Művészete mindazok számára mesés kincset rejt, akik a csillogó felszín mögött maguk is érzékeli a misztikus világ jelenlétét, mely az emberen túlról alakítja a dolgok menetét. Tamási Áron hívő volt, ám nem dogma szerint élő vallásos ember, hanem olyan, aki a belső utakat választja, misztikus sejtésein túl mégis a valóság igényei szerint élő, az okosan döntő emberek pártján álló személy, alkotó. Hiszen a mennyei segítség sem érkezik meg csak úgy…, tudják ezt jól hősei, akik a székely falvak világában élnek szakadatlan küzdelemben, s az erdélyi szegénység furfangjait vetik be a megélhetésért; egyszerre kell úrrá lenniük a természeten, s a gazdagokon. Tamási tehetsége és fantáziája a komor valóságot ötvözi a humorral, drámát a tünde könnyedséggel és játékos derűvel.

Egy székely faluban, Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án. 1922Személyes útja a városi, polgári életforma felé vezeti, végül Erdélyt is szűknek érzi, s huszonhat éves korában kivándorol Amerikába.

Első novellája 1922-ben jelent meg. 1923 és 1926 között az Egyesült Államokban él, s a messze idegenben sajátos tükröződések miatt találja meg írói önmagát, és onnan küldözgeti írásait haza. Hazatérte után Kolozsváron telepszik le, már a korabeli erdélyi magyar irodalom egyik központi alakja ekkor, aki különböző lapok munkatársaként a szellemi élet meghatározó személye lesz. 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. Erdélyben él a háború végéig, majd Magyarországra költözik.
Az irodalomtörténet leginkább prózai műveit ismeri el, „tündéri realizmusa, népi szürrealizmusa” sajátos elegyeként alkotott egyedit, s az Ábel-trilógiával a székelység sokszínű karakterológiája ölt alakot a magyar irodalomban. Az első mű, az Ábel a rengetegben, egy varázslatos, szinte mesei történet a székely favágólegényről, a második, az Ábel az országban és az Ábel Amerikában a főhős kalandozását, majd a tapasztalt világlátó hazatérését, és visszavonulását jeleníti meg a természetbe. Novelláiban a kisebbségi lét bonyolult összetevőit elemzi:

„Bolond vagy, gondolom magamban, hogy még fel is teszed a kérdést. Hiszen a napnál világosabb, hogy nem azért van az ember, sem egyenkint, sem együttvéve, miszerint gondolkozás nélkül elfogadja és bétöltse a törvényeket, amelyek a testé és a testi ösztöné. Sőt minél emberibb és minél inkább emberiség, annál inkább nem azért van! Mert emberibb a szellem, mint a test; és a művelődés is inkább lényege az emberiség fogalmának, mint a javak. Töltse bé hát mindenki és töltsék bé a nemzetek is a szellem törvényeit, amelyek az igazság, a jog és a tudás. S legfőképpen az erkölcs! Ez hát számodra is az út, s többé ne hozakodj elé a vadmacskával. Taníts mindenkit erre, hogy jobb lehessen a világ. S ne csüggedj, mert ha nézed a nemzeteket, jelenleg is azt fogod látni, hogy minél jobban bétöltik a szellem törvényeit, annál inkább szabadságot adnak a te nyelvednek és a más nyelvének, s úgyszintén az eszed és a két kezed munkájának. Lám, az angolok ilyenformán csinálják. S emlékezzél csak vissza, hogy amikor Amerikában voltál, ott beszélhettél, ahogy tudtál s ahogy akartál; iskolát állíthattál volna fel, amilyen tetszett; és a hivatalból nem dobtak ki, amiért nem tudtál elég jól angolul, hanem éppen felvettek, hogy legyen, aki a magyarokkal magyarul beszéljen. Pedig volt-e az őseid közül egy is, aki harcolt volna vad indiánusokkal? Ugye hogy nem! De ezt az erdélyi földet művelték, éltek és haltak érte. S húsz esztendő alatt mégis annyira mentél ezen a földön, hogy már-már a vadmacskára gondolsz, nemhogy bétöltenéd a szellem törvényeit, s ügyelnél arra, hogy mások is bétöltsék. Miféle dolog ez! Hát szabad eléfordulni annak, hogy nem szólasz bátran a te nyelveden, csakhogy megkíméljed magad a kellemetlenségtől? Vagy már annyira elcsüggedtél, hogy Makkai Sándorral tartasz, aki sok vívódás után arra jött rá, hogy kisebbségnek lenni erkölcsileg lehetetlen, s hogy erre az életformára nincsen megoldás sehol! Ügyelj, mert ő is első osztályon utazott, mivel püspök volt; s utaztában ilyenformán tusakodhatott sokszor, ahogyan te is...”
(Tamási Áron: Szülőföldem)

1949-1953-ig kiszorították az irodalmi életből, majd ismét megjelenhettek cikkei, elbeszélései. Tamási Áron 1966. május 26-án halt meg.