajánlást fogalmaztak meg kifejezetten az egészségügyre, ugyancsak jól jelzi, hogy az emberek rossz egészségi állapotának okai nem feltétlenül az egészségügy mai diszfunkcionalitásában keresendők.

Megjegyzendő azonban, hogy az Egészségügyi Világszervezet már évtizedekkel ezelőtt is sokak által ismerten figyelmeztetett: az ágazat legfeljebb 11-12 százalékban felelős az emberek egészségi állapotáért, s abban nagy szerepe van magának az egyénnek és a társadalmi környezetnek egyaránt.

Néhány évvel ezelőtt – főként Orosz Éva, az ELTE professzora jóvoltából – szerezhetett arról információt a közvélemény, hogy ez a korábbi WHO-megállapítás némiképp elavultnak tekinthető, az egészségügy szerepe a korábban hirdetett 11-12 százaléknál nagyobb, azon túl azonban, hogy ez az ágazat másként működik, és nem úgy érvényesek benne a közgazdaságtan általános szabályai, mint másutt, pontos adatokat nemigen tettek közzé. Minderről többször szó esett a LAM-Klub választásokat megelőző, a pártok szakértőinek az egészségügy elmúlt évtizedeit érintő, és a jövőre vonatkozó feladatokat tárgyaló estjein is.

Ezért is volt némiképp meglepő, hogy Kiss József, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár egykori szocialista főigazgatója – aki a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztalban is szerepet vállalva, a Korányi Alapítvány egyik prominenseként alternatív törvényjavaslat létrehozásában segédkezett a több-biztosítós rendszer bevezetésének egyik fő ellenzőjeként –, a többi közt azt mondta: óvatosan bánna az ilyen jelentések közzétételével. Szerinte ugyanis mindez újabb muníciót adhat azoknak, akik szeretnének indokot találni arra, miért is volna elegendő akár a mainál is kevesebb pénz az egészségügyi ellátásra.

Mint azt többen hangoztatták, és a ma már nyugdíjas dr. Vadász Gábor eutanázia-szakértő, egykori aneszteziológus és intenzív terapeuta provokatív felvetésére reagálva közölték: az egészségügy nem tekinthet gazdasági, pénzügyi szemlélettel a demográfiai helyzet, a növekvő életkor miatt idősödő világ problémáira úgy, hogy az öregek ellátását nem tekinti feladatának. Igaz ugyan, hogy a statisztikák szerint általában az ember első és utolsó éveiben költik rá a legtöbb pénzt, ha úgy tetszik, a rá jutó költség háromnegyedét, ám ez nem indok arra, hogy a produktivitás, a hatékonyság legyen a fő szempont a gyógyítás során. Ugyancsak többen, így például dr. Weltner János, a Semmelweis Egyetem I. Számú Sebészeti Klinikájának szakfőorvosa megfogalmazta: szerinte valójában nem is helyes egy lapon említeni, ha úgy tetszik, akkor szembeállítani a megelőzést és a gyógyítást. Először a rendszeren belül kell tiszta viszonyokat teremteni, például a szabályozási anomáliákat megszüntetni.

Ezzel kapcsolatban Balázs Péter, a Semmelweis Egyetem professzora arra figyelmeztetett: mivel a társadalom öregszik, a várható életkor nő és kevesebb az utánpótlás, a prevencióra költött összegnek valójában egyre kevésbé látszik majd az eredménye, így a következő húsz év kormányainak különféle kényszerhelyzetek között kell majd egyensúlyozniuk, hogy az ellátórendszer a megelőzés és a kuratív medicina közötti forrásmegosztás során ne omoljon össze.

A Marmot-jelentést összefoglalva Kapócs Gábor utalt rá: ma már tudományos bizonyítékok vannak arra, hogy lényegében a fogantatástól kezdve az ember megbetegedése időpontjáig kummulálódnak azok a hatások, amelyek végül is befolyásolják egészségi állapotát. Érdemes ezért már a születést megelőző időszakig visszanyúlni, s akár a szülőpár nevelésével, befolyásolásával elérni, hogy a később születendő gyermeket minél kevesebb olyan hatás érje, ami negatívan befolyásolhatja például a népbetegségnek tartott kórokra a hajlamát.

Az egyenlőtlenség kérdését a legszebben azonban talán tényleg József Attila fogalmazta meg, amikor azt írta: „A mosónők korán halnak”. Ám ennél ismertebb Tolsztoj Háború és békéjének muzsikja, az orosz paraszt, akivel az író Bezuhov szemébe mondatja: a gróf úr sokáig fog élni, mert sok jót evett életében!

Az irodalmi példákat prof. Józan Péter hozta a LAM-Klub május 26-i rendezvényére, nem titkolva, hogy ha a témában fellelhető epidemiológiai adatok nem is csak a lábjegyzet szerepét tölthetik be ezen bölcsességekhez képest, ám azoknál talán nem sokkal adnak többet. Mint ismertette a jelenlévőkkel, a világ már túlhaladta azt a korábbi állapotot, amikor csupán azt nézték a kutatók, hogy a nemzeti összterméknek fordított GDP-ből mennyit költenek egy ember egészségügyi ellátására. Ennél sokkal többet árul el az úgynevezett Humán Fejlettségi Mutató.

Magyarországon olyan módosított mutatót használnak, amelyben a GDP mellett figyelembe veszik az egyén születéskor várható élettartamát, iskolai végzettségét is, miután a kistérségekben a csak a nemzeti össztermékre vonatkozó adatokkal nem lehet dolgozni.



Józan Péter emlékeztetett: Magyarországon 1993-ban tetőzött, akkor ért véget a korábban 27 éven át tartó epidemiológiai válság – ettől kezdve javulnak a kilátások. Az utóbbi években mintegy öt évvel nőtt a születéskor várható élettartam. Ez azonban korántsem módosított azon a korábban is jellemző helyzeten, hogy míg például a főváros I., II., XII. vagy XVI. kerületében alacsony a heveny szívinfarktus okozta halálozás, Kőbányán, Csepelen, Újpesten, Pesterzsébeten, Rákospalotán vagy akár Albertfalván kifejezetten sokan halnak meg emiatt, annak ellenére, hogy országosan is a szívbetegségek (és a magas vérnyomás) kezelésének javulására vezethető vissza a halálozások csökkenésének jelentős része.

A kutatók szoros összefüggést képesek kimutatni az egészség állapot és az egyes helyeken élők esetében fellelhető gazdasági, társadalmi, kulturális tényezők között. A differencia országok között is látható, míg például a jómódú Svájcban vagy a mediterrán életmódú országokban alacsonyabb, a volt szocialista országokban, Ukrajnában, a Baltikumban vagy Moldáviában nagy a korai halálozás.

Vitrai József, az EgészségMonitor ügyvezetője más szemszögből beszélt ugyanerről, amikor a Egészség-egyenlőtlenség Magyarországon című kutatási anyaguk egyes részleteit ismertette a jelenlévőkkel.

Amikor a keringési halandóság kistérségi különbségeit a kor, a nem, az iskolai végzettség és az egyén gazdasági aktivitása szempontjából is kiegyenlítették, jelentősen csökkentek az egyes térségek közötti különbségek. Ugyanez a daganatos megbetegedések esetében nem volt jellemző, sőt Budapest esetében például átalakult a helyzet, ami ugyancsak azt jelzi, más okok (is) vannak a háttérben.



Józan Péter szerint az egészségügyi ellátórendszer válságban van, permanens forradalmi átalakulást él át évtizedek óta, ami néha kritikus problémákat vet föl. S bár a professzor egyetért azzal, hogy paradigmaváltásra van szükség az egészségügyben, kételkedik abban, hogy ez gyorsan bekövetkezhet, jelenleg ugyanis nem érzi elég erősnek az ökológiai, humán szempontokat (is) közvetítőket. Magyarország nem vacuumban él, így jelentősen befolyásolják az őt környező országok, sőt a világ történései. A termelés nagy része ma már a világ keleti felén történik. Persze bármi megtörténhet.

A kapitalizmus gyenge pontja a mesterségesen generált fogyasztás, amelyben azonban elég nehéz beláttatni a döntéshozókkal, hogy a posztindusztriális társadalmakban a tudásra, az emberi méltóság szolgálatára kell(ene) forrásokat allokálni. Józan Péter csak reméli, lesz végre olyan bátor valaki, hogy a mai, csodaváró hangulatban korlátozott lehetőségeinkről is elmondja az igazságot az embereknek.