Gondolat

Züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték

2014. OKTÓBER 16.

Apja kicsapongó életmódú katonatiszt volt, aki hamar elhagyta családját. A fiú nevelése anyjára, a szigorú és buzgón vallásos kereskedőasszonyra maradt, aki erős kézzel irányította fia életét, aki már igen korán kitűnt rendkívüli értelmével, az irodalom iránti érdeklődésével. Amikor tízévesen kollégiumba került, meglepően gyorsan megtanult latinul, s hamarosan lenyűgözte tanárait formakész latin költeményeivel.
1870-ben már a La Revue pour Tous című lap is közölte egy versét.


Kezdetben a parnasszizmus hatott költészetére, 16 éves korában talált rá egyéni hangjára. Verseiben a nyomasztó kisvárosi környezet elleni lázadás keveredett a szabadság és a kaland utáni szenvedélyes vágyakozással, olyannyira, hogy 1870-ben megszökött, és Párizsba indult. Vonatjegye nem volt, ezért letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. Szabadulása után hónapokig csavargott Észak-Franciaországban és Belgiumban, mígnem anyja a rendőrséggel vissza nem vitette Charleville-be.

1871 februárjában azonban újra elszökött, s önkéntesnek jelentkezett a párizsi kommün védelmére, bár valószínűleg nem harcolt fegyverrel a reguláris csapatok ellen. Három keserves hét után visszatért anyjához, s 1871 májusában (két levélben) megfogalmazta hitvallását a költő-látnok szerepről, az érzékek összekapcsolásával létrejövő költői módszerről.

1871 augusztusában - egyik barátja tanácsára - elküldte verseit Paul Verlaine-nek, az ismert költőnek, akit annyira lenyűgöztek a költemények, hogy azonnal Párizsba hívta az ifjút. A személyes találkozás végzetes volt mindkét költő számára: parázs vitáktól sem mentes, féktelen és szenvedélyes homoszexuális kapcsolatuk botránykő volt a közvélemény szemében.

1872 márciusában a kicsapongó, bohém élettől meggyötört Rimbaud visszatért Charleville-be, ahol megírta az Utolsó versek címen ismert költeményeit, amelyek mindegyikében a megtisztulás vágya fejeződik ki. Néhány hónappal később azonban Verlaine hívására ismét Párizsba utazott, ebben az időszakban írta meg negyven darabból álló prózavers-sorozatát Illuminációk címmel.


Kapcsolatuk egyre feszültebbé vált, 1873 áprilisában Rimbaud ismét a családi birokra vonult vissza megpihenni, s írni kezdte Egy évad a pokolban című munkáját. Az alkotást azonban félbeszakította Verlaine újbóli megjelenése, akivel Londonba, majd Brüsszelbe utazott. Útközben - heves viták után - viszonyuk annyira megromlott, hogy Rimbaud közölte, végleg szakít barátjával. Verlaine ekkor rálőtt, megsebesítve a csuklóján: Rimbaud kórházba, Verlaine két évre börtönbe került. A kórház után Rimbaud hazatért, befejezte az Egy évadot, mintegy összegezve egész addigi életét és munkásságát.


A Verlaine-nel való incidens irodalmi körökben is gyorsan terjedő híre megnövelte népszerűségét, az újságok lelkesen közölték verseit. De csak azokat, prózakölteményeit fanyalogva fogadták, az Egy évadot is csak anyja költségén tudta kiadni. A gyűjtemény utolsó darabja a Búcsú, amelyben nosztalgikusan visszatekint múltbeli életére, aztán továbbindult, új utakat keresve nyugtalan vágyainak, végleg szakítva az irodalommal.
1875-ben elindult világot látni: gyalog átkelt az Alpokon, később beállt a holland gyarmati hadseregbe Indiában. Járt Egyiptomban, Cipruson építési felügyelő volt, bejárta Etiópia belső vidékeit, kereskedett kávéval, kaucsukkal, elefántcsonttal és fegyverrel, tisztes vagyont halmozott fel.

Egészsége azonban megromlott, s 1891 februárjában rákos daganat alakult ki a jobb térdén. Marseille-ba hajózott, ahol hamarosan amputálták a lábát. Állapota nem javult, a kór megtámadta többi végtagját is, 1891. november 10-én meghalt. Mindössze 37 éves volt ekkor, s csak négy évig 15-19 éves kora között írta verseit.

Rendhagyó élete, szertelen, különc személye, sokszólamú költészete felmérhetetlen hatással volt az utókorra, őt tekintik a modernizmus atyjának. Magyarra a legnagyobb költők (Tóth Árpád, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc) fordították. Alakja a filmeseket is megihlette, legutóbb Agnieszka Holland készített róla filmet Teljes napfogyatkozás címmel.
Életéről legteljesebben ő maga írt híres versében:

Arthur Rimbaud: A részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután...

Fordította: Tóth Árpád


Forrás: MTI
2014. 10. 15.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A rovat további cikkei

Gondolat

Münchhausen báró és az ő szindrómája

Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen báró, német katonatiszt, akinek neve a nagyotmondással forrott össze, 295 éve, 1720. május 11-én született.

Gondolat

Miért vagyunk illetve miért nem vagyunk kaukázusiak?

A paleontológiai leletek és a genetikai vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy az emberiség Afrikából származik. Nem kellene használnunk az ezt tagadó, elavult kifejezést.

Gondolat

A szem és a látás a Bibliában

RÁCZ Péter

A látásra vonatkozó igehelyek és értelmezésük, szimbolikus jelentőségük a Bibliában.

Gondolat

Kodálytól Kodályig - Interjú Somogyi-Tóth Dániellel

Somogyi-Tóth Dániel orgonaművész, karmesterrel, a Kodály Filharmónia Debrecen igazgatójával beszélgettünk az idei március hozta megváltozott világunkról, zenéről, működésről, tapasztalásokról.

Gondolat

A Koenzim Q10 klinikai jelentősége

Q10 Szimpózium Anna Grand Hotel 2011. október 1. Balatonfüred

Kapcsolódó anyagok

Gondolat

A pánik a legtisztább önmagunkkal áll kapcsolatban – interjú Parádi Józseffel

Parádi József neurológus, pszichiáter és pszichoterapeuta sok évvel ezelőtt visszaadta a gyógyszerfelírási engedélyét. Úgy látja, hogy bár bizonyos, súlyos esetekben szükség lehet gyógyszeres kezelésre, a pszichoterápiás munka az elsődleges számára: a tüneteket elsősorban szerencsésebb fenomenológiai úton megérteni és feldolgozni.

Gondolat

Béke velünk? Halasi Zoltánnal Csontos Erika beszélgetett

CSONTOS Erika

Halasi Zoltán költőként, esszéistaként, műfordítóként lett ismert és elismert. Már a publicisztikája is jelezte széleskörű érdeklődését a különféle kultúrák iránt, aztán egy váratlan fordulattal prózát kezdett írni. Még váratlanabb, hogy ez a próza az elsüllyedt kelet-európai zsidó kultúrát idézte meg. Az apropót hozzá egy lengyelországi zsidó költő jiddis nyelvű holokauszt-poémájának lefordítása szolgáltatta.

Klinikum

A jövő kiszámítható?

A LAM szerkesztőinek felkérésére Barabási Albert-László új kötetét Sulyok Miklós matematikus-gasztrofilosz, Buda Béla pszichiáter-társadalomtudós és Gáspár Csaba adatbányász értékelte.

Klinikum

A korunk népbetegsége: az elhízás

A túlsúly problémája mára népbetegséggé nőtt ki magát: akár orvosként, akár betegként (vagy esetleg mindkét oldalról) szembesülünk az elhízás egészségromboló hatásaival, a kérdéskör nem hagyhat közömbösen bennünket.

Gondolat

Tárgyak, terek, formák, színek összhangja – Életmű-katalógus Lakatos Artúr egyetemes művészetéről

MÉHES Balázs

„De túltettem magamat (a nehézségeken) akkor, ha dolgozhattam.” (Lakatos Artúr: Előszó, 1918, részlet)