– Milyen rendezőt szeret? – Nem szeretem azt, amikor a rendező beletapossa a színészt a földbe, s azt gondolja, hogy utána lehet csak kihozni belőle valamit. Horvai István zseni volt, de küzdelmes és veszekedős volt vele dolgozni, sok értékes és szép szerepet köszönhetek neki. A megalázás, a másikon uralkodás nem feltétlenül tartozik a színészi pályához. – Mi tartozik hozzá? – A lélek, az ember és a pszichológiai ismeretek. A tartalom, mely mindennél fontosabb. – Melyik szerepélménye a legerősebb? – Ez nehéz, hosszú pályám volt, lassan rekordot döntök, milyen hosszan vagyok a Vígszínházban, 45 év, plusz a két főiskolás év. A szinkron, a tv, a film, a vendégjátékok, el se tudom mondani, mennyi szereppel volt dolgom. Voltak olyanok, melyek mérföldkövek voltak a színházi pályámon, de nem biztos, hogy azok voltak azok. A Huszárik Zoltánnal csináltunk egy Csehov rádiójátékot, mely szinte egy monológ volt, ahogy dolgoztunk, az az anyag, annak az élménye, az instrukciói, hogy mit hozott ki belőlem, talán ez. Talán nagyobb mint a Platonov. Aztán Csurka Házmestersiratója, melyet szintén Horvai rendezett...

Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról - József

– Volt-e olyan, amikor túlment egy határon? – Csakúgy érdemes, ha valami őrültséget csinálsz, amivel magadat is megleped, különben közhelyes és általános marad, nem válik el mástól. De ezeket is igyekszem elfelejteni, nem rögzítem, nem akarok visszaemlékezni rá. Nem akarom, hogy emlékezésből álljon az életem. Nem akarok legyökerezni valaminél, tiszta lappal szeretek elkezdeni dolgokat, úgy, hogy ne befolyásoljanak az emlékek. – Úgy, hogy ne hivatkozási pontnak használja a pillanatot? – Igen. Hagyom a dolgokat, melyek ha hatni akarnak rám, hassanak, nem erőltetem. Itt volt egy nagy pillanat...! Ezt nem. – Az emlékezet fura szerkezet. Színészként nyilván jelenidejű kell, hogy legyen. – Nem foglalkoztat a múlt, alapvető dolgokat nem jegyzek meg. A dátumok nem érdekelnek, száraz számok. Hangulati, tartalmi emlékezésben élek. Egy színész akarja, hogy az, ami addig felgyülemlett, lerakódott benne megmaradjon, s alkalomadtán kijöjjön. Abból élek, hogy mennyit és mit éltem meg, azt kell kijátszanom magamból. – Miből táplálkozik, amikor egy szerepre készül? Szöveg? Víziók? – Például épp egy öreg bohóc filmszerepét tanulom. Egy koszlott, összeégett arcú bohócét. Ilyenkor érdekel, hogy miért engem választottak, talán azért, mert képzőművésznek készültem, apám is festő volt, több önálló kiállításom volt, s bohócportrékat festettem? Talán, mert a film címe Sherlock Holmes nyomában, és a Sherlock sorozatot is én szinkronizálom? Eleinte ilyen a kapcsolatom a szereppel, ez is benne van. Abból is kiindulok, hogy mit várnak tőlem. – Mindig gondol arra, hogy mit várnak Öntől? – Gondolok, s azokra is, akik nézni fogják. A rendezőre is, aki majd áment mond rá. Aztán: sok tragikus karriervéget láttam már, mint amit ebben a bohócban kell megjelenítenem. Ezekre gondolok, amikor készülök. Természetesen, vizsgálom az írói szövetet, értékes-e, bele kell-e nyúlnom? Ez jó írás volt. Majd tanulom, hogy a helyszínen, zavaró körülmények között eszembe jusson a szöveg. – Önt könnyű rendezni, megadja magát? – Ahogy korosodom, tapasztaltabb vagyok, egyre jobban tolerálom a rendezőt, értem, hogy mit akar. – Azt hittem fordítva van. – Hogy egyre öntörvényűbb lesz az ember? – Hogy egyre inkább megvan a saját útja, s abból dolgozik. – Én azt hiszem, ha valaki tehetséges, azt egy rendező se ronthatja el, a tehetség átjön, hat akkor is, ha a körülmények nem ideálisak.

A vörös postakocsi - Rezeda Kázmér

– Amikor elolvas egy forgatókönyvet, a szerepéről óhatatlanul megszületik, testet ölt egy kép. Egy rendezőnek, ha ezt mondjuk, lerombolja, odaadja ezt az elképzelést? – Mivel bízik bennem, megpróbálom az ő elképzeléseit megmutatni. Még akkor is, ha tudom, hogy az működésképtelen, vagy a rendező tehetségtelen. Az is kihozhat belőlem valami egészen új, általam addig nem játszott dolgot. – Ezek szerint hajlandó tanulni. – Igen, alávetni magam az újnak, az ismeretlen felé menni, hiszen csak így tudom meglepni magam, élményt okozni magamnak. Ha mindig azt játszanám, amit szeretek és tudok, vagy, ami hat, könnyű lenne. Persze, van, hogy ahhoz kell fordulni. – Van olyan, amikor egy szerep mindent megváltoztat, mikor egy új határt nyit meg? – Van amikor nem lehet tudni, hogy az még az épelméjűségbe tartozik, vagy már éppen nem. Érti-e egyáltalán a közönség, mi lesz a véleményük rólad, ha ilyen vagy? Az ember megijed a határoktól. Színészként a kezemben kell tartani magam, mindig kell tudnom, mit csinálok és hogy annak, milyen hatása van. Birtokolni akarom magam. A közönséget és azt a hatást is, amit el akarok érni. Ez alól néha kivételt tettem, például, amikor meghalt az anyám, s a színpadon épp egy ezzel kapcsolatos monológban voltam benne. Úgy döntöttem akkor, hogy elengedem magam, lesz, ami lesz. Kiadom az érzéseimet, nem érdekel, ha hatástalanok maradnak, akkor is kiadom ezt a fájdalmat. Aznap nem teljesítettem a rendező és a szerepem által meghatározott feladatomat, jöjjön, ami jönni akar... – Néha túl kell menni a határokon, át kell lógassuk a lábunkat a másik oldalra is. – Igen, de ha valaki őrültként viselkedik a színpadon nem tudom, mihez képest az. Kell egy bevezetés a figura érzelmi és gesztusrendszerébe, s akkor tudom, hogy ez ahhoz képest abszolvált dolog. Ha mint nézőnek azonnal a fejemre zúdít valamit, kívül maradok. – Meddig belevihető egy történetbe? Mi az a maximum, amit egy rendezői instrukcióra megtesz? – Én mindent. Lehet, hogy ebben a filmben is egész őrült dolgokat kér majd a rendező, vetkőzzek meztelenre... – Van-e olyan határ, amire biztos nemet mond? – Az ereimet nem vágnám fel, másnap is kell játszanom.

Az őrült naplója - Popriscsin

– Mi az első művészeti élménye? – Egy gyerek nem érzi, nem tudja, mi a művészet. – De mára tudja. – Ez talán hiteles: az anyám éneklése, ahogy járt-kelt a lakásban. Mindig belegondoltam abba, amit énekelt. El tudtam merülni benne. Szép volt. Anyám műkedvelő színészként sok dalt ismert, egész furcsa énekeket is tudott. – Ha énekelt otthon, felszabadult lehetett a légkör. – Képzelheti, hogy hét gyerek mellett milyen felszabadult volt! Ő egyébként nem csinált ebből ügyet, simán otthagyott minket, elment idegenvezetni, szólt Annus néninek, fizetett neki, hogy vigyázzon és főzzön ránk, majd később tőle kért kölcsön. Apánknak, szegénynek, volt egy szobája, odajárt festeni, elment, visszajött, a Műcsarnokba vitte a képeit. Anyám vidám természetű volt. – Nem teherként élte meg ezt a nagy családot? – Örömmel és büszkeséggel. Egyforma ruhát csináltatott nekünk, s mikor sétálni mentünk, folyton megállították az utcán: "mind a magáé, igen" – nyilatkozgatott a járókelőknek, szerette ezt. Igazi nagy fazon volt. Jó, főzni nem tudott, de apám is bedobta magát. – Nehéz lehetett megszervezni a mindennapi létet. – Ehhez kellett az apám szigora is. Időnként nagy pofozások voltak, ha nem mentek rendben a dolgok, de hát hat fiút kellett igazgatni, s a végén egy kislányt. Mindenkinek megvolt a munkája, volt a bevásárló, az ágyazó, a takarító..., a nagyobb nevelte a kisebbet, működött a dolog. – Mi volt a legnehezebb a pályáján? – Ha az embernek van dolga, úgy érzi, fontos és szükség van rá, az jó, még akkor is, ha gyönge szerepeket is kap, a legrosszabb, amikor azt érzi, hogy nincs szükség rá. Én sokat kínlódtam az igazságtalanságon. Tudom, színész betegség az öntúlértékelés… – A teste, a lelke az anyaga, persze, hogy így működik. – Akkor is objektíven kellene látni a dolgokat. Nem mindenbe kellek én... – Volt, hogy szerepet kért? – Nem. Egy kollégám mondta, hogy ebben a korban már nem kell annyit játszani. Jó, de akkor mit csináljak? Olvass – felelte, a passzióidnak élj, igyál egy kis bort... A másik, hogy öreg főszerepek nem nagyon vannak. Innentől már nem fogok jelentős szerepet játszani? Én azt szerettem, ha az én vállamon van az egész előadás, mint a Platonovban. Egy színész számára az a legnagyobb élmény. Ha aktív akarok maradni, szólni kell. Ebben nincs gyakorlatom, soha nem szóltam. – Alapvetően elfogadó? – Megértem és tiszteletben tartom a másik érdekeit is. – Tud küzdeni? – Ha ez általános közelítést takar, akkor nem szeretem, ha látszik a küzdés. Egy művész ne küzdjön. Folyjon belőle, áradjon a dolog. Ha látom a küzdést, nem érdekel. Azt sem szeretem, amikor a színházon belül azt mondják, hogy dolgozzunk, dolgozzunk. A művészet játék legyen, ahhoz kell a leginkább közelítenie. – Mi a legfontosabb dolog az életében? – A feleségem, Szilvia. Úgy érzem, nagyon sok mindent feláldoznék érte. Minden más pótolható, ő nem. Gazdagabb az életem attól, ha két ember helyett élek. Az ő szemével is látok mindent. – Érzékelek Önben egy finom, tapintatos visszavonulást. A tv interjúiban is részt vesz, de mindig hagy menekülő utat. – Ebben talán az van, hogy nem akarom ráerőszakolni magam senkire, nem szeretek betolakodni senki életébe. – Ha már ott van, az Öné a pálya. – Nem szeretem az úthengerként taroló embereket. A Vígszínházban két nagy színésszel dolgoztam együtt, a Latinovitssal és a Darvas Ivánnal. Amikor együtt játszottak, két teljesen különböző hatással éltek. Latinovits megfélemlítő agresszorként, úgy hatott a nézőre, hogy amikor bejött, mindenki belekapaszkodott a székébe, mert nem tudták, mikor hajít valamit közéjük, én ezt nem tartom nemes hatásnak. Darvas jött a másik oldalról, leült, s azt mondta, jaj, de nehéz az élet. Amiben az volt, hogy kérem, ha tetszik, figyeljenek rám, de nem erőltetem Önökre, akinek nem tetszik, ne figyeljen. Nekem jobban tetszik a darvasi, intellektuális közelítés, mert humánusabb. – Mi az élet? – Egy ideiglenes dolog, amivel ki hogy gazdálkodik. Kaptunk időt, ezt az, egyet. Szépet, színeset. Nagyon jó élni, azonban nem tudjuk, milyen halni, milyen a nem élni. – Mit gondol a halálról? Valaminek a vége vagy a kezdete? – A vége. Én annyira életpárti vagyok, nem tudom, a halál jobb vagy rosszabb az életnél. Miért szeressek valamit, amiről nem tudom, milyen. Ezt tudom, milyen és sokáig lehet csinálni. Érdekes, hogy az öngyilkosokban megszűnik ez a vágy, elhiszik, hogy csak ennyi a lehetőségük. Ha kell, el lehet menni máshová, ahol új élmények érnek. – Sokan azt gondolják, hogy máshová mennek, egy új dimenziót találnak. – Az már jobb közelítés, de itt is lehet új lapot kezdeni. – Van transzcendens élménye? – Én eléggé szkeptikus és kételkedő alkat vagyok. Nem materialista. De félnék, ha rajtam kívülálló dolgok uralkodnának rajtam, ami ellen nem tudok védekezni. Ha volt is ilyen élményem, mindig megmagyaráztam. – Ez túl van rajtunk és erősebb nálunk. – Én mindig ura szeretnék lenni önmagamnak. – De hát könyörgöm: színész! – Épp azért. Minden este reprodukálnom kell önmagamat. Nem csinálhatom azt, amit akarok, teljesítenem kell azt a szintet, amit kitűzök magam elé. Ehhez kézben kell tartanom a fizikumomat, az egészségemet, a szellememet, a frissességemet, a koncentrációmat, az idegrendszeremet. Nem csinálhatom azt, amit akarok. Ez 47 éve a mércém, minden este. Miattam még nem maradt el előadás. – Ez így van? – Igen, én férfiasságot tanultam apámtól, majdhogynem katonás férfiasságot, szigorúságot, azt, hogy nincs mese. Ez másnak fel sem tűnik, nem értékeli, hogy itt van egy megbízható ember. – A Vígszínházon belül is zárt személy marad? Ugye, nem közösségi ember? – Nem, ez egy szólista pálya. Itt mindenkinek más az érdeke, más az epizodistának, más a főszereplőnek, más bonvivánnak és a más a jellemszínésznek vagy a karakterszínésznek – nem értünk szót. Ezért nem lesz soha összefogás, szakszervezet, ezért nem tudunk kivívni semmit. – Ön milyen típusú színésznek számít? – Talán a jellemszínész, de az mindent fölölel, mert minden szerep jellem. – Megfigyel bizonyos helyzeteket, ha szüksége van rá, használni tudja? Figurákat, személyiségeket? – Kamaszkoromban szinte mániám volt az emberek megfigyelése, mintha éreztem volna, hogy egyszer szükségem lesz rá. Ma már nem mindenáron figyelem őket, nincs bennem kényszeresség. Már felületesen szemlélem őket, nem tudom megjegyezni az arcokat. – Már befelé figyel. – Ez akkor megbocsátható? Én azt hittem, hogy a kiégettségemre utal. – Amennyiben nem hisz a transzcendensben, a sorsban sem hisz? – A véletlenben hiszek. S abban, hogy az ember irányíthatja a saját sorsát. Aki a sorsban hisz, nem hisz abban, hogy irányíthatja azt. Persze, sok minden beleszól az életünkbe, a sorsunkba. – Mit gondol a betegségekről? – Hipochonder vagyok. Rettegve és félve keresem magamban a betegséget. Nehogy felbukkanjon a halálos betegség. Azonban megnyugvással konstatálom, hogy ha hirtelen feldobnám a bakancsot, eleget éltem. Csehov 44 évet élt, 41 éves korában nősült, én még mindig élek, nem mint zseni, mint magánember, egy szavam nem lehet. – Nincs halálfélelme? – A haláltól tényleg nincsen, az előtte levő szenvedés ne adasson meg. Nem tudom, miért tiltakoznak az infarktus ellen, én éveket adnék egy jó, hirtelen jött infarktusért. – Az igazság fontos az Ön számára? – Nagyon. – Az igazság tudása, vagy mint eszme? – Mint eszme is, a tudása...? Mindent nem tudhatunk. Tévedéseink lehetnek, de az objektív rátekintés és az igazság nagyon fontos. Egy magunkfajta, ilyen pályán mozgó embernél ez nem túl nagy előny, nem szeretik. Itt népszerű a könnyű hazugság, a lódítás, a nagyot mondás, a direkt hazugság. Egyébként a közönség látja, hogy kinél van az igazság, az alakítások hitelessége szempontjából fontos ez. – Van barátja? – Haverjaim voltak, nagyon jó játszótársaim is, de csak egy barátom van, Szilvia. Nincs más. Ő ismer a legjobban engem. Az ember amikor választ, úgy teszi ezt, hogy ne csak a szerelme, a barátja is legyen, akit választ. A társa, a játszótársa, az utazótársa, a lakótársa, minden. Gyimesi Ágnes Andrea